1. Fejezet

Yixing

Kirázott a hideg, ahogy a hűvös, de ugyanakkor kellemes szellő végigsöpört a kihalt utcán. Zavartan pillantottam fel az égre, de rögtön eltakartam szemeim, mert a Nap nagyon erősen sütött. Érdekes, tegnap este azt mondták, hogy borult idő lesz. Nem mintha érdekelt volna, amúgy sem izgatott különösképp, hogy épp a nyári forróságot vagy az esőt kell elviselni, de azért ekkorát tévedni…

Hunyorogva pillantottam fel az előttem álló házra és meg mertem volna esküdni, hogy sötétzöld volt a kerítés, nem kék. Bár lehet, hogy csak fény kérdése, hogy mikor milyen. Ezzel sem foglalkoztam sokáig, visszafordultam, hogy bezárjam saját házam ajtaját, majd útnak is indultam, de alig tettem egy lépést, belerúgtam egy virágcserépbe. Értetlenül emeltem fel, meredtem rá pár másodpercig, majd letettem és egy vállrándítás kíséretében, ezúttal tényleg elhagytam lakóhelyemet.

Zsebre dugott kézzel sétáltam a buszmegálló felé, közben elmerültem saját gondolataimban, így majdnem le is léptem a járdáról, amint kiértem az utcából. Ijedten hőköltem hátra a hangos dudaszó hallatán és ismét csak totál meglepődni voltam képes. Nem itt volt rögtön a zebra? Azt hiszem ez a nap nem az én napom lesz...

Yifan

Felkaromra raktam zakómat, miközben kilépni készültem házamból. Megcsapott a lágy szellő, de mindig is rajongtam az ilyen időkért, így kiélveztem minden pillanatát, mert ritkán adatott meg ez a nyugalom. Elfordítottam a zárban a kulcsot és már ugrottam is a betonra, hogy minél előbb a járdán sétálhassak úti célom felé, vagyis ezt gondoltam.

Két másodperce se teszem ki a lábam a házból, máris zargatnak. Sóhajtva kaptam elő a mobilomat és szóltam is bele egyből, meg se nézve a hívót. Felismerve zargatóm hangját el is kezdtük megvitatni az aznapi napirendet, miközben egy óvodás szintjére visszafejlődve lépdeltem a betonon végigfutó repedéseken. Utoljára nem is tudom mikor voltam ennyire gyerekes mindenki szeme láttára, de jó érzés volt.

Az utcán haladva, majdnem az egyik buszmegállóhoz értem, amikor is hangos dudaszóra lettem figyelmes. Felkaptam a fejem és az út másik oldalán egy fiút pillantottam meg, amint a tőle körülbelül tíz méterre lévő zebrára akart lelépni. Mivel láttam, hogy semmi baja nincsen, mentem tovább és már elrakni készültem a mobilomat, mikor ismételten felcsendült az az idegesítő csengőhang, amiből tudtam, hogy a cégtől hívnak. Ennyire nem lehetnek bénák…

Yixing

Álmosan nyomtam neki arcomat a busz ablakának és közben elvarázsolva bámultam kifelé. A jármű nem ment valami gyorsan, de lassan se, így néha kiesett egy-egy bolt kirakatának kinézete. Valójában igazából meg se tudtam volna mondani, hogy miért is nyűgöztek le annyira, hiszen szinte minden nap megtettem ezt az utat a város belseje felé.

Sóhajtva csúsztam lejjebb az ülésen, mikor már csak alig két megálló volt úti célomig, nagyon nem fűlött a fogam ahhoz, hogy ismét bájcsevegjek valakivel. Nagyon is elegem volt a folytonos találkozókból, de mit tehettem volna? Valamit kezdenem kell magammal, az életemmel. Durcásan dobbantottam párat a lábammal, majd mikor elérkezett a leszállásom időpontja kellemetlenül, de felálltam, hogy jelezzek.

Hanyagul dőltem neki a fogódzkodónak, ami óriási hiba volt; hirtelen nagyot fékezett a sofőr, így megszemlélhettem közelebbről is a közlekedési eszköz padlóját. Idegesen pattantam fel, előre sétáltam, hogy nem épp szép szavakkal illessem elesésem okozóját, de az megelőzött. Fennhangon magyarázott egy, a piros lámpán átrohanó férfinak, akire először én is így akartam reagálni, de mikor megláttam kétségbeesett arcát, inkább nem tettem. Talán senkinek sincs ma jó napja…

Yifan

- Várjanak tíz percet! Nemsokára úgyis bent leszek és akkor helyrehozzuk a dolgokat - adtam ki az utasításokat, majd letettem a készüléket és tovább bandukoltam, hogy tényleg beérjek tíz perc múlva a munkahelyemre, de senki sem azt akarta, hogy ez megtörténjen. Hirtelen egy hangos fékezésre lettem figyelmes, amint az úton haladó busz lefékezett a kereszteződésnél.

Értetlenül pislogtam az útra, amikor is megláttam egy ismerős alakot, amint kétségbeesetten szemezett az előtt tornyosuló monstrummal. - Jongdae! - szóltam oda egyből, mire az említett kizökkent a sokkos állapotból. Elindultam feléje, miközben ő heves hajolgatások közepette letért az útról és végre a biztonságot nyújtó járdára tévedt.

- Mégis mi történt veled? - kérdeztem rá, mikor a busz is eléggé messze járt és barátom is kifújta magát. - Úgy szemeztél a busszal, mintha most látnál ilyet először - magyaráztam értetlenül, ahogy magam elé idéztem a pillanatot, mikor megláttam a másikat. - Ennyire álmos vagy, hogy még az útra is lelépsz anélkül, hogy körülnéznél? - aggódtam, talán a kelleténél is jobban, hiszen Dae egy igazán fontos szerepet töltött be az életemben. Kis bamba...

Yixing

Idegesen doboltam a mutatóujjammal a barna pulton, közben egy imát mormoltam magamban, nehogy a kelleténél jobban kiakadjak. Fél órája érkeztem meg a céghez, de már most tudtam, hogy ezután a sok szarság után, tuti, hogy én sosem fogok itt dolgozni. A recepciós lány kedves volt, de ez sem nyugtatott meg. Hogy is tudtam volna megnyugodni, amikor beközlik velem, hogy semmilyen állásinterjú nem volt megbeszélve a vezetőjükkel?

- Körbetelefonáltam, de tényleg nincs sehova feljegyezve Zhang Yixing név egy interjú miatt. Biztos, hogy jó céghez jött? - a kérdése után kénytelen voltam elgondolkozni, hogy nem-e rossz helyre tévedtem be tényleg, de akárhogy osztottam-szoroztam, kizártnak tartottam. Ez a nap egyre jobb és jobb lesz. Vajon lesz még valami? Elvégre van még kb tizenkét óra, amit ébren tölthetek...

Elkeseredetten, de még mindig mérgesen haraptam be alsó ajkam, majd kipréseltem magamból pár normális szót, végül elköszöntem és távoztam. Szélsebesen rohantam a kijárat felé és mivel épp nem láttam semmi sem a dühtől, szépen bele is mentem valakibe. Oda se nézve kértem bocsánatot és már siettem is tovább, ami nem volt valami udvarias, de jelenleg nem volt kedvem még csak rápillantani sem senkire. Annyira igyekszem találni valami munkát, de miért van az, hogy mindig valami ilyesmi történik végül?

Yifan

- Ha ennyire nyomott vagy, akkor miért nem maradtál otthon aludni? - kérdeztem meg már nem is tudom hányadjára, mikor már az irodámban ültem és a papírjaimat rendezgettem, mert sikeresen valaki alaposan megkeverte a dolgokat egy reggel alatt.

- Mert el kellett intéznem valamit, csak nem figyeltem és ezért léptem le az útról - próbálta kimagyarázni magát valahogy, de nem nagyon sikerült, mert esélytelen volt.

- Ajánlom, hogy kipihend magad, mert nem szeretnék arról kapni egy hívást, hogy elcsapott egy busz - mondtam neki, és nyitotta volna a száját egy jó kis visszavágóra, mikor megcsörrent a mobilom. - Igen, Seolhyun? - szóltam bele egyből és, amint meghallottam egy nevet el is vigyorodtam. - Engedje be! - utasítottam, majd le is tettem a készüléket és úgy pillantottam vissza Jongdae barátomra.

- Akkor én nem is zavarok - mosolyodott el ő is, majd felállva indult meg az ajtóhoz, ami pont akkor nyílt ki, mikor kinyitotta volna. Kedvesen üdvözölték egymást, majd miután barátom eltűnt a másik személy felkunkorodott ajkakkal közeledett felém és leült az asztal másik oldalára, mint egy jól nevelt fiú.

- Történt veled valami? - kérdeztem rá, ahogy kissé kitoltam magam a székkel.

- Semmi különös. Csak a cég bejáratánál nekem jött valaki, majd ment is tovább. Nem tudom mi van a mai emberekkel - sóhajtott fel, én pedig csak vigyorog intettem neki, hogy jöjjön oda hozzám, amit meg is tett.

Yixing

Elkeseredetten álltam az épület előtt, azt sem tudtam, hogy mégis merre induljak el. Talán haza kellett volna mennem, de ott is mit tudtam volna csinálni? Semmit. Leültem volna a tévé vagy a gép elé és estig fel sem keltem volna valószínűleg, max esetleg ettem volna valamit. Vagy még azt sem, tekintve, hogy ezek után még az étvágyam is elment. Nagyon is kedvtelenül toporogtam az üvegajtó előtt, s bár nem volt valami férfias, kész voltam elsírni magam tehetetlenségemben.

- Minden rendben? - szólalt meg mögöttem egy barátságos hang és tudtam, hogy erre nem kéne ugranom, de most komolyan… Úgy néztem ki mint, akivel minden rendben van? Idegesen fordultam meg és nyílt a szám, hogy nem épp a legszebb szavakkal illessem a kedves hangnemet, de mielőtt megtehettem volna, közbevágtak. - Yixing? Te... Mit keresel itt?

Zavartan pislogtam az előttem álló döbbent arcára és nagyon igyekeztem visszaemlékezni, hogy mégis honnan kéne ismernem a férfit, de nem sikerült. Sután vakartam meg tarkómat, majd egy kis lépéssel hátrébb léptem, mielőtt még kiderülne, hogy egy sorozatgyilkossal beszélgetek. Félve bámultam a totál meghökkent alakra, nagyot nyeltem, aztán egy hátraarccal el akartam rohanni, de nem engedte az illető.

Yifan

- Mikor mész ebédelni? Ehetnénk együtt? - kérdezte, ahogy csípőjével nekitámaszkodott az asztalomnak, pontosan velem szembe. Nyakkendőjét kissé meglazította, ingének felső gombja kigombolva, így belátásom nyújt gyönyörűen ívelt nyakára, amin egy aprócska piros folt díszelgett, pontosan az anyajegye mellett.

- Úgy látom a barátod nem tudta visszafogni magát - vigyorogtam rá, miközben ujjammal a nyakára böktem és ő egyből odatette kezét, hogy megtalálja a foltot.

- Hát eléggé nehezen tudja visszafojtani az érzéseit, ha rólam van szó - mosolyodott el ő is. - De én szeretem, ha kissé túllépjük a határokat - vallott színt, mint három évvel ezelőtt.

- Szerencsés egy fickó - dőltem hátra székemben és továbbra is tartottam szemkontaktusunkat. Halkan felkuncogott, majd tett pár lépést és máris a térde enyémnek ütközött, kezeivel megtámaszkodott székem karfáján, ahogy egyre közelebb hajolt.

- Én vagyok a szerencsés, hogy van nekem - suttogta és egy pillanattal később már lábaimon ült, vadul falva ajkaimat, miközben minden erőmmel azon voltam, hogy megszabadítsam zakójától, és amint eljutottak oda ujjaim, megszólalt a telefonom. Utálom ezt...

Yixing

Nem voltam egy félős alkat, de ahogy a srác ujjai közül próbáltam kiszabadítani fogva ejtett tagomat, nagyon is berezeltem. A vállalati helyzet miatt szemembe szökött könnyek ezúttal kicsordultak, de az ijedtség miatt és ekkor végre elengedtek. Lassan hátráltam, el akartam menekülni, de ennél többre nem futotta. Miért félek ennyire?

- Yixing, tényleg nem ismersz meg? - alig hallottam meg a kérdést, olyan hangos volt minden és mire feleszméltem, térdhajlatom valaminek nekiütközött, én meg szépen leültem, alighanem egy - az épülettel szembeni kis padra. Zihálva próbáltam levegőhöz jutni, de nem igen jártam sikerrel, tüdőm összeszorította egy érzés, amit csak a rettegéshez tudtam hasonlítani és egyszerűen nem értettem az okát. Összerándultam, amint két tenyér siklott térdeimre, majd ahogy jött, úgy el is tűnt az előbbi förtelmes érzelmek kavalkádja, én meg csak meredtem az előttem guggolóra. Teljes zavartsággal bámultam a sötét szemekbe és némi idő után valami derengeni kezdett, de képtelen voltam összetenni az apró kis mozaikokat.

- Találkoztunk már? - motyogtam csöndesen, mire újfent értetlen tekintetet kaptam, majd mikor egy aprót bólintott, teljesen kétségbe estem. Ezek szerint emlékeznem kellett volna erre a férfira, de akárhogy igyekeztem semmi sem rémlett. Egyedül a szemei voltak azok, amiket mintha már láttam volna valahol, valamikor. De hol és mikor?