6. Fejezet

Yifan

Boldogan fogyasztottuk el a késői ebédünket, miközben beszélgettünk, teljesen átlagos dolgokról. Szóba került, hogy mikor is hozzuk el a többi holmiját is, mert csak egy sporttáskába pakolta össze a legfontosabb cuccait, a többi még a lakásán volt. Mivel előreláthatóan tudtam, hogy péntekig ki nem fogok látszani a munkából a mai nap miatt, így a szombatot találtam a legmegfelelőbb erre a küldetésre. Összeszedtem a tányérokat, majd kisiettem a konyhába, mielőtt még párom tette volna, mert azt terveztem, hogy ma pihenni fog, én pedig szépen kiszolgálom. Pihennie kell, még ha nem is akar, de rá fogom kényszeríteni, mert nem vicces, hogy nem figyel oda a betegségére. Ezt tudja ő is, csak butus és fontosabbnak tartja a munkát, mint az egészségét, amire harapok. Az egészség mindennél fontosabb.

- Mi az, Yifan? - hallottam meg párom hangját közvetlenül mögülem, mire majdnem elejtettem a kezemben lévő tányért. Nem kéne elbambulnom, amikor éppen valami törékeny van a kezemben.

- Semmi, csak elgondolkodtam - pillantottam hátra a vállam felett, majd a mosogatóba tettem a tányért, mielőtt még összetöröm, mert fejben egyáltalán nem itt voltam. Nem most kellett volna, így összejönnie a dolgoknak. A következő három nap kaotikus lesz, a rengeteg munka miatt és biztos voltam benne, hogy minden egyes nap este nyolc után fogok végezni.

- Min agyalsz ennyire? - fonta karjait derekam köré, fejét két lapockám közé fektette, mellkasa hátamnak simult. - A munkán gondolkozol, igaz? Tudtam, hogy nem lesz jó ötlet az, hogy nem mentél vissza a céghez. Most miattam fogsz túlórázni - sóhajtott egyet, ahogy még jobban körém fonta karjait.

- Ne mondj ilyeneket, Jun - fordultam meg karjai között. - Én döntöttem így, szóval ne hibáztasd magadat az én hülyeségem miatt, jó? - mosolyogtam rá.

- De most rosszul érzem magam - motyogta. - Azt terveztem, hogy majd együtt jövünk haza és együtt vacsorázunk, meg minden ilyesmi, de így biztos nem fog menni - hajtotta le fejét.

- Meg lesz oldva, hogy együtt tudjunk vacsorázni, rendben? - fogtam meg arcát és felemeltem, hogy szemébe tudhassak nézni. - Ki ne akarna a világ legcsodálatosabb emberével együtt lenni?

- Hát én tuti, hogy veled akarok lenni, de az, hogy te mit gondolsz rólam az már más tészta. Én nem vagyok olyan csodálatos, mint te - vonta meg a vállát és elvezette tekintetét rólam. - Meg...

- Ezt most fejezd be, Kim Junmyeon! - állítottam meg mielőtt még olyat mond, amit ő sem gondol komolyan. - Még egy ilyen mondat és... - de nem tudtam befejezni a mondandómat, mert hirtelen elkezdett közeledni felém. Ajkai csupán egy milliméterre volt enyéimtől, szeme közvetlenül az enyémet nézte és, ahogy tekintete levándorolt ajkaimra, automatikusan hunytam le szemeimet. Felkészültem a csókra, arra hogy többet adhassak neki, de ajkaimat nem vették birtokba, csupán orrnyergemen éreztem apró simogatást, amit történetesen párom az orrával tett. Vigyorogva ereszkedett vissza talpára és beharapott ajkakkal várta reakciómat.

- Meg foglak egyszer enni - jelentettem ki, mire kiszakadt mindkettőnkből a nevetés.

Yixing

Sápadtan, üveges szemekkel bámultam a törtfehér, kör alakú asztalra, közben testem még mindig remegett az alig tíz perccel ezelőtt történetek miatt. Rettentően fáztam, pedig kellemes idő volt, nemcsak kint, de itt, a vállalat ebédlőjében is. Szükségem lett volna rá, de sajnos sietségemben a zakómat fent hagytam az irodában. Reszketve öleltem át saját magamat, hogy felmelegítsem testemet, ami szerintem a félelemtől és a döbbenettől teljesen kihűlt. Elkerekedtek szemeim, ahogy megéreztem egy puha anyagot a hátamra simulni, majd szembe találtam magamat azzal a férfival, akit egyszerűen sehol sem tudtam elhelyezni az életemben. Hatalmasra tágult íriszekkel figyeltem vékony ujjait, amik precízen lehelyeztek elém egy bögre forró teát, majd leült velem szembe. Halk sóhajjal dőlt hátra a székében, lábait keresztbe fonta, közben olyan átható tekintettel illetett, hogy megint nem tudtam mást csinálni, mint lenézni, hogy még véletlenül se találkozzon pillantásunk.

- Mondanám, hogy hülyeségeket beszélsz, de... - összerándultam, ahogy meghallottam kissé rekedt hangját és rögtön feltekintettem rá. - Azok után, ami történt az elmúlt két napban... Szerzünk valaki, rendben? Nyugodj meg és... És kitalálunk valamit - óvatosan mértem végig megtört valóját, tényleg látszódott rajta, hogy őt sem érinti jól amilyen voltam. Persze, hogy esne jól neki? Hiszen az ő szemszögéből nézve, egy barátja nem emlékszik rá. Biztos fáj neki. - Kérlek... - hirtelen előre hajolt, átnyúlt a nem túl nagy asztalon, majd megfogta a kezemet, amit próbáltam felmelegíteni a bögrén és összekapcsolta íriszeinket. - Kérlek, nézz meg jól! Tényleg... Tényleg nem rémlek neked még egy kicsit sem? - lassan mértem végig milliméterről milliméterre arca minden szegletét, de egyszerűen semmi nem jutott eszembe. Egyedül...

- Érzem, hogy... A testem mintha emlékezne, de én... Sajnálom, de én nem emlékszem. Egy egészen kicsit sem - csöndesen suttogtam, ami a hangos ebédlőben nem volt éppen okos döntés, de a velem szemben ülő értette. Fájdalmas szemekkel pislogott rám még pár másodpercig, majd félrepillantott és elengedte ujjaimat. Borzalmas hiányt éreztem, ahogy keze eltávolodott tőlem, bőröm furcsán bizsergett ott, ahol megérintett, ez is azt igazolta, hogy a testem ismerte a férfit, de én sajnos nem. Félve kémleltem vonásait, kerestem tekintetét, de ezúttal ő volt az, aki kerülte az enyémet és ez meglepően rosszul esett. Remegve öleltem át fagyott ujjaimmal a forró bögrét, majd ajkaimhoz emeltem és komótosan belekortyoltam. Zavartan húztam össze szemöldökömet, amint realizáltam, hogy az egyik kedvenc ízesítésű teámból készült az ital és azonnal Jongdae-ra néztem. Itt a viszonylag tömött kajáldában nem viszolyogtam tőle, főleg nem a zakójával a hátamon és nem a kedvenc teámmal a kezeim között. Kifejezetten nyugodtan és... Otthonosan éreztem magamat.

Yifan

- Direkt játszottál velem, valld csak be - gyanúsítottam meg páromat, ahogy a kanapén elterülve feküdtem, lábaimat lelógattam. Jun a kanapé túlsó végében helyezkedett el, lábait átdobta rajtam, így lábszárát simogattam a nadrágján keresztül, miközben egy ördögi vigyor terült el az arcán.
- Ahh, most lebuktam - tettette a leleplezését. - Igen, játszottam veled, mert éppen, ahhoz volt kedvem - nevetett és fejét a bútor háttámlájának döntötte.
- Örülök, hogy jó kedved van - vigyorogtam rá, majd lepateroltam lábait magamról és felálltam. - Kérsz egy kis bort? - kérdeztem, ahogy megindultam a konyha irányába, hogy az egyik polcról levegyem az említett italt és elfogyasszam.
- Kérnék egy keveset - válaszolta és hallottam, amint elfoglalta az egész kanapét.

A konyhában megkerestem a megfelelő üveget, amit még tőle kaptam a születésnapomra. Nem szokásom inni, de most megkívántam és ha már itt voltunk mind a ketten, miért ne. Halkan dúdolgatva vettem le két poharat a polcról, majd miután kinyitottam a bort, kisétáltam vele és a dohányzóasztalra téve a poharakat töltöttem meg őket, majd az egyiket páromnak nyújtottam, a másikkal pedig elhelyezkedtem a kanapé maradék részén.
- Egészségedre! - nyújtottam feléje poharamat és ő is követte példámat.
- Egészségedre! - mosolygott rám, majd miután összekoccantak poharaink megkóstoltuk a száraz nedűt, amit felszolgáltam neki. Lassan kortyolgattuk az italt és folyamatosan újratöltöttük poharainkat. Nem lerészegedni akartam, sem pedig leitatni Junt, bár, ahhoz több borra lett volna szükség, de nekem egy korty után olyan piros volt az arcom, mint a paradicsom.

- Imádom, amikor ilyen vörös az arcod - szólalt meg a velem szemben ülő férfi. Kezéből már eltűnt a borospohár, ott díszelgett a dohányzóasztalon és én is melléje tettem a sajátomat.
- Én annyira nem - nevettem fel. - Konkrétan ég. Az meg nem valami jó érzés - tettem kézfejemet az arcomra és tényleg olyan forró volt, mint gondoltam.
- De én szeretem - vágta rá Jun és már fel is ült, majd lábait kivarázsolta lábaim közül. A sarkaira ült, egyre közelebb hajolt hozzám, míg egyik kezével a háttámlán, másikkal pedig a karfán támaszkodott meg és ajkait vészesen közelítette felém. Készültem az újabb kis játékára, de helyette olyan lendülettel tapadt rá ajkaimra, mintha nem néhány órával ezelőtt váltottunk volna egy hosszabb csókot. Háttámlán lévő kezét arcomra vezette, majd hajamba simított, miközben csókjával bolondított. Kanapén pihenő kezeimet derekára vezettem és egyre közelebb húztam magamhoz, míg testünk eggyé nem forrt. Megőrjített ez a szenvedély.

Yixing
Szótlanul figyeltem az elsuhanó tájat az autó ablakán keresztül, teljes mértékben az emberekre és az épületekre koncentráltam, hogy még véletlenül se történhessen meg az, hogy ismételten saját magamra vigyorgok az üvegben. A rádióban halkan szólt egy nem éppen mai sláger, hogy ne legyen az a kellemetlen légkör közöttünk Jongdae-val és ennek nagyon örültem. Utolsó szavaim után mélységes csönd telepedett ránk, sem én, sem ő nem tudta, hogy mégis mit mondjon a szerencsétlen kis mondatom végeztével, így csak elkortyolgattuk az italainkat, majd a kocsijához kormányozott. Őszintén bevallom, nem tudom, hogy hova szándékozott vinni, de már nem is érdekelt, csak sodródtam az árral. Abban a pillanatban hunytam le szemeimet és vettem egy szokatlanul mély levegőt, mikor az aktuális dal a végére ért, mire rögtön megéreztem magamon a férfi tekintetét.

- Minden rendben? - röhejesnek találtam szinte hangtalan kérdését, hiszen azon szerintem már rég túl voltunk, hogy semmi sincs rendben jelenleg, ha rólam van szó. Végül mégis csak egy aprót bólintottam válaszként, majd beljebb vackoltam magam az ülésbe, illetve a zakójába is és ismét kinéztem. Ujjaim erősen markolták a selymes anyagot és nem tudom miért, de olyan érzés kerített hatalmába, mintha már éreztem volna magam így, még régebben. Úgy, ahogy két barát nem érez egymás iránt.
- Mi mennyire... - hangom rögtön elhalt, pedig alig kezdtem neki annak, amit mondani akartam, de egyszerűen annyira zavarba kerültem, mint még soha. Vörösen pislogtam rá egy piros lámpára, mikor megálltunk és próbáltam kitalálni, melyikünknek áll jobban ez a szín. Nos, tuti nem nekem. - Közel... Khm, közel álltunk... Állunk egymáshoz? - felnevetett és nem bírtam megállni, hogy ne pillantsak rá. Íriszeim azonnal ajkaira tévedtek, magam sem tudom miért, majd a következő, amit észrevettem, az a szívem heves dobogása volt.

Újfent kitekintettem az ablakon és igyekeztem ott is tartani szemeimet, de nagyon nehezen ment, ahogy a kuncogását hallgattam. Ha ránézek, semmi ismerőset nem látok, de az aurája, a megmozdulásai, a testem reakciói elárulják számomra, hogy ismerem. Hogy ismernem kellett. A jármű váratlanul lassítani kezdett, majd befordult egy keskeny utcába, végül megállt egy ismeretlen ház előtt. Vártam a félelmet, de ezúttal az nem jött és ezen rendesen meg is lepődtem. Óvatosan mértem végig a barátságos épületet, nem volt nagy, láthatóan maximum két ember számára fenntartott hely lehetett, majd értetlenül a mellettem lazán állóra pillantottam. Elkerekedtek az íriszeim, ahogy szokásához híven a hátamra tette tenyerét, aztán megtolt a bejárat felé. Zavartan fordultam hátra, hogy számonkérjem mégis mit csinál, de torkomon akadt a szó, mikor előttem kiejtette azokat a totál megdöbbentő szavakat.
- Remélem, azért behívsz, ha már hazahoztalak - Hogy hova hozott?

Yifan
Kellemes csend telepedett ránk. A tévé halkan zúgott, hogy valamilyen alapzaj mégis legyen, de nem igazán foglalkoztunk vele. Egyenletesen mozgattam ujjaimat hátán, többször húztam végig gerince mentén ujjbegyeimet, egyfajta megnyugvást keltve magamnak, de nem is értettem miért volt erre szükségem.
- Na jó, ezt is felírhatom a listára - sóhajtott fel a rajtam fekvő férfi, miközben karjaival egyre jobban ölelt és fejét már pólóval fedett mellkasomba fúrta.
- Mégis mit írsz arra a listára? - kuncogtam fel, ahogy lepillantottam rá és megsimogattam haját. Olyan volt így, mint egy kis fiú, aki az anyukájához bújt.
- Hogy nem csak az ágyban vagy hihetetlen, hanem a kanapén is - emelte fel fejét és belenézett szemembe, és itt volt az a pillanat, hogy én hatalmas nevetésben törtem ki, de nem tartott olyan sokáig, mint akartam. - Ne nevessél! - csípett bele hátamba, mire ugrottam egyet a kanapén fájdalmamban, de vigyorom nem tűnt el.
- Ha ilyen ártatlan arccal jelentesz ki egy ilyen mondatot, ne várd el, hogy nem nevetem el magam - mosolyogtam rá és szorosan átöleltem derekát. - Olyan kis prűd lelked van.

- Egy fenét van prűd lelkem - csapott mellkason, aminek hatására, csak még jobban vigyorogtam, de már ő is mosolygott. - Pontosan tudod, hogy korántsem vagyok olyan ártatlan, mint azt mások gondolják. Te első kézből tapasztaltad, hogy mennyire is imádom...
- Jó-jó, tudom - tettem kezemet szájára. - Egy állat vagy az ágyban - vigyorogtam és direkt nagy szünetet tartottam, hogy kikészítsem. - Akár huszonkét órát is képes vagy aludni, mint egy koala - kezdtem el nevetni és már kaptam is az ütéseket, de csak magamhoz öleltem és megcsókoltam, mire lenyugodott és elmerült csókomban.
- Egyszer bűnhődni fogsz az ilyen megjegyzéseid miatt - mondta szigorúan és fejét visszafektette mellkasomra.
- Tudom - nevettem tovább. - De szeretsz, szóval nem fogsz bántani.
- Ohh, te csak azt hiszed, hogy nem foglak bántani - kapta fel fejét. - Ne lepődj meg, ha egyszer Jongdae szájában matatok és nem a tiédben! - fenyegetett meg. - Én szóltam előre!

- Miért éppen Jongdae? - húztam össze szemeimet. - Van egy csomó férfi a közvetlen környezetedben. Miért éppen ő?
- Téged jobban foglalkoztat az, hogy miért a legjobb barátod, mint az, hogy megcsókolok valaki mást rajtad kívül? - vonta fel szemöldökét és megtámaszkodott felsőtestemet, hogy úgy folytassuk a beszélgetést.
- Bárkit képes lennék megverni, amiért csak rád mernek nézni, de Jongdae... A legjobb barátom. Miért őt választottad? Rá nehezebben emelnék kezet, mert nem akarom elveszíteni, bár... Ha ez meg is történne, tuti nem ezen agyalnék, hogy miért éppen ő. Már a gondolattól rosszul vagyok...
- Ne haragudj - sóhajtott egyet és lehajtotta fejét. - Ezt nem kellett volna... Csak vissza akartam adni a piszkálódásodat... Sajnálom - ölelt át szorosan.
- Nincs semmi baj - simogattam meg hátát. - Megérdemeltem - húztam el számat és szorosan magamhoz húztam. Remélem ez sosem történik meg.

Yixing
Meghökkenve álltam a kicsiny folyosó ajtó felőli végében és próbáltam feldolgozni a tényt, hogy a kezem automatikusan az eresz tetejéről vette le a kulcsot. Nem, nem kerestem, egyszerűen tudtam, hogy ott van. Remegő lábakkal léptem ki cipőmből, majd pár esetlen lépés után, beljebb csoszogtam a lakásba. Szemeim félve mérték végig a bejárattól balra lévő fogast, illetve az ahhoz tartozó tükröt, majd hatalmasat nyeltem, ahogy észrevettem egy kulcscsomót rajta. Lassan lépkedtem tovább, így csakhamar megpillantottam a nappalit, benne egy gyönyörű zongorával, aminek látvány rögtön elvarázsolt. Lopva néztem meg magamnak a fehér kanapét, viszont tovább már nem is leskelődhettem, mert megéreztem magam mögött Jongdae-t és valamiért muszáj voltam csak rá figyelni.

- Kicsit megváltozott mióta utoljára itt voltam, de látszik, hogy mennyire is adsz a stílusra - vigyorgott rám, majd jobbra indult, gőzöm sincs hova. Döbbenten bámultam a hátára és igyekeztem legalább egy aprócska emléket kipasszírozni magamból a helyet illetően, de nem. Semmi. Tanácstalanul fordultam újfent a nappali felé és bár el kellett ismernem, tényleg jól festett a szoba - Jongdae szavait hallva, valószínűleg nem csak az -, de biztos, hogy nem az én kezem munkája volt. Egyáltalán nem volt stílusérzékem, ha az anyám nem ráncigálna magával vásárolni néha, szerintem életem végig ugyanazt a néhány ruhát viselném. Kétségbeesetten haraptam be alsó ajkam, majd gyorsan a férfi után siettem, akit a szemben lévő konyhában leltem meg, egy pohár víz társaságában. Kerestem a szavakat, hogy miként adjam tudtára, én tuti nem lakom itt, összekever valakivel, de ahogy néztem szórakozott arcát, ő tényleg azt hitte itt lakom. Nem értem.

- Saj-Sajnálom, de... Én... Szerintem összekever valakivel - nyögtem ki végül, mire félrenyelte az innivalóját és köhögni kezdett. Elképedve meredt rám, majd hevesen megrázta a fejét, közben olyan erővel rávágta a poharat a pultra, hogy az megrepedt.
- Az isten szerelmére, ne szórakozz már! Oké, rám nem emlékszel, de itt laksz! Mégis hol a francba, ha nem itt?! - most rajtam volt a sor, hogy meglepődjek, de kisvártatva ismét inkább a félelem kapott szerepet, mikor ellökte magát és roham tempóban elém sietett. Szemei, ahogy már volt lehetőségem megfigyelni, még sötétebbek lettek az indulattól és, ha ez nem lett volna elég arra, hogy megijedjek, még a falhoz is nyomott. Szívem majd' ki akart esni a helyéről és ezt ő is érezhette, hiszen tenyere pont ott volt, de nem tett semmit sem, amivel megnyugtathatott volna. Sőt, csak fokozta a helyzetet. Mohón tapadt rá ajkaimra, amitől végleg elvesztettem a fonalat és nem azért, mert ezt csinálta, hanem azért, mert egy pillanat sem telt el, s én automatikusan visszacsókoltam.

Yifan
- Tényleg sajnálom - ismételte magát már századjára. Lassan teltek a percek, amióta az a beszélgetés megtörtént közöttünk és mondhatjuk az is, hogy a kedvem eléggé lefelé ívelt. Nem Jun hibája volt, vagyis... De az ő hibája, mert én csak vicceltem vele, ő meg egyből olyanokat kezdett el mondani, hogy Dae-val csókolózgat meg mit tudom én. Ez azért eléggé erős volt, ahhoz képest, amit én mondtam. Azt hittem komolyan gondolta és éreztem, ahogy a szívembe vájja a kést, majd alaposan megforgatja benne. Szoktunk poénkodni ilyenekkel, nem is szokásom a szívemre venni, de ez most igazán csúnya volt tőle, főleg, hogy a legjobb barátomat hozta szóba. Bárki mással el tudtam volna képzelni Junt, de Jongdae-val képtelen voltam. Egyszerűen nem és komolyan gondoltam, amit mondtam. Nem lennék képes megütni őt. Dae olyan volt számomra, mint a testvérem. Rá bármikor számíthattam. Lassan már húsz éve ismertük egymást és egyszer sem emeltem rá kezet, vagy vesztem össze vele komolyabban. Meg...

- Yifan - szólalt meg újra és feléje fordítottam fejemet, hogy mondja, amit szeretne, de helyette ajkai landoltak arcomon hosszasan, majd visszaült a kanapé másik végébe. - Sajnálom. Tényleg nem akartam. Baromság volt az egész, amit mondtam. Nem gondoltam komolyan. Nem így akartam poénkodni. Komolyan sajnálom. Kérlek bocsáss meg, hogy ilyen hülye voltam - mondta és mondta, miközben ölében fekvő kezeit nézte. Levegőt sem vett a mondatai között, csak hadarta a bocsánat kéréseket és már a szavába akartam vágni, hogy elég lesz, mikor olyat mondott, ami talán még jobban fájt. - Talán jobb lesz, ha ma nem alszom itt - ejtette ki a szavakat halkan és felállt a kanapéról. - Azt el tudom viselni, ha nem érsz hozzám egész nap, de hogy nem szólsz hozzám, az még jobban fáj. Így inkább hazamegyek, és holnap tiszta fejjel mutatkozunk egymás előtt. Szia - mondta és már indult is, hogy felvegye a kabátját és cipőjét, de amint megfordult és tett két lépést, megragadtam csuklóját ezzel megállítva őt.

- Ez a legnagyobb hülyeség, amit valaha hallottam tőled - mondtam és elkezdtem visszafelé húzni, mire visszaült a bútorra, én pedig vele szembe fordultam. - Egy; - emeltem fel mutató ujjamat - abban halálosan biztos lehetsz, hogy nem foglak elengedni, főleg, hogy kihoztalak a kórházból. Kettő; ki mondta, hogy nem szólok hozzád? Három; megbocsájtottam. Négy; szeretlek. Öt; bezártam az ajtót és elrejtettem a kulcsokat, szóval nem jutottál volna valami messze tőlem - mosolyodtam el a mondandóm végére és feléje mutattam a tenyeremet, ahogy ujjaimmal mutattam a számokat.
- Én is szeretlek, Yifan - borult a nyakamba és szorosan ölelt magához. - El sem tudod képzelni mennyire fontos vagy nekem - suttogta a szavakat.
- Szerintem annyira vagyok fontos neked, mint te nekem - simogattam meg hátát és vigyorogva kezdtem el ringatni. Így voltunk percekig, nem szóltunk egymáshoz csak vigyorogva ölelkeztünk, míg el nem húzódott kissé.
- Te komolyan elrejtetted a kulcsomat? - nézett szemeimbe, én meg hát mit tehettem volna, csak nevettem rajta.

Yixing
Sosem csókolóztam még. Tudtommal. Viszont ez is, csak úgy, mint minden más az elmúlt napokban, megdőlni látszott, ahogy igen gyakorlottan viszonoztam az előttem álló ajkainak játékát. Agyam hangosan üvöltött, hogy hagyjam abba, mégis mi a francot csinálok, de a testem valamiért nem tudott ellenállni a dolognak. Erősen markoltam bele Jongdae, még az autó út alatt meglazított nyakkendőjébe és igyekeztem minél közelebb húzni magamhoz őt. Nem mintha nem éreztem volna még, de így, hogy egy papírlapnyi távolságra volt tőlem, kellemes férfias illata teljesen orromba férkőzött és még jobban elkábított, illetve szent meggyőződésem volt, hogy nem először vagyok vele ebben a helyzetben. Hirtelen előre mozdult, még inkább nekiszegezett a falnak, majd kezei elkalandoztak és ennyi elég is volt, észhez tértem. Minden izmomat megfeszítve löktem el magamtól, aminek hatására a konyhaasztal szélének ütközött.

- Mi a jó életet csinál?! - fakadtam ki zihálva és tisztában voltam vele, hogy nem egyedül volt benne, ám nem ment a logikus gondolkodás, illetve beszéd. Magyarázatot akartam, viszont inkább magamtól a reakcióm végett, mintsem tőle, hiszen ő eddig is - ha nem is teljesen egyértelműen -, de egyenes volt velem. Legalábbis most már leesett pár dolog. Próbáltam tudomást sem venni arról, hogy testem mennyire is forró az előbb történetek miatt, de amint találkozott a tekintetem a férfival, ismételten borzongás futott végig gerincem mentén, folytatásra vágytam. Frusztráltan túrtam bele hajamba és már ott tartottam, hogy mindjárt kitépem a tincseim felét, mikor is Jongdae óvatosan lefejtette kezeimet, mielőtt csúnya károkat okoznék magamnak. Gyengéden fogta közre őket tenyerei között és egyfajta megnyugtatásképp lágyan simogatta is őket, amitől újfent ismerős érzés száguldott végig rajtam. Biztos, hogy nem először vagyunk ilyen szituációban.

- Ne magázz már, kérlek! Annál... Annál jóval közelebb állunk egymáshoz - csöndesen suttogta a szavak és örültem, hogy végre választ kaptam egyik kérdésemre, még ha kicsit később is, mint szerettem volna. Ez már haladás volt. Nagy szemekkel figyeltem karcsú ujjait, erekkel barázdált kézfejét, majd hatalmasat nyeltem, ahogy íriszeim egy ezüstös karkötőre tévedtek. Nekem is volt egy ehhez hasonlóm. Vigyázva érintettem meg a jó idő ellenére hűvös kiegészítőt, majd felpillantottam Jongdae-ra, hogy így kérjek némán feleletet, de csak egy édes macskás mosolyt kaptam. A testemet életben tartó szerv szokásához híven gyors verdesésbe kezdett, de most komolyan megijedtem attól, hogy kiesik a helyéről, annyira dobogott. Nem emlékeztem rá, nem tudtam kicsoda is ő, de biztos, hogy ismertem ezelőtt az egész röhejes helyzet előtt és igyekeztem csak erre koncentrálni. Minden a feje tetejére állt, de azt hiszem, ő tudna nekem segíteni. Végre nem lennék egyedül.

Yifan
- Yifan, komolyan kérdeztem. Elrejtetted a kulcsomat? - nézett most már úgy rám, mint aki tényleg komolyan vette szavaimat, de még mindig nem bírtam abbahagyni a nevetést. - Yifan, ne csináld már ezt! - ütött mellkasomra, majd visszaült a kanapéra és várta, hogy végre megszólaljak, de túlságosan aranyos volt ezzel a követelőzős arccal, így nem bírtam megszólalni, de mikor újból lendült keze, már meg bírtam mukkanni.
- Jó-jó, nem kell megütni. Beszélek - mondtam vigyorogva és odahúztam magamhoz. - Csak magamhoz vettem, ami az enyém. Nem engedem, hogy elhagyd ezt a házat az én engedélyem vagy jelenlétem nélkül. Te az enyém vagy - jelentettem ki a tényeket és most ő volt az, aki kitört nevetésbe. - Most miért nevetsz? - néztem rá nagy szemekkel, de csak nevetett tovább. - Jun, ez nem vicces! - szóltam rá és vártam a megfelelő választ, de persze nem kaptam meg. Most visszakaptam.
- Bocsánat, de olyan komoly arccal mondtad ki, hogy a tiéd vagyok, hogy nem bírtam ki - nevetett továbbra is. - Túlságosan aranyos voltál, hogy komolyan lehessen venni, de tudom, hogy komolyan gondoltad - hagyta abba a nevetést és elfeküdt rajtam, hogy megerősítse mondatát. - Szeretlek, Yifan - suttogta, amint mellkasomról feltekintett és szemeimbe nézett. - Mindenkinél jobban - vigyorgott, mint a vadalma és ez már ragályos volt rám is.

- Én is szeretlek - viszonoztam vigyorát és úgy éreztem magamat, mint egy kamasz, aki éppen most talált rá az igaz szerelemre a gimiben és azt akarja, hogy örökké így legyen. Visszaemlékeztem arra a napra, amikor először találkoztunk, akkor még csak úgy kezeltük a másikat, mint egy barátot, nem akartunk semmit sem a másiktól, aztán mégis itt lyukadtunk ki.
Nagyban siettem ki a cégtől, mert Jongdae-val találkoztunk, úgy öt évvel ezelőtt történt mindez, de olyan, mint csak tegnap lett volna. Legjobb barátommal, eléggé régen találkoztam akkoriban, mert mindkettőnknek rengeteg munkája akadt és alig volt szabadidőnk, hogy beszéljünk a másikkal, de végre sikerült találnunk egy napot, amikor mindketten korán végeztünk. A megbeszélt címre siettem és belépve, egyből meg is pillantottam barátomat, amint az egyik asztalnál nagyban várakozott rám és ahogy leültem eléje, már neki is álltunk a mesélésnek, közben jó pár ital is lecsúszott torkunkon. Éppen emeltem a számhoz a következő poharat, mikor kinyílt az ajtó, ami velem szemben volt és megdermedtem.

Nem tudom mi történt velem akkor, de konkrétan csak bámultam a bejövőt, de amint Dae meglengette előttem kezét, már vissza is zökkentem a valóságba. Nem szabad többet innom. Szemeimmel párszor kerestem a rejtélyes idegent, míg fél órával később már a mi asztalunknál ült és együtt beszélgettünk. Nagyon sokat beszélt legjobb barátom, így az újonnan szerzett barátunknak, nem is hagyott levegőt, de a lehető legfontosabbakat megtudtam. Junmyeonnak hívták és ugyan ott fog dolgozni, ahol én voltam. Azon az estén még sokat beszélgettünk, miután Jongdae-t hazavittük, mert neki természetesen túl kellett lőni-e a határokon, de örültem is neki, mert így Junnal beszélgethettem. Amint elkezdett dolgozni nálunk, amikor csak lehetett találkoztunk, beszélgettünk, iszogattunk, mint a barátok és ez így ment három éven keresztül, míg végül ugyan azon a helyen, ahol először találkoztunk. Elkezdtem közeledni felé, és talán az alkohol tett bátrabbá, de megtettem azt a lépést, amit kellett. Azóta tudhattam a páromnak és nagyon hálás voltam Jongdae-nak, hogy azon a délutánon találkoztunk, mert ha nem, akkor ma nem lenne mellettem.