4. Fejezet

Yifan

- Ha nem féltékeny vagy, akkor... - kezdtem bele a kérdésembe, de mutatóujjával betapasztotta számat.

- Csak fáradt és nyűgös vagyok - mosolygott rám. - Miután ebéletünk, alaposan lefárasztottak és mikor jöttem haza, akkor is eléggé szerencsétlen voltam, így ingerlékenyebb vagyok a kelleténél. Ne haragudj, hogy így...

- Nincs semmi baj - szakítottam félbe és magamhoz öleltem. - Szeretlek.

- Én is szeretlek, Yifan - karolta át derekamat és nekidőlt testemnek. - Lehet, hogy ma nem...

- Amit csak szeretnél - mosolyogtam nagyban.

Az éjszaka közepén arra ébredtem, hogy egy hatalmasat dörgött az ég. Szerencsére Junmyeont nem ébresztettem fel, pedig az esetek legnagyobb részében megtörtént. Ennyire fáradt lenne? Óvatosan kimásztam mellőle, hogy behúzzam a függönyt, mert a villámlások megvilágították a szobát. Egy kicsit álltam az ablakban és bámultam a vihart. Nem igazán rajongtam ezért az időjárási formáért, de nem válogathattuk meg, hogy mikor milyen idő legyen. Sóhajtva húztam be a függönyt, majd visszasétáltam az ágyhoz, hogy folytatódjanak az álmok szerelmemmel, mert az, hogy itt volt velem, még csodálatosabbá tette az életemet. Nem is tudom mikor voltam ilyen boldog utoljára.

- Yifan - szólított meg valaki, mire a fejemre húztam a takarót, mert aludni akartam. - Yifan - szólt rám nevetve.

- Aludni akarok - fordultam át a másik oldalamra, mint egy öt éves. Semmi kedvem nem volt suliba menni. Összegömbölyödtem a paplan alatt és amennyire lehetett magamhoz láncoltam, hogy le ne rántsa rólam anya.

- Yifan, ha nem kelsz fel, akkor nem lesz reggeli hancúrozás - hangzott a fenyegetés, ami furcsán jött ki anya szájából.

- Mi? - kaptam le a takarót fejemről és, mikor megláttam a mellettem támaszkodó fiút, rádöbbentem, hogy teljesen összekevertem az életkoromat. Visszaejtettem fejemet a párnára mosolyogva, mire párom odamászott mellém és egy csodával indíthattam a reggelemet.

Yixing

Mérhetetlenül égett a szemem, mikor reggel kinyitottam azt, mert tényleg semmit sem aludtam szinte az éjjel. Talán pár percekre sikerült elbóbiskolnom néha, de ezek korántsem helyettesítették a szükséges pihenés mennyiségét, így elmondhatatlanul fáradt voltam. Mindenféle mozgást nélkülözve meredtem a halványlila plafonra és már most tudtam, hogy az egész napom ilyen lesz. Még a szobámból sem fogom kitenni a lábamat, az holtbiztos. De sajnos az ébresztő közbe szólt. Nyugalmat erőltetve magamra hunytam le pilláimat, majd vettem egy mély levegőt, hogy ne legyek már kora reggel ideges és csak hallgattam azt az istenverte tárgyat. 

Mikor végre csönd lett, rászántam magam, hogy feltápászkodjak, majd a függönyt széthúzva világosságot varázsoltam a szobámba, de elkerültem a legapróbb lehetőségét is annak, hogy meglássam magamat az üvegben. Jelenleg aztán tényleg nem voltam kíváncsi az állapotomra, így a fürdőben sem időztem sokáig, holott szükségem lett volna rá, hiszen ma is állásinterjúra terveztem menni. Huszonöt éves létemre itthon laktam és bár manapság ez annyira nem furcsa, mégis hihetetlenül zavart. Sosem tudtam, hogy mit akarok kezdeni magammal, még most sem, de abban biztos voltam, hogy ideje lesz kirepülni a fészekből, viszont ehhez állás kellett először. Mindig is jó voltam irodalomból, imádtam olvasni, de képtelen voltam elképzelni magamat ebben a fajta munkában, így végül gazdaságra mentem, amit olyan szinten gyűlöltem, hogy azt ki sem tudnám fejezni. Nem voltam egy határozott ember, hiszen azt se tudtam, hogy mi legyen velem hosszú ideig, de azt igen, hogy életem talán legnagyobb hibáját követtem el, mikor egyetemet választottam. 

Halk sóhajjal igazítottam meg fekete öltönynadrágomban az övet, majd a zakót, illetve a táskámat felkapva lesiettem az emeletről, mielőtt még elkések a vállalattól. A ház szokás szerint kongott az ürességtől, szüleim rendszerint mindig valami konferencián voltak az Föld másik felén, így végülis valamilyen szinten egyedül laktam, de mégsem voltam elégedett a helyzettel. Talán az is közrejátszott, hogy híres orvosok voltak mindketten. Én miért sikerültem ennyire félre? Mondjuk, ha végleg megőrülök, legalább lesz kihez fordulnom. Remélem, ez a nap jobb lesz, mint a tegnapi. Bár valljuk be, annál rosszabb nem igen lehet...

Yifan

- Soha többé nem engedem, hogy reggel akcióba lendülj - kacagtam, amint a járdáról lelépve a zebrára haladtunk barátommal a cég felé, természetesen kisebb késéssel, mert ha nem késnénk nem is mi lennénk. Nem is tudom megszámolni azt a rengeteg alkalmat, amikor elkéstünk, mert éppen együtt töltöttük az éjszakát és sikeresen elaludtunk, bár most elalvásról szó sem volt.
- Miért? Talán nem voltam eléggé jó neked? - vonta fel szemöldökét mosolyogva. Már az épülettel szemben álltunk, csak az utca túloldalán, és nagy volt a forgalom, szóval várhattunk, míg valaki átenged minket.

- Gyere - ragadtam meg csuklóját és a megfelelő időben kezdtem el vele rohanni a betonon, át az autók között. Talán kisebb szívrohamot is okozhattam neki, mert eléggé hirtelen indultam meg párommal, és nem mondtam mit is tervezek, aminek meg is lett a veszte. Mikor biztonságosan a járdára léptünk a cég előtt és vigyorogva fordultam feléje, olyan erővel ütött mellkason, mint még soha. Egyből odakaptam a kezem, ahol sajgott felsőtestem és értetlenül tekintettem a velem szemben álló fiúra.
- Teljesen meghibbantál? - ordított rám, mire szemeim elkerekedtek. - Legközelebb legalább szóljál, ha öngyilkos akcióba akarsz lendülni, hogy felkészüljek rá! Tudod, hogy megijedtem?! - nézett a szemembe, és akartam mondani valamit, de egy szó nem jött ki a torkomon.

- Jun... - kezdtem bele, de amint meghallotta nevét, csak elsétált mellettem és bement az épületbe. Néztem utána, figyeltem, ahogy belép a liftbe és az ötödik emeletre emelkedik vele, de én akkor sem mozdultam. - Hát ezt jól elcsesztem - sóhajtottam, majd táskámat fogva indultam be végül, de lift helyet a lépcsőt választottam és az ötödikig meg sem álltam. Sóhajtva kerestem a megfelelő ajtót, közben mindenkinek beköszöntem, mintha csak körülnézni jöttem volna az osztályon.
- Jó reggelt! - hajolt meg előttem az egyik gyakornok a folyosón.
- Jó reggelt! Nem látta Kim Junmyeont? - kérdeztem, mintha nem tudnám, hogy itt lenne.
- De. Éppen most be az irodájába.
- Köszönöm - mondtam és már haladtam is tovább. Az ajtó előtt kissé tétováztam, majd bekopogtam és meg sem várva választ, benyitottam. Csak ne küldjön el melegebb éghajlatra.

Yixing
Magamban morogva igyekeztem minél arrébb húzódni az emberektől a buszon, de az csak nem akart összejönni. Tudtam, hogy nem fog jól indulni a napom, de kifogni pont azt a járművet, amin a legtöbben vannak, csakis az én szerencsém esetében történhetett meg. Ujjaim egyre erősebben szorították a kék kapaszkodót, így azok teljesen elfehéredtek az erőlködéstől, közben fintorogva pillantottam oldalra egy férfira, aki nem volt épp a legjobb állapotában. Alig néhány percig szenteltem a kelleténél több időt az illetőre, majd inkább kibámultam az ablakon és egy szemforgatás keretében állapítottam meg, ma biztos, hogy hét ágra fog sütni a nap, pedig a tegnap esti után rossz időre számítottam.

Tekintetem akaratlanul is saját magam tükörképére tévedt és bár önkéntelenül történt, de végigmustráltam arcom minden egyes szegletét, hát ha ismét valami furcsaságot látok. Szemeim nagyon kialvatlannak tűntek, alattuk sötét karikák éktelenkedtek és, hogy milyen beesett is volt ábrázatom, arról inkább szót sem ejtenék. A legrosszabb napjaimon sem festettem olyan pocsékul, mint az elmúlt időben, pedig volt már több nem éppen jó időszakom. Apró sóhajt hallattam, majd íriszemet összekapcsoltam az üvegen látható alakéval, mire ijedten rezzentem össze, mert az megint elmosolyodott. Hevesen dobogó szívemmel bámultam előre és komolyan mondom, annyira rettegtem, hogy kész voltam ott helyben elsírni magamat, bármennyire is ciki lenne az.

Mellkasom szorítani kezdett, úgy éreztem nem kapok levegőt, így a szabad kezemmel odakaptam és kicsit megnyomkodtam, hát ha segít valamit, de nem. Egyszerűen képtelen voltam reálisan gondolkozni annyira féltem és nem csak a mostani helyzet miatt, hanem a tegnapi miatt is. Az a férfi. Kim Jongdae. Minden olyan furcsa volt körülöttem, valahogy mintha semmi sem lenne rendben, mégis bizonyos szempontból a megszokott volt. Váratlanul hangos dudaszó ütötte meg a fülemet, mire zavartan kaptam el a fejemet másomról, így pont láttam két férfit átrohanni a zebrán, de sajnos a szituáció miatt a busz fékezett, én meg nem voltam olyan állapotban, hogy gyorsan tudjak reagálni, úgyhogy szépen belefejeltem a fogódzkodóba.

Yifan
Lassan tíz perce álltam már az asztala másik oldalán. Az összes képet végigkémleltem szemeimmel, vagy ezerszer, a könyvek címeit is kívülről fújtam a polcokon, pontosan tudom, hogy miként is rendezte el az iratokat, hol tárolja a beosztottjainak az adatlapjait. Tudtam, hogy az asztala felső fiókja zárható, amiben egy kis nasit rejteget, ha éppen nincs ideje ebédelni, ott tartja a közös képünket is, amit még karácsonykor készítettünk. Az első karácsonyunkkor. Minden kis szegletét ismertem ennek a szobának, de most mégis úgy éreztem, mintha feleakkora lenne, az eredeti méretéhez képest. Talán a kínos csend tette ennyire szárazzá a levegőt, mert amióta csak beléptem egy szó nem hangzott el.

Sóhajtva túrtam bele szőke tincseimbe tanakodva, hogy miként is kezdjek neki a dolognak, de nem jutottam egyről a kettőre. Talán a legegyszerűbb módszerhez kell folyamodnom.
- Jun - szólítottam meg, de nem pillantott fel az előtt lévő papírról. Biztos voltam benne, hogy csak ürügyként szorongatta, hogy ne kelljen rám nézni, így kicsit bátrabban folytattam. - Sajnálom. Egy idióta voltam, amiért átrángattalak a forgalmas úton. Remek barát vagyok, hogy magammal akarlak húzni a végzetbe... - húztam el számat és cipőm orrát kezdtem el bámulni. - Nem akartam semmi rosszat, csak viccnek szántam, de látom, hogy rossz poén volt... Majd... Majd beszélünk, de ha nem akarsz, akkor nem kell. Megértem. Meg is érdemlem ezt a büntetést - mondtam és megfordulva az ajtóhoz indultam. Ujjaimat a kilincsre csúsztattam.

- Hol marad a "Bocsánat, ilyen többé nem fordul elő" csókom? - hangzott fel a kérdés, mire megfordultam a tengelyem körül és egy felfelé görbülő ajkú Junmyeonnal találkozott tekintetem.
- Már azt hittem csak este fogsz hozzám szólni - indultam vissza az asztalhoz.
- Meg is érdemelnéd - tolta ki a székét és felém fordult. - Szóval. Hol a csókom? - billentette oldalra fej és kíváncsi szemeivel kereste tekintetemet.
- Százezer csókot is kapsz - támaszkodtam meg székének karfáján és összeérintettem ajkainkat.  El akartam mélyíteni a csókot, hogy kellően kiengeszteljem, de lassan eltávolodott tőlem.
- Menj dolgozni. Otthon találkozunk - kaptam egy puszit arcomra és egy mosolyt, majd  egy vigyorral az arcomon indultam meg a saját irodámba.

Yixing
Fejemre szorítottam a tenyeremet, hogy némiképp segítsek magamnak a hasogató fájdalom ellen, de nem ért semmit sem. Ingerülten fújtam ki a levegőt és mintha ideges sem lettem volna, minden bajom megszűnt. Az, hogy ideérve a céghez a recepciós nő közölte velem, hogy ismételten nem találják a nevemet, már meg sem lepett. Persze furcsának találtam, hogy már a második helyen tűntem el nyom nélkül, de már nem érdekelt. Tényleg másra sem vágytam, mint hazamenni és lefeküdni. Egy lemondó sóhaj után megköszöntem a segítséget, majd már indultam is, de ahogy megfordultam, megszédültem. Vártam az ütközést, de az nem következett be, így lassan kinyitottam időközben lehunyt szemeimet, így közvetlenül két centi távolságból rábámulhattam a tegnapi napom megkeserítőjére.

- Jól vagy, Yixing? - kérdezte csöndesen, majd vigyázva függőlegesbe állított, miután én azonnal hátráltam vagy egy métert. Zavartan meredtem rá és közben próbáltam nem arra gondolni, hogy milyen érzéseket váltott ki belőlem az, hogy a keze a hátamon, illetve a derekamon volt alig egy másodperce.
- Mit keres itt? - motyogtam, majd a ruhámat kezdtem el igazgatni, hogy eltereljem a figyelmemet róla, de az nagyon nem akart összejönni. Már csak azért sem, mert miközben az ingemmel bajlódtam, rájöttem, hogy ha róla van szó, mindig ezt csinálom. Íriszeim lopva mérték végig valóját, de semmi változás nem látszódott rajta, amin bizonyos szempontból megkönnyebbültem.

Elnevette magát, mire szívem ismét szokatlan verdesésbe kezdett, majd zakója zsebébe nyúlt és egy aprócska névjegykártyát nyújtott oda. Remegő kezekkel vettem ki marka fogságából a papírt, hogy aztán a döbbent nyikkanás után el is ejtsem azt. Itt dolgozik? Képtelenség. Újfent hatalmába kerített a rettegés, mert ezt már túlontúl sok véletlennek éreztem velünk kapcsolatban, így szép lassan hátrálni kezdtem. Bár arcán még mindig vidámság ült, valószínűleg a jelenlévő kollégái miatt, tekintetében láttam, hogy korántsem szórakozik jól, még mindig fáj neki ahogy reagálok rá, de nem tehettem róla. Egyszerűen... Valami nem oké vele, úgy érzem.

Yifan
Már megkönnyebbült szívvel ültem az asztalomhoz és láttam neki a munkámnak, amik már vártak, mert mint megmondtam, Seolhyun már előttem bejött.
- Mondtam, hogy tízig meg ne lássam - mosolyogtam rá, mikor megkaptam a reggeli italomat.
- Tudom, de... - kezdett valami okos ötlettel előállni, amivel kihúzhatja magát, de megszakítottam.
- Legközelebb kényszer szabadságra fogom küldeni, amiért nem hallgat rám - néztem szemeibe. - Akkor délben a kettes tárgyalóban? - kérdeztem rá, mikor megnéztem a naptáramat.
- Igen - válaszolta, majd miután összeszedte a papírokat, amik kellettek neki elhagyta az irodát.

Megnéztem a múlt havi könyvek kiadásainak számát, amik nagyon szépek voltak, majd a mostanában megjelenő könyvek értékeléseit olvastam át, hogy melyikről mit mondtak az olvasók. Eléggé jók a visszajelzések mindegyik könyvről, a régi írók sem tűntek el az újak mellett. Mindenki a kellő figyelmet megkapta és a sorozatok is szépen fogytak. Bárcsak többen jönnének hozzánk, hogy mi adjuk ki a könyvüket, akkor sokkal szebbek lennének a számok. Imádtam a munkámat, azért dolgoztam annyit, hogy idáig eljussak és most azért hajtok, hogy a lehető legtöbbet hozzam ki a cégből, amíg nálam van. Dél előtt néhány perccel, felálltam az asztalomtól és elindultam a megbeszélés helyszínére, miközben a mobilom szokásosan csöngött folyamatosan. Furcsálltam is, hogy reggel nem szólalt meg, miközben idetartottam. Ritka alkalmak egyike.

Fülemhez szorítva a készüléket haladtam a folyosón, majd úgy nyitottam be a megfelelő ajtón, ahol már néhány személy helyet foglalt, miközben Seolhyun kiosztotta eléjük a papírokat. Gyorsan befejeztem a beszélgetést, majd kinyomtam a készülőket és üdvözöltem mindenkit, aztán megkezdtük a megbeszélést. Már lassan egy órája ott ültem, mikor is sziréna hangjára lettem figyelmes, aminek nem tanúsítottam nagy figyelmet először, de mivel eléggé közelről hallatszott és sokáig, így kilestem az ablakon. A cég előtt állt a mentőautó és láttam, amint az épületből egy személyt a járműbe helyeznek, majd elhajtanak vele. A beteg ruhája eléggé ismerős volt és nagyon rossz érzésem támadt. Intettem Seolhyun-nak, hogy nézzen utána a dolognak, de mikor visszatért, nem ilyen válaszra számítottam.

Yixing
Ujjaim óvatosan simogatták az asztal szélét, hogy lefoglaljam magam, míg a férfira vártam, közben szemeim tüzetesen végigmérték a helyiség minden egyes milliméterét. Egy vezető beosztásba lévő dolgozóhoz képest nem volt valami hivalkodó szobája, de rettentő ízlésesen volt berendezve. Bézs színű falak, az ajtótól jobbra egy sötétbarna üveges szekrénysor, amiben roskadásig volt könyv, illetve pár kis dekorációs tárgy. A bejárattal szemben egy majdhogynem faltól falig érő ablak, gyönyörű kilátással, előtte egy, a szekrénysorral megegyező színű asztal és egy gurulós szék, illetve plusz még kettő normális, gondolom abból a célból, ha jönne valaki. Mint most én.

Kényelmetlenül fészkelődtem ültömben és bár ment a légkondi, úgy éreztem minimum két kilót már a fekete bőrre izzadtam idegességemben. Vagy félelmemben, édesmindegy. Halk nyikkanás csúszott ki belőlem és, mint egy gyerek, aki éppen lopni készült, de rajtakapták, rántottam el kezemet a fáról és rejtettem ölembe, mikor meghallottam, hogy nyílik az ajtó. Testem megfeszült, minden érzékszervemmel a mögöttem sétálóra koncentráltam és szinte láttam magam előtt kedves, ugyanakkor számomra félelmet keltő mosolyát. Mikor elhaltak a hangok, de őt magát mégsem láttam, önkéntelenül fordultam kissé oldalra, hogy végre ránézhessek, ám akkor végre megpillantottam őt.

Néhány lépés után asztalának dőlt és onnan pislogott le rám, ami elmondhatatlanul zavart, így nekiveselkedtem, hogy felálljak, de nem engedte. Határozottan fogott rá vállaimra, mire összerándultam, így rögtön eleresztett, ugyan csak akkor, amikor már visszaültem az előző helyemre. Pár másodpercig még figyeltem arcát, majd elkaptam pillantásomat, mert nagyon kellemetlen volt számomra, hogy fel kell rá néznem, illetve, hogy ilyen közel van hozzám. Tekintetem a papírrengetegre tévedt, majd a gőzölgő bögrékre, amik hatására a szemöldököm a homlokom végéig szaladt. Ezek nem voltak itt az előbb. Ugye nem beszélgetni akar?

- Csak nem követsz, Yixing? - kérdezte somolyogva és ennyi elég is volt, hogy tetőtől talpig elvörösödjek. Még mit nem!

Yifan
- Mondj le minden megbeszélést a délután folyamán! - mondtam Seolhyunnak, miközben az irodámba siettem, hogy magamhoz vegyem a tárcámat és kabátomat, majd rohanhassak a kórházba.
- De uram! Négyre az édesapja...
- Egyedül őt ne mond le, a többieket igen! - válaszoltam meg se fordulva és már magamra kaptam a kabátomat, hogy minél előbb eltűnhessek. - Ha bárki kérdezi, vészhelyzet volt! Csak nagyon sürgős esetben hívj! - mentem el mellette és már egyenesen a lifthez tartottam.
- Rendben, uram! - mondta és a liftig elkísért. - Hívjon, ha tud valamit J...
- Természetesen! Megpróbálok visszaérni négyig - mondtam és már nyomtam is a földszint gombját, hogy taxiba ülhessek és a kórházba menjek.

A gyomrom akkor sem akart megnyugodni, mikor már a kórház recepcióján álltam és próbáltam elintézni, hogy bejuthassak hozzá. Mivel papíron senkije se voltam, így eléggé nehézkesen ment a dolog, főleg, hogy a szüleivel is kellett beszélnem, hogy valamilyen úton-módon bejuthassak, mert jelenleg csak én voltam elérhető közelségben. A taxiban végig idegeskedtem, majdnem minden mozdulatába belekötöttem a sofőrnek, de szerencsére magamban tartottam mindent és csak fejben küldtem el a fenébe, mire ideértünk. Csak engedjenek már be.
- Ha ezeket a papírokat kitölti, utána be is mehet hozzá - adta végül a kezembe a nővér a papírokat, én pedig bólintva kezdtem el kitölteni őket és, amint végeztem, a 104-es szobát kezdtem keresni.

Logikusan az első emeleten kerestem és nem is kellett sokáig kutakodnom, mire megleltem a megfelelőt. Bekopogtam és mikor nem érkezett válasz, kissé félve, de benyitottam, hogy ne kint várakozzak. Végigpillantottam a szobán, hat ágy volt benne, abból az egyiken helyezkedett el egy beteg. Halkan osontam be, majd szemügyre vettem a bent lévőt és megnyugodtam, hogy ő volt az. Odaléptem az alvó férfihez és jobban megnéztem, de nem láttam rajta külső sérülést, ami egyszerre nyugtatott meg és tett idegessé.
- Mi bajod van, Jun? - az ágy mellé húztam egy széket, majd arra leülve, fogtam meg párom kezét és lassan simogatni kezdtem bőrét. - Remélem semmi komoly bajod nincsen - sóhajtottam, ahogy próbáltam lenyugodni.