5. Fejezet

Yixing

Zavartan pislogtam felfelé már percek óta, valami frappáns választ szerettem volna adni neki kérdése után, de arra is képtelen voltam, hogy legalább egy nyomorult "nem"-et odanyögjek. Követni... Hát hogyne... Szemeim újra a bögrékre tévedtek és inkább azoknak szenteltem minden figyelmemet, de kár volt. Mikor Jongdae észrevette, hogy hova nézek, odafordult, majd felkapta az egyiket és felém nyújtotta, de nekem eszem ágában sem volt elvenni tőle. Bizalmatlanul méregettem kezének tartalmát és láttam, hogy ez sem esik jól neki, de valahogy nem bírtam normálisan viszonyulni hozzá. 

- Talán azt hiszed megmérgeznélek? - kérdezte csöndesen és most, hogy már nem volt körülöttük senki sem, nem rejtette el mennyire is szíven üti az, hogy hogyan viselkedek vele. Hangja fájdalmasan csengett, íriszeiben jobban látszódott a megbántottság, mint lent a recepción, alig fél órája. Óvatosan emeltem fel karomat, hogy elvegyem tőle a gőzölgő kávét, de még így sem vigyáztam eléggé, ujjaink összeértek. Furcsa bizsergés futott végig gerincem mentén és akaratlanul is, de elrántottam tagomat, mire a bögre tartalma azonnal a földön kötött is. Szívem szapora tempóra váltott és még véletlenül sem akartam felpillantani a férfira, így inkább a lassan szétfolyó barnás löttyöt figyeltem a padlón. 

- Amúgy sem szeretem - nyögtem ki végül halkan, majd rögtön kutatni kezdtem a ruháim zsebében zsebkendő után. Mikor találtam egyet a zakómban, lehajoltam, hogy valamennyire felitassam a foltot a kőről, de nem engedte meg, erősen markolt felkaromba és álló helyzetbe rántott. Döbbenten bámultam a fekete szempárba, közben igyekeztem kiszabadítani fogva ejtett kezemet, de nem jártam sikerrel.

- Miért hazudsz mindenben? - mordult rám idegesen és ezúttal valóban nagyon megijedtem. Eddig ténylegesen egyszer sem csinált olyat, amitől félnem kellett volna és bár mindig így éreztem, nem volt rá okom. Most viszont volt. Rettegve kémleltem az indulattól egy árnyalattal sötétebb tekintetet, agyam sebesen dolgozott, hogy kitaláljon valamit, még ha a kérdést sem értettem, de akkor megszólalt a mobilja. Arca pillanatok alatt gyökeresen megváltozott, aggódás jelei mutatkoztak rajta és felfogni sem volt időm; egyszerűen lelépett minden szó nélkül.

Yifan

- Mostantól én fogom felügyelni, hogy mikor mit csinálsz - szögeztem le, miután megtudtam miért is került párom kórházba a nap közepén. - Miért nem figyelsz oda magadra? Tudod mennyire megijedtem, mikor Seolhyun mondta, hogy téged vitt el a mentő? - kérdeztem egyből mindent és a szemébe mondta, hogyan is érzek.
- Akkor te is tudod, hogyan éreztem, amikor áthúztál az úton, miközben száguldóztak az autók - vágta rá egyből, mire valami frappánsat szerettem volna visszaszólni, de most alul maradtam vele szemben.
- Ez most nagyon csúnya volt - fontam össze karjaimat a mellkasomon, ahogy hátradőltem a székben és a falat kezdtem el bámulni.

Itt meg is szakadt a beszélgetés közöttünk. Tudtuk jól, hogy mindkettőnknek pont annyira volt igaza, mint a másiknak, csak voltunk annyira makacsak, hogy nem akartuk beismerni. Hol az egyik falat, hol a másikat néztem, várva, hogy megszólaljon, de tudtam jól, hogy ez csak akkor fog bekövetkezni, ha én nyitom ki először a számat, amit nagyon nem akartam. Igen, én kezdtem a hülyeséget, de a kettő teljesen különbözik egymástól. Én csak viccnek szántam az egészet, hogy kicsit felrázzam a reggelünket. Az egyáltalán nem vicces, hogy kórházba kerül, mert képtelen vigyázni az egészségére, mikor pontosan tudja, hogy a vércukorszintjével vigyáznia kell és, hogy azt a francos inzulint is szúrja magába.

Sóhajtva vezettem tekintetemet páromra, ki hasonló pozícióba elhelyezkedve bámult ki az ablakon. Meg voltam esküdve rá, hogy ő is pontosan ugyan azon gondolkodott, mint én, csak ő még gyűjtötte az érveket, amiért ne ő szólaljon meg először. Lehunytam szemeimet egy pillanatra, majd mikor újra kinyitottam őket, már Junmyeon tekintetével találtam szembe magamat. Egyből szóra nyitotta ajkait, de megelőztem mielőtt még bármit is mondhatott volna.
- Sajnálom - mondtam ki egyszerűen. - Neked volt igazad. Ne haragudj! Én...
- Nem - szakított félbe. - Neked volt igazad, Yifan - sóhajtott egyet, majd leemelte tekintetét rólam. - A kettő eset nem ugyanaz. Mind a kettőnek más a jelentősége és... - ekkor kopogtattak az ajtón, majd rá egy fél pillanatra, már nyílt is az ajtó, én pedig mehettem ki.

Yixing
Döbbenten bámultam kifelé az ablakon, miután a férfi csak úgy lelépett, képtelen voltam bármit is tenni. Nem értettem hova lett, miért ment el anélkül, hogy legalább egy szót mondott volna, de leginkább az utolsó ideges kérdését nem vágtam. Nem voltam az a hazudós fajta, persze kinek nincsenek apró kis füllentései, de ilyen helyzetben sosem hazudnék. Tisztában voltam az egész szituáció súlyosságával, még ha ténylegesen gőzöm sem volt semmiről sem. Untam már nagyon ezt a tudatlanságot, azt meg még inkább, hogy akárhányszor odajutok, hogy talán végre megtudok valamit, mégse történik semmi sem, sőt csak még több kérdőjel jelenik meg. Mégis ki ez a férfi?

Tekintetem lassan karomra vándorolt, majd gyengéden megmasszíroztam ott, ahol megszorította azt, mert nagyon fájt. Meglazítottam a nyakkendőmet, kigomboltam a felső két gombját ingemnek, illetve feltűrtem az anyagot kezemen, majd lehajoltam, hogy feltöröljem a kiömlött kávét. Csigatempóban csináltam, és őszintén bevallom, nem is akartam sietni, mert... Mert szerettem volna megvárni őt, de nem úgy, hogy a székben ülve meredek kifelé az üvegen. Túlságosan egyértelmű lett volna miért vagyok még itt, így viszont, ha rákérdez, mondhatom, hogy az ügyetlenségem eltakarítása végett maradtam. Térdem nagyot reccsent, ahogy kissé arrébb mozdultam, hogy a háttámlán pihenő zakómból kivarázsoljak még egy zsebkendőt, így rögtön felegyenesedtem. Óvatosan nyomkodtam meg, közben leültem és úgy keresgéltem tovább, de nem találtam még egyet.

Lemondó sóhajjal szorítottam orrnyergemre ujjaimat szerencsétlenségem okán, de szinte nyomban elrántottam kezemet, ahogy megéreztem a kávé förtelmes illatát. Sosem szerettem semmilyen formában sem, még a szagát sem bírtam, így huszonöt év alatt egyszer sem próbáltam ki, de nem is akartam. Szemeim végigmérték az asztalt és a túlvégén meg is pillantottam néhány szalvétát, amiket aztán be is támadtam, csakhogy nem értem el. Morogva kerültem körbe egyet, felkaptam párat, majd már léptem is volna tovább, de akkor megláttam egy képet egy vaskos mappa alól kikandikálni. Íriszeim döbbenten kerekedtek el, hátráltam pár lépést és igyekeztem nem totálisan pánikolni, ám az nem jött össze, mikor kihúztam az elég réginek, vagy legalábbis sokat nyomorgatottnak tűnő képet a papírok közül. Rettegve bámultam magamra és Kim Jongdae-ra, majd ledobva azt, rohantam ki a szobából. Nem, kizárt. Nem ismerem, ez holtbiztos. Ugye?

Yifan
- Nem tudom, Seolhyun! - emeltem fel a hangomat egyből az elején, ahogy titkárnőm elmondta a helyzetet. - Több, mint negyed órája itt rohadok kint a folyosón, mert az orvos kiküldött tőle és nem tudom mégis mi a fene folyik itt! Én sem így terveztem el a mai napomat! Szerinted én mennyire akarok most itt ülni? Szerinted örömömben vagyok itt?! Fogalmam sincs, hogy hol vannak a papírok, amiket keresel, és azt végképp nem tudom, hogy melyik dossziéban volt! - daráltam el az egészet. Idegesen túrtam bele a hajamba, majd lehunytam szemeimet. - Ne haragudj, Seolhyun! - sóhajtottam egyet és próbáltam lenyugtatni magamat. - Csak rohadtul ideges vagyok, és félek, hogy valami komolyabb baja van Junmyeonnak. Nem szokása ennyire figyelmen kívül hagynia a betegségét... Félek, hogy...

- Uram, ne is gondoljon ilyenekre! - szakított félbe a lány a vonal túlsó oldalán. - Junmyeon erős és biztos volt valami a háttérben, amiért nem figyelt oda magára. Semmi baja nem lesz. Maga meg nyugodjon meg, mert azzal egyáltalán nem segít, ha feleslegesen aggódik érte. Elintézek itt mindent, maradjon nyugodtan Junmyeon mellett, majd este felhívom, mi lesz a holnapi ütemterv és mi a helyzet a párjával. Rendben? Az apjával is beszélek mindjárt és akkor teljesen szabaddá tettem a mai napra - vázolta fel a haditervet, ami most eléggé jól jött.
- Mit fogok maga nélkül tenni, ha szabadságra megy? - nevettem, ahogy eszembe jutott, hogy nemsokára elutazik egy hétre, hogy pihenhessen.
- Meg fogja oldani, uram - mondta nevetve, majd lassan letettük a telefont.

Óráknak tűnő percek teltek el, mire az orvos végre kidugta az orrát a szobából és hozzám se szólva ment a dolgára, én pedig mentem egyenesen Jun szobájába, hogy kifaggathassam, mégis mi baja van. Ahogy beléptem a szobába, egy teljesen más légkör kerített hatalmába, nem olyan kínos és kínzó, mint mikor kimentem. Ez teljesen más volt, kellemes. Furcsán éreztem magam, de azért beljebb mentem, mert mindenképpen beszélnem kellett párommal, ki az ablakon bámult kifelé, miközben a takaró anyagát szorongatta ujjaival. Szótlanul ültem le a helyemre és vártam, hogy felém forduljon, ami egy pillanattal később meg is történt. Rám vetette gyönyörű mosolyát, majd felém nyújtotta kezét és ráhelyezte enyémre.
- Fél óra múlva kiengednek és neked kell aláírni a papírokat - nézett szemembe, a szívemről egy hatalmas kő esett le, amikor a szavak elhagyták száját. Most már csak felfelé ívelhet ez a nap.

Yixing
Halálra váltan meredtem a liftre, közben olyan hévvel nyomogattam a hívó gombot, hogy féltem még tönkreteszem, de nem érdekelt, csak minél előbb el akartam tűnni erről a helyről. Hajam a homlokomra tapadt az izzadságtól, ami idegességemben keletkezett és próbáltam a kezemmel arrébb lökni, ám nem igen sikerült, tekintve, hogy az is totál úszott a vízben. Nadrágomba töröltem tenyeremet, majd újra nekiestem a gombnak, hát ha végre méltóztat ideérni, de nem. Persze ilyenkor nyilván sokan használják. És ezzel a gondolattal fordultam oda a lépcsőhöz, majd gyorsan elindultam lefelé. Úgy festhettem mint, akit üldöznek és úgy is éreztem magamat.

Jongdae-nak nagyon magasan volt az irodája, ez is mutatta, hogy milyen pozícióban van, így alig jutottam el a feléig az emeleteknek, meg kellett állnom, mert azt hittem rosszul leszek. Zihálva guggoltam le, térdem ismét hangosan reccsent, fájt, de nem izgatott. Szemeim könnybe lábadtak a rettegéstől, majd tudván, hogy úgy sincs itt senki sem, leültem a fal tövébe és felzokogtam. Kezeimbe temettem arcomat, hangosan sírtam a félelemtől, közben azért próbáltam visszafogni magamat, de nem ment. Szörnyű érzés kerített hatalmába akárhányszor csak magam elé képzeltem azt a képet kettőnkről, pedig semmi különös nem volt rajta. Talán egy fontosabb eseményen készülhetett, mert mindketten ki voltunk öltözve, de egyébként semmi említésre méltó. Azt leszámítva, hogy nekem ilyesmi történés nem rémlett. Se vele, se nélküle.

Hosszú percek teltek el mire képes voltam felállni és utána is csak nagyon lassan tudtam elindulni ismét. Remegő lábakkal, a korlátot markolva csoszogtam lefelé, de bármennyire is hittem azt, hogy le fogok tudni menni, nem sikerült. Hat lépcsőfok után tagjaim ismételten feladták a szolgálatot és seggre ültem. Üveges tekintettel bámultam előre a fehér fokokra, közben könnyeim még mindig csorogtak és ezúttal már meg sem kíséreltem eltüntetni őket, hagytam hadd folyjanak. Elmondhatatlanul féltem a férfitól, de azon is gondolkoztam, hogy talán bevertem a fejemet és azért nem emlékszem rá. Valóságnak kell lennie a kapcsolatomnak vele, hiszen közös képünk is van. De hogy lehetne olyan, hogy egy egész alakot elfelejt az ember, mást meg nem?

Yifan
- Hazamegyünk, elmondod mit szeretnél vacsorára, én pedig megcsinálom neked - mondtam Junnak, miközben a kezét fogtam és vártuk, hogy a taxi értünk jöjjön, mert hogy ő gyalog menjen haza, az teljesen ki van zárva. Az orvos is megmondta, hogy ma pihenjen és ha lehet, holnap ne dolgozzon. - Vagy rendelünk valami kaját, mert pontosan tudjuk, hogy a főző tudásom nem a legjobb - mosolyogtam rá, mikor megláttam reakcióját az első ötletemre.
- Ez igazán kedves tőled és más helyzetben hihetetlenül nagyra értékelném, de nem vagyok már gyerek, Yifan - nézett bele szemembe. - Egyedül is haza tudok menni, te meg menj szépen dolgozni. Nem hagyhatsz csak úgy ott mindent - elém lépett, pontosan annyira, hogy mellkasunk ne érjen össze és felnézett rám, miközben másik kezemet is megfogta és ujjainkat összefonta. - Menj dolgozni, jó? - igézett meg a szemeivel, ahogy egyre közeledett, míg ajkaink össze nem forrtak.

Tudtam jól, hogy ilyet nem szabad tennünk a nyílt utcán, de túlságosan csábító volt ahhoz, hogy ne kóstoljak bele a tiltott gyümölcsbe. Amint el akart távolodni visszahajoltam ajkaira és tovább csókoltam, kezeit elengedtem és derekánál fogva húztam magamhoz, hogy kiélvezhessem csókját. Nehézkesen tudtam csak elválni tőle, talán most először volt az, hogy úgy éreztem, mintha ez volt az a csók, ami tényleg elmondott minden érzelmet, amit Jun iránt éreztem.
- Hazamegyek. Veled. Ápolni foglak és majd holnap dolgozom. Seolhyun mindent elintézett, hogy délután szabad legyek, aminek ugye az a következménye, hogy a következő napokban több munkám lesz. De megéri, mert azzal a személlyel lehetek, akit mindennél jobban szeretek - vigyorogtam rá az előttem álló férfire és végszóra meg is érkezett a taxi, amibe szépen betuszkoltam, majd megadva a címet, a házunkhoz hajtott.

- Miért érzem azt, hogy te az én káromban is a jót látod? - kérdezte, miután elhelyezkedett a kanapén, én pedig a telefonomon kerestem valami éttermet, ami házhoz is szállít, hogy ehessünk valamit.
- Nem értem mire gondolsz - válaszoltam neki fel se nézve a telefonomról, míg meg nem találtam a megfelelőt. Egyből tárcsáztam a számot és elmondtam nekik a rendelésünket, majd amint közölték, hogy mennyi idő alatt jön ki a késői ebédünk, letelepedtem a "beteg" mellé és átkarolva vállát húztam magamhoz. - Nem is tudom mikor voltam itthon ilyen korán hétköznap. Ahh, megvan. Soha - nevettem fel a saját viccemen.
- Akkor te is pihensz végre - simogatta meg térdemen és ott pihentette kezét. - Mit szeretnél csinálni, míg nem jön meg az ebédünk?  - kérdezte, ahogy fejét felemelte kissé, hogy a szemembe tudjon nézni.
- Nem tudom - vontam meg a vállam, mert semmi ötletem nem volt, pedig általában én vagyok az ötletgazda, ha arról volt szó, hogyan is üssük el az időt. - Mi...
- Akkor alszom addig - rakta vissza fejét mellkasomra és teljesen rám nehezedett. - Ébressz majd fel - mondta nemes egyszerűséggel és már szuszogott is rajtam. Reagálni sem tudtam, csak mosolyogva simogattam hátát, őrizve álmait.

Yixing
Őszintén bevallom, nem tudom, hogy mennyi idő alatt értem le a lépcsőkön, valószínűleg tartom, hogy talán órák is voltak, mert hosszasan zokogtam és csak azután indultam le, hogy elfogytak könnyeim. Tisztában voltam vele, hogy nem éppen férfias dolgot tettem, de rettenetesen féltem a férfitól, ezért is lett volna jobb minél előbb eltűnni ettől a vállalattól, ám képtelen voltam felállni egyhamar a kőről. Mikor kiértem a recepció folyosójára, megkönnyebbült sóhaj hagyta el ajkaimat, majd már rohantam is a kijárat felé, de akkor belépett rajta életem megkeserítője. Ennél jobb kifejezést nem tudok rá. Felvont szemöldökkel sietett elém és már nyílt a szája, hogy gondolom számon kérjen, hogy miért vagyok itt, de ahogy tekintete végigmért, nem tette, helyette szokásához híven karon ragadott és elindult velem.

- Engedjen el... Kérem... - olyan hangon szólaltam meg, amit szerintem még sosem hallottam magamtól. Csöndes könyörgésem és ábrázaton miatt rögtön eleresztette csuklómat, viszont elém lépett, így nem tudtam elmenni. Kétségbeesetten pillantottam íriszeibe, de nem voltam képes sokáig tartani a szemkontaktust és inkább a földnek szenteltem figyelmemet. Összerándultam, amint jelzett a lift, hogy itt van, majd még a víz is kivert ismét, mikor Jongdae a hátamra helyezte tenyerét és betolt. Biztos voltam benne, hogy teljesen lesápadtam, ahogy realizáltam csak ketten vagyunk bent, majd lábaim is remegni kezdtek - ismételten. Agyamon kismillió dolog átfutott, kész voltam összeesni ott helyben az ijedségtől és erre még rátett egy lapáttal a férfi, mikor megnyomta a megállító gombot.

- Tudom, hogy nem emlékszel, de istenem, mégis miért félsz tőlem ennyire? Tettem olyat, amivel kiérdemeltem ezeket a reakciókat? - óvatosan néztem rá arcára és szembe találtam magam egy megbántott szempárral. Tényleg nem tett semmit sem, de egyszerűen így éreztem magam, ha vele voltam, erről nem tehetek. Beharaptam alsó ajkam, közben hevesen ráztam a fejemet válaszként, holott muszáj lettem volna legalább két szót odanyögni neki, de képtelen voltam rá. Reszketve hunytam le pilláimat, mikor meghallottam sóhaját, mert féltem, hogy mit fog csinálni. Néhány pillanatig totál csönd uralkodott az aprócska kis helyiségben, aztán megütötte a fülemet hangos levegővétele, arcomon megéreztem forró leheletét. Közvetlenül előttem állt. Közel. Túlságosan is közel.

Yifan
Nem is tudom mennyi idő telhetett el, mikor megszólalt a csengő, amit egyet jelenthetett az estebédünk megérkezésével. Óvatosan keltegettem páromat, aki közben alaposabban a birtokába vette testemet. Most már nem csak a fejét pihentette rajtam, hanem a fél felső testét is, karjával átölelt, a jobb lábát pedig átvetette lábamon, így még a mocorgás is nehezemre esett, mert minden mozdulatomnál még inkább rám mászott, de nem igazán mérgelődtem miatta. Szerettem, ha hozzám bújt és párnaként szolgálhattam neki, mert ilyenkor azt éreztem, hogy a testünk és a lelkünk eggyé vált. Éreztem minden egyes levegővételét és szívverését, szinte láttam, ahogy a vér cikázott ereiben. Csodálatos érzés magam mellett tudni őt. El sem tudom képzelni az életemet nélküle. Képtelen lennék létezni. A létezésem alap feltétele volt, hogy az enyém volt.

Gondolataimból telefonom zökkentett ki, amikor a konyhában állva pakoltam ki a tányérokra vacsoránkat. A fülemhez szorítva a készüléket folytattam az előkészületeket, miközben Seolhyunnal megbeszéltük a másnapi teendőket. Tényleg elintézett mindent, amire megkértem és amit ígért nekem. Tartoztam annyival a lánynak, hogy egy jó hosszú szabadságra küldöm el, valami hihetetlenül luxus helyre. Megérdemelte a pihenést. Halálra dolgozza magát mellettem és egyszer sem hallottam panaszkodni miatta, amit nagyra értékeltem. Nem egy titkárnőm volt már az elmúlt két év alatt, és egyedül Seolhyun volt az, akivel tényleg megtaláltuk a közös hangot. Én is szoktam háborgatni, amikor éppen nem dolgoztunk és ő is szokott, szóval mondhattuk magunkat barátoknak is, és tudtam jól, bármire megkérhettem, elintézi vagy megteszi értem, de ez fordítva is így volt.

- Rendben Seolhyun, akkor holnap reggel nyolckor az irodámban. Jó éjszakát és köszönöm. - Miután ő is elköszönt letettem a telefont, majd zsebem mélyére száműztem, hogy ma elő ne vegyem többé. Egy tálcára helyeztem a tányérokat és már szambáztam is a nappaliba, hogy a kis dohányzóasztalra helyezhessem a vacsorát. - Kezdj hozzá, mindjárt jövök - mosolyogtam rá a "betegre", majd kisurrantam a konyhába, hogy a saját vacsorámat is összeszedjem, aztán egy tálcával sasszézzak ki a kanapéhoz, hogy a földre ülve elfogyaszthassam a kosztot. - Farkas éhes vagyok - vigyorogtam az ételre és megfogva a kanalat, már kezdtem is lapátolni befelé, amikor is arra lettem figyelmes, hogy Jun egyáltalán nem evett. - Valami baj van? - pillantottam rá, mire csak mosolyogva ingatta fejét.
- Csak hihetetlenül aranyos, ahogy az ételnek tudsz örülni és hatalmas örömmel elfogyasztani - mondta, majd ő is nekikezdett az ételnek. Hát erre nem számítottam.

Yixing
Olyan közel állt hozzám a férfi, hogy megtudtam volna megszámolni minden egyes szempilláját, ha képes lettem volna két pillanatnál tovább rajta tartani a szemeimet. Meredten bámultam sötét öltönyét, esetleg a kék nyakkendőjét, mindent megtettem, hogy még véletlenül se pillantsak íriszeibe. Félve léptem hátrébb, de rögtön követett, így alig néhány másodperccel később már a lift szürke falához voltam szorítva, ami, miután eljutott a tudatomig, újfent halálra rémített. Zihálva néztem el bal válla fölött, viszont ott csak egy hatalmas tükörrel találtam szembe magamat. Tekintetem sebesen mozgott az üvegen, kutattam magam és Jongdae után, de... Nem volt ott látható rajtam kívül senki más és megint mosolyogtam.

Szemeim elkerekedtek és próbáltam valahogy feldolgozni a tényt, hogy nincs az előttem állónak tükörképe, illetve, hogy az enyém sem úgy néz ki, ahogy kellene. Kicsit sem éreztem vidámnak magam, főleg nem az elmúlt napokban, sőt még csak hasonlót sem tapasztaltam, egyedül rettegés volt jelenleg az életemben. Lassan emeltem fel kezemet, hogy lássam, vajon a másik én mit csinál és ő velem mozdult. Csöndes nyikkanás csúszott ki számot, majd önkéntelenül is, de erősen belemarkoltam Jongdae ruhájába egyfajta védelmet keresve, pedig tőle is féltem. Összerándultam és elkaptam pillantásomat magamról, amint a férfi kezei felkaromra simultak, viszont ezúttal kifejezetten gyengéd volt érintése.

- Mi a baj? - kérdezte halkan, majd követte tekintetemet az üvegre és láttam, hogy ne érti, mégis mi van most. Zavartan fikszírozta magunkat, kereste reakcióm okát, aztán visszanézett rám, hogy megbántott íriszeivel tiszteljen meg. Azt hitte megint miatta csináltam azt, amit és bár először tényleg így volt, most már magamtól féltem. Biztos nincs rendben velem valami. Kizárt, hogy ilyen dolgok megessenek valakivel. Talán hallucinálni kezdtem? Tényleg megőrültem? Lehet ott sem  volt az a kép, lehet hogy csak bebeszéltem magamnak az egész Kim Jongdae-esetet?
- Én... Én... Nekem orvos kell - nyögtem ki szinte hangtalanul, majd hangom elcsuklott és elsírtam magam, miközben ruhájába markoltam. Könnyeimen át is észrevettem szavaim után hatalmasra tágult szemeit, amikből sütött az aggodalom, illetve a tanácstalanság, aztán óvatosan magához húzott és megölelt. Ez volt az első alkalom, amikor nem rettegést éreztem vele kapcsolatban, hanem valami mást. Nem tudom mi volt az, de hihetetlenül jól esett, továbbá még meg is megnyugtatott. És erre nagy szükségem volt.