3. Fejezet

Yixing

Összeszedni magam és visszamenni az étteremben ülő férfihoz, életem talán legnehezebb döntése volt, de csak sikerült. Érett huszonéves voltam, nem lehet, hogy annyira félek, inkább kimásznék az ablakon, minthogy vele egyek. Igyekeztem erősnek látszani, de tisztában voltam vele, hogy katasztrofálisan röhejes volt a hangom már az első szónál.

- Nem emlékszem a helyre, magára meg aztán végképp nem - bármennyire is próbáltam, nem jött össze egy kicsit sem, hogy határozott legyek. Egy izzadságcsepp lassan csordogált le jobb halántékomon az idegességtől, közben frusztráltan gyűrögettem a nadrágból kihúzott ingem alját, hogy valamivel lefoglaljam még mindig remegő tagjaimat. Hangosan csikordult széke, ahogy felállt, szívem pedig összeszorult a rettegéstől és automatikusan hátráltam egy lépést tőle. Megkísérelte megfogni kezemet, de nem engedtem neki, mire fájdalom csillant a szép, sötét szempárban.

- Tudom. Látom. Érzem. Én csak… Egy kicsit sem? - ismét nekiveselkedett, hogy megérintsen és nem is értem miért döntöttem úgy, hogy ezúttal nem húzódom el, de nem tettem. Viszolyogtam tőle, zavart, hogy hozzám ért, de közben valahogy mégsem volt olyan rossz, ahogy tenyere gyengéden bőrömre simult. Szemeim követték az apró körkörös mozdulatokat, amiket tenyeremre rajzolt mutatóujjával és nem tudom hogy, de ellazultam tőle. Már megint, mi ez az érzés? Esetleg… Tényleg ismerem?

Yifan

- ... és arra gondoltam, hogy megtartanám a saját lakásomat. Biztos, ami biztos. Lehet kiadom, akkor sem fog feleslegesen porosodni - mesélte nagyban elképzelését, ahogy a cég bejáratán léptünk át. Itt már elengedtünk egymás kezét és úgy haladtunk a lifthez.
- Remek elképzelés, Jun - mosolyogtam rá, miközben lehívtam magunknak a felvonót. - Akkor megkeresed a kulcsokat? - vigyorogtam rá ravaszul és amint kinyílt előttünk az ajtó, be is húztam, hogy minél előbb kettesben lehessünk.

- Nem az irodádban kell megkeresnem? - kérdezte, ahogy megnyomta a megfelelő emelet gombját és elindulva felfelé egyből átkarolta nyakamat és egy hosszú csókba hívott. Minden egyes érintésétől képes voltam elfelejteni a világot. Hihetetlenül szerettem őt. Az életem volt és sosem akarom elveszíteni. - Nagyon türelmetlennek tetszik lenni Wu Yifan - suttogta ajkaimra kaján vigyorral arcán.
- Még csodálkozik Kim Junmyeon? - kuncogtam. - Egy ilyen férfivel az oldalamon képtelenség várni - vigyorogtam és egy aprócska csókot nyomtam szájára.

- Majd este folytatjuk - mondta boldogan. Éppen abban a pillanatban nyílt a lift ajtaja, amikor elhúzódott tőlem és közösen léptünk ki az emeletre. Egy ideig egy irányba mentünk, majd kettéváltunk, de még gyorsan a kezébe csúsztattam a lakáskulcsomat, vagyis az övét, mert már másoltattam neki egyet. Boldogan haladtam az irodám felé, ami előtt Seolhyun mosolyogva üdvözölt.
- Menjen enni, Seolhyun. Irányítson át minden hívást hozzám, és menjen pihenni. A végén még mentőt kell hívnom, mert kimerül - mondtam neki, ahogy megtámaszkodtam mosolyogva az asztalán.
- Ahogy kívánja, uram - mosolygott és otthagyva mentem be a kis világomba, ahol folytattam a munkámat, jobban mondva az olvasást.

Yixing
Lassan, megfontoltam rágtam meg minden egyes falatot, közben le se vettem tekintetemet az ismeretlen férfiról. Hogy őszinte legyek, kezdett mérhetetlenül idegesíteni, hogy nem tudom a nevét, de nem igen akaródzott rákérdeznem. Csöndesen figyeltem mozdulatait, de olyan szemekkel, hogy szerintem mást már kikergettem volna miatta a világból, de neki egy szava sem volt. Sőt, mintha még élvezte is volna, hogy le se veszem róla a pillantásomat.

Íriszeim lopva mérték végig arcának minden négyzetmilliméterét és bár akadt bőrén egy-két hiba, mégis igazán megnyerő külseje volt. Azt már megállapítottam, hogy szép szemei vannak, illetve mosolya, de egy másodpercre sem képzeltem többet a dologba. Most viszont igen. Ajkai gyengéden görbültem felfelé, ahogy rám nézett étele fölött, én pedig, bár nem akartam, zavarba jöttem. Úgy bámult rám, mint még soha senki és ezt nem tudtam hova tenni. Azt hiszem ehhez hozzá kell szoknom, mert úgy tűnik, most már sűrűn meg fog esni ez velem. Legalábbis, ha... Ezzel az alakkal vagyok.

- Akkor mi... Mármint... Szóval mi a... Khm, tehát a neve... - arcom szabályosan lángolni kezdett szavaimtól, mert ilyet összehordani is csak én lehetek képes, de őt nem zavarta. Lágy mosolya még szélesebb lett, majd aprót rázott a fején és csak evett tovább. Értetlenül meredtem rá és elismerem, kissé felhúztam magam ezen, hiszen egy egyszerű kérdést tettem fel, de ő nem válaszolt. Rendben. Nem volt valami összeszedett kérdés, de... Mégis, hogy jussunk egyről a kettőre, ha mindig kérdezünk, de egyikünk sem válaszol?

Yifan
A papírok fölé tornyosulva folytattam a munkámat, lassacskán letudtam a találkozókat és az értekezleteket, de a napnak korántsem volt vége. Minden egyes beszélgetés végére kifáradtam, pedig egyáltalán nem kellett volna, de valami furcsa van ebben a napban, hogy a munka ennyire leszívott már az elején. Már délután öt felé járt az idő, de még egy megbeszélésem hátra volt, Seolhyunnal a papírokat néztük át, mikor kopogtattak az ajtón. Amint beinvitáltuk az ajtón és megpillantottuk látogatómat egyből mosoly került arcomra.

- Ennyire nem bírod ki nélkülem? - nevettem fel, miközben figyeltem, amint elindult felénk.
- Nagyon vicces vagy, Yifan - csóválta meg fejét, majd biccent egyet titkárnőmnek. - Csak azért jöttem, hogy megkérdezzem, mit szeretnél vacsorára? Mert van egy olyan érzésem, hogy üresen áll a hűtőd - támaszkodott meg az asztalon, végig a szemembe nézve.
- Erre most mondanék egy gyönyörű választ, de sajnos nem vagyunk egyedül.
- Mintha előttem nem falták volna már fel egymást - jegyezte meg kuncogva a mellettem álló nő, mire mi is elröhögtük magunkat.

- Ebben van valami - mosolyodtam el végül. - Nem tudom. Bármit készítesz, az megfelel nekem - néztem párom szemébe.
- Rendben, akkor kitalálok valamit. Mentem is akkor, otthon találkozunk - lépett párat hátra. - Jó pihenést, Seolhyun - mosolygott a lányra.
- Magának is - viszonozta a kedves gesztust én meg csak figyeltem, amint mosollyal az arcán hagyja el az irodámat szerelmem. - Szóval összeköltöztek? - kérdezte kíváncsian titkárnőm, amint az ajtó bezáródott, de a mosolyommal mindent elárultam.

Yixing
Csöndesen figyeltem a macskamosolyú férfi vékony ujjait, miközben a pénztárcáját fogta, majd zavartan fordultam el, mikor rám pillantott. Szándékomban állt fizetni, legalábbis az én részemet mindenképp, de nem engedte. Olyan tekintettel bámult, mintha a vesémbe látna és ez elmondhatatlanul idegesített. Folytonos ide-oda tengődésem miatt nem igen úszkáltam a pénzben, de ezt sosem említettem senkinek sem tudtommal, ő mégis... Úgy nézett rám mint, aki tökéletesen tisztában van a ténnyel, hogy - ne szépítsük - csóró vagyok. És ez szerintem egy kicsit sem érdekelte. Nem sajnált, tényleg kedves volt, de ez engem mérhetetlenül irritált.

Frusztráltan túrtam hajamba, mikor végre kiléptünk a vendéglő ajtaján és már mentem is volna balra, minden szó nélkül, de elkapta karomat. Igyekeztem minél lassabban kifújni a levegőt, hogy még véletlenül se mondjak olyat, amit nem kéne, de már nagyon elegem volt ebből az emberből, sőt ebből a napból is. Hevesen dobogó szívvel meredtem a beborult felleg miatt kissé sötét arcára, elképzelni sem tudtam, hogy most mit fog tenni és valljuk be, nem is akartam tudni. Mindennél jobban haza vágytam vagy legalább el ennek a férfinak a közeléből.

Szorítása csuklóm körül erősebb lett, mire ismételten köszönthettem a félelmet, majd közelebb jött hozzám. Furcsán csillogó szemekkel pillantott íriszeimbe és esküszöm, kész voltam kirohanni a világból, mikor még egyet lépett. Cipőink orra találkozott, forró lehelete megcsapta arcomat, kellemes parfümjének illata pedig az orromat. A testemet éltető szerv érdekes verdesésbe kezdett az utoljára megcsapó inger hatására és ezt sem tudtam hova tenni. Időközben lehunyt pilláimat kinyitottam és rögtön szembe találtam magamat egy olyan tekintettel, amit nagyon nem akartam látni. Mi ez az... Érzés már megint?

- Jongdae - szólalt meg halkan végre. - A nevem Kim Jongdae és a... Barátod... Vagyok.

Yifan
- Köszönöm szépen, hogy eljöttek - hajoltam meg a vendégeim előtt, majd kikísértem őket az ajtóig és amint már nem láttam őket, becsuktam az ajtót, végül visszasétáltam asztalomhoz, majd székembe rogytam. - Azt hittem sosem lesz vége - sóhajtottam fáradtan. - Hogy tudnak ennyit beszélni?
- Ahogy maga is, uram - kuncogott Seolhyun mellettem, miközben a papírokat rendezgette el és a jegyzeteit tette sorrendbe.

- Vigyázz mit mondasz - szóltam rá mosolyogva. - Már mindenki hazament, igaz? - kérdeztem, ahogy az órámra pillantottam.
- Igen. Mi vagyunk az utolsók - válaszolta titkárnőm egyből.
- Ahogy minden egyes nap - kuncogtam fel. - Holnap jöjjön be nyugodtan később. Pihenjen egy kicsit - álltam fel a székemből. - Hazakísérem, aztán én is hazamegyek.
- Nem szükséges uram. A barátom már lent vár...
- Ohh - néztem csodálkozva a lányra. - Ezt nem is tudtam. Majd beszámol róla - kacsintottam rá, mire elvörösödött. - Csak vicceltem. Gyorsan szedje össze a cuccait és holnap reggel tízig meg ne lássam.

- Ahogy kívánja, uram - mosolygott és már sietett is kifelé, hogy minél előbb kijuthassunk az épületből. Én is gyorsan összepakoltam, majd közösen elhagytuk el a cégnek épületét. A barátja autóval jött érte, és mivel eléggé későre járt - ha a fél nyolc későnek nevezhető -, így hazavittek, hogy ne kelljen sétálnom, aminek most különösen örültem. Mosolyogva köszöntem el tőlük, majd sietősen lépdeltem szerény hajlékomhoz. Vigyorogva illesztettem a kulcsot a zárba, majd nyomtam le a kilincset.
- Megjöttem! - léptem át a küszöböt, miközben szóltam a konyhában szorgoskodó fiúnak.

Yixing
Üveges tekintettel bámultam remegő kezeimre, immár a szobám magányában, közben próbáltam a - még mindig nagyon - hevesen dobogó szívemmel kezdeni valamit, de nem tudtam. Régóta itthon voltam már, mégis minden másodpercben felcsendült fülemben az a bizonyos pár utolsó szó. Vagy mondhatjuk egyetlen szavaknak is, hiszen nem beszéltünk igazából semmit se. "A nevem Kim Jongdae és a barátod vagyok." Mégis milyen barát? Nincs nekem semmilyen barátom sem. Világéletemben messze álltam az emberektől. Úgy éreztem nem ért meg senki sem és nem tagadom, egy időben még igyekeztem szocializálódni, de egyszerűen képtelen voltam rá.

Fáradtan hunytam le szemeimet egy pillanatra, majd ránéztem a fekete kinyitható kanapém mellett álló komódon lévő kis órára, hogy idegesen állapíthassam meg; az a férfi rengeteget elvett az itthon töltött időmből is. Túlontúl sokat gondolok rá. Nyöszörögve ültem fel, nyakamra szorítottam tenyeremet, ugyanis olyan sokáig feküdtem egyhelyben, hogy az görcsbe állt. Halkan szitkozódva csoszogtam ki a fürdőbe, hogy elfogadható külsőt varázsoljak magamra a vacsorához, de mikor megláttam magam a tükörben, inkább megfordultam és a csapnak dőltem.

Valami határozottan nem volt rendben velem. Tisztában voltam vele, hogy eléggé lestrapált a mai nap, de még sosem néztem ki ilyen rosszul, mint most. A kajálda mosdójában sem voltam épp a legjobb formámban, de jelenleg meg aztán végképp nem. Még mindig reszkető ujjakkal nyúltam oda hófehér arcomhoz, majd egy apró sóhaj után, úgy döntöttem, le se megyek enni. Halálraítélt módjára lépkedtem vissza szobámba, majd nekiálltam készülődni az alváshoz, de hirtelen nagyot dörgött az ég. Ijedten rezzentem össze és azonnal az ablakhoz sétáltam, hogy becsukjam azt, de teljesen lefagytam, mikor megpillantottam magam az üvegben. Valami nagyon nincs rendben velem.

Yifan
- Mit főzött az asszonyka? - kérdeztem hatalmas mosollyal az arcomon, ahogy beléptem a konyhába és megpillantottam páromat a tűzhelynél állva, nagyban szorgoskodva a vacsoránkon. Már készültem átölelni hátulról, mire megfordult és rám szegezte a fakanalat.
- Ha még egyszer ilyet mondasz, lesheted a vacsorádat és az esti programodat - fenyegetett meg. - Bár az esti program maradhat, de te fogod megbánni - nézett rám eléggé csúnyán, amit talán eddig ha kétszer láttam az elmúlt években, de elég is volt. Védekezően feltartottam karjaimat és hátráltam egy lépést. - Helyes - mondta, majd visszafordult az ételhez.

- Holnap hányra mész dolgozni? - a mosogatóhoz léptem, hogy kezet mossak vacsora előtt, majd megtörölve kezemet támaszkodtam neki a pultnak, ahogy Junmyeont figyeltem.
- Olyan kilenc felé terveztem. Te korábban mész? - válaszolt automatikusan, fel se nézve a tevékenységből, amit éppen csinált.
- Nem, megyek veled. Seolyhun úgyis csak tízre jön, de ahogy ismerem, be fog toppanni, fél tízkor már hallani fogom a magassarkúja kopogását - kuncogtam.
- Rengeteget dolgozik az a lány, remélem rendesen megfizeted, és - itt a szemembe nézett - vigyázzál mit válaszolsz - fenyegetett meg ismételten.

- Jun - rugaszkodtam el a pulttól és mellé léptem. - Féltékeny vagy Seolyhunra? - kérdeztem rá, mert nagyon is úgy tűnt, hogy ez a helyzet.
- Dehogy vagyok féltékeny! Csak néha fájnak a poénos megjegyzéseid - mondta, ahogy tekintetét visszafordította a fazékra. Lezárta a gázt és a forró edényt az étkezőasztalhoz vitte, majd a többi hozzávalót a vacsoránkhoz.
- Ne haragudj. Nem akartam rosszat, csak... - kezdtem bele a bocsánatkérésbe, mert tényleg nem megbántani akartam a poénjaimmal.
- Nem csináltál semmi rosszat - mosolygott rám. - Együnk, aztán menjünk fürdeni - húzott az asztalhoz, hogy elfogyasztjuk csodálatos ételeit.

Yixing
Idegesen fordultam át a másik oldalamra, de úgy sem volt kényelmes, ahogy az elmúlt három órában sem. Frusztráltan fújtam ki a levegőt, majd mérgesen ütöttem rá a száz közül az egyik párnámra, hogy egy kicsit felrázzam azt, de az is csak arra volt jó, hogy a kedvemen próbáljak javítani, ami végül nem sikerült. Lassan doboltam ujjaimmal a fehér-kék kockás vékony takarómon, aztán úgy döntöttem, inkább felkelek és csinálok valamit, hogy eltereljem a figyelmemet.

Csöndesen lopakodtam le az emeletről a konyhába, majd a hűtőt kitárva kezdtem el nézelődni valami étel után, elvégre nem ettem semmit sem este és... Nem, nem voltam éhes. Elhúztam számat, majd becsaptam az ajtót és nekidőltem. Tényleg elegem volt ebből a napból, fáradt voltam, pihenni vágytam, de akárhányszor próbáltam elaludni mindig magam előtt láttam azt a férfit. Kim Jongdae-t. Sosem érdekelt engem senki, nem foglalkoztam mások dolgával, hiszen én sem izgattam soha senkit, de ő olyan érdeklődést mutatott felém, amit még a szüleimtől sem láttam egyszer sem. Szerettek engem, de... Biztos, hogy ők is úgy vélekedtek rólam, mint mások. Hogy furcsa vagyok.

Mellkasomra simítottam tenyeremet, mert nem hittem el, hogy milyen gyorsan vert már megint, de sajnos így is azt kellett megállapítanom, hogy mindjárt kiesik a helyéről. Szemeimet kissé összehúztam, amikor villámlott egyet és bár számítottam rá, mégis összerándultam, ahogy ismét egy hatalmasat dörrent az ég. Kábán bámultam a vihar okozta árnyékomat a konyhabútoron, majd arrébb lépve a pultra támaszkodtam és kipillantottam az ablakon. Íriszeim ismételten találkoztak egy az enyémre kísértetiesen hasonlítóra, de valahogy mégsem találtam úgy, hogy az tényleg az én barna tekintetem lenne. Hosszasan meredtem saját magam egy olcsó utánzatára és nem tudom, hogy esetleg csak a testem reflexe volt-e vagy talán tényleg nem én voltam az, ki mozdult, de esküszöm, mosolyogtam. Biztos, hogy valami gond van velem.