7. Fejezet

Yixing

Csöndesen figyeltem hol az asztalon lévő poharat, hol az egyre idegesebben sétáló férfi alakját. Tisztában voltam vele, hogy számára sem könnyű a dolog, de mit hitt, nekem milyen? Halkan köszörültem meg torkomat, mire rögtön megállt és rám függesztette szemeit, viszont kénytelen voltam félretekinteni, mert zavarba jöttem tőlük. Felrémlett előttem az alig pár perce történt dolog, így inkább ismét a konyhaasztalnak, illetve a pohárnak szenteltem magamat, de nem sokáig. Hangosan csikordult meg a szék, ahogy Jongdae kihúzta és akaratlanul is, de azonnal rá kaptam pillantásomat. Íriszeink találkoztak és bármilyen hülyén, nyálasan hangzik, de olyan volt, mintha megszűnt volna körülöttem a világ. Elmosolyodott és muszáj voltam rögvest odanézni, mert hihetetlenül szép ajkai voltak, viszont ezután nem meglepő, hogy újfent elvörösödtem. Szórakozottan bámult rám, de közben valami más is megvillant szemeiben, amit nem tudtam hova tenni, de próbáltam nem foglalkozni vele, csak élveztem, hogy végre van valaki, aki... A barátom. Valahogy. Valamilyen szinten. Nem is tudom.

- Én... Én nem itt... Lakom - nyögtem ki végül csöndesen és válaszomra a szemöldöke kb a homloka végéig szaladt, szája elnyílt a döbbenettől. Hitetlenkedve meredt rám és ennyi elég is volt, hogy tudjam, valami már megint nem úgy van, mint kéne lennie. Vagyis ez így nem helyes, elvégre nekem az a megszokott, hogy a szüleimnél élek. Ijedten hőköltem hátra, ahogy feje hangosan a fának koppant, majd fülemet megütötte nevetése, de nem a vidámabbik fajtából. 

- Te tényleg szórakozol velem - jelentette ki ingerülten, majd felpillantott rám, így az arca is megerősítette, hogy enyhén dühös rám. Felsóhajtott, elfordult a széken, közben halkan motyogni kezdett magában, amiből egy szót sem értettem és ettől én is felhúztam magam. Át sem gondoltam a dolgokat, csak egyszerűen áthajoltam az asztal fölött és megragadtam nyakkendőjét, hogy ne a kőnek magyarázzon, hanem nekem. Idegesen mordultam volna rá, ha nem markol ő is bele a ruhámba, de így csak megrettenni volt lehetőségem erős szorítása végett.

Feszülten meredtünk egymásra, ám alig múlt el pár másodperc, Jongdae szemei megváltoztak és sajnálattal, illetve szánalommal teltek meg. Értetlenül mustráltam szomorú tekintetét, vártam, hogy kifejtse a okot, miért lett ilyen, de csak nézett rám, amitől ismételten ideges lettem. Sosem mond semmit se, mindent harapófogóval kell kiszedni belőle, erre most még ez a pillantás is... Mély levegőt vettem, hogy visszafogjam magam, de így is nem kis éle volt szavaimnak, mikor megszólaltam.

- Úgy nézek én ki mint, aki jól mulat? Szerinted élvezem, hogy két nap alatt tönkrement az amúgy is szar életem?! Sosem voltak barátaim, azt hittem-

- Álljon meg a menet! - szakított félbe meglepődve. - Honnan veszed, hogy... Hiszen népszerű srác voltál! - most rajtam volt sor, hogy megdöbbenjek, de csak röhögésre futotta, viszont az sem tartott sokáig. Kacagásom elhalt és, mintha nem lett volna elég ez a néhány szó, az utolsókkal még jobban lesokkolt. - A szüleid halál után költöztél ide! Velem!

Yifan

- Úgy mosolyogsz, mint aki megnyerte a főnyereményt - szólalt meg egy idő után és innen jöttem rá, hogy alaposan elmerengtem a gondolataimban és el is bambultam rendesen. - Mire gondoltál? - kérdezte, ahogy feljebb tornázta magát rajtam, hogy közelebb kerüljön arcunk egymáshoz.
- A főnyereményt már három éve megnyertem - mosolyogtam rá és megsimogattam arcát. - Te vagy a legjobb dolog, ami valaha is történt velem, egész életemben. Ha aznap nem találkozom Jongdae-val, most nem veled lennék itt szerintem. Aznap, hogy-hogy odatévedtél be? Ezt még sosem mondtad el.
- Tényleg? - nézett hatalmas szemekkel. - Pedig azt hittem már mondtam - kezdett lemászni rólam, így én is ülőhelyzetbe tornáztam magamat. Átmozgatta tagjait, majd rám vezette csillogó szempárját. - Aznap kaptam meg az állást a cégnél és gondoltam, megengedhetem magamnak, hogy kirúgjak a hámból, de helyette két pasival töltöttem az estét - nevetett fel.

- És abból az egyik a munkatársad, majd a főnököd és párod lett - mosolyodtam el.
- Pontosan, jól látod a helyzetet - fejét vállamnak döntötte és bámulni kezdett előre, ki az ablakon, mintha olyan izgalmas lenne az.
- Mi lenne, ha... - kezdtem bele mondandómba, mire megcsörrent a mobilom és egyből tudtam, hogy ki is hívott. - Ez Jongdae lesz. Mit akarhat ilyenkor? - tettem fel a nagy kérdést, miközben zsebemből előhalásztam a készüléket és a fülemhez emeltem. - Mi a helyzet, Jong... - akadtam meg, mert egyből elkezdte kiönteni a lelkét. Teljesen ki volt akadva, össze-vissza beszélt, alig értettem, amit mondott. - Jongdae, állj meg egy pillanatra! - állítottam le, mert ennek így nem volt semmi értelme, mire csak közölte, hogy találkozzunk, de ez inkább kérés volt. Egy könyörgő kérés. - Jó - sóhajtottam egyet és megdörzsöltem szemeimet. - Hol találkozzunk? A szokott helyen? Öhm... Negyed óra? Húsz perc? Addigra ott leszek. Rendben. Szia - nyomtam ki a telefont, majd visszatettem, ahol eddig volt.

- Mi a baj? - kérdezte párom, amint már nem volt a kezemben a telefon.
- Jongdae ki van akadva. Nem tudom miért, mert a felét nem értettem annak, amit mondott. Össze-vissza hablatyolt, de úgy érzem, ha most nem találkozom vele, akkor valami őrültséget fog tenni. Ne haragudj, hogy itt hagylak, de...
- Semmi baj, Yifan - mosolyodott el és arcon csókolt. - Ő is megtenné érted, ahogy én is megtenném a legjobb barátomért. Siess, nehogy valami baja essen - kezdett el lökdösni, de végig jött velem. Amíg felöltöztem, magamra vettem a kabátom, a cipőmet, ő ott állt mellettem és figyelt. Mint egy édesanya a gyermekét.
- Sietek vissza - léptem hozzá és egy hosszú csókot nyomta ajkaira, majd megfordulva indultam meg a megbeszélt vendéglőbe, ami történetesen az a hely volt, ahol először találkoztam Junnal. Eléggé kevesen voltak, mikor odaértem és elkezdtem barátomat keresni, de nem láttam sehol sem, így az egyik asztalhoz leülve várakoztam rá, míg nem nyílt az ajtó.

Yixing
Hosszasan bámultam előre bambán, próbáltam feldolgozni a férfi ajkait elhagyó szavakat, de nem igazán voltam képes rá. Szemeim továbbra sem szakadtak el az övéitől, viszont az eddig a ruháját szorongató ujjaim elgyengülten zuhantak le az asztalra és erre ő is rögtön elengedett. Értetlenül, válaszokat keresve pislogtam íriszeibe, de ott ismételten sajnálatot, illetve társait láttam csak, ám most nem lettem ideges erre. Hatalmasat nyeltem, hogy eltüntessem a gombócot a torkomból, majd kinyílt szám, hogy mondjak valamit, viszont csak egy tehetetlen sírás jött össze. Hogy mondhatta ki csak így, ilyen egyszerűen, hogy a szüleim halottak?
- Hogy... Mi? - kérdeztem végül halkan.
- Yixing, én komolyan nem értem, te tényleg nem tudod, hogy a szüleid...? Istenem, emlékszel egyáltalán bármire is? Talán... - a füleimre szorítottam tenyereimet, hogy ne halljak több szót tőle, képtelen lettem volna elviselni akár csak egy apróságot is. Hangosan zokogva veselkedtem neki, hogy elérjem az ajtót, de a könnyeimtől nem láttam az utat, így belefejeltem a falba, mire még jobban rákezdtem. Akárhogy igyekeztem nem tudtam értelmet találni egyik szavában sem, se tettében, se semmiben sem. Még a saját dolgaimban sem.

Lassan csúsztam le a földig, leguggoltam és vártam a csodát, de az nem jött, csak Jongdae keze, amit azonnal félreütöttem. Idegesen ragadtam meg, amikor újfent megpróbált hozzám érni és ezúttal én voltam az, aki nekilökte a falnak. Sosem látott indulattal néztem rá, ujjaim ismét ruhájába markoltak és nem csak azért, hogy ott tartsam őt, hanem azért is, mert el akartam rejteni remegő kezeimet.
- Mindenre tökéletesen emlékszem - leheltem csöndesen az arcába, majd még jobban rászorítottam az anyagra ujjaimat. - Ne merészeld azt mondani, hogy... A szüleim négy napja utaztak el Amerikába egy konferenciára. Elköszöntem tőlük. Láttam őket elmenni - még szerintem is vérfagyasztó hangon ejtettem ki szavaimat, így nem meglepő, hogy a férfi olyan döbbent és rettegő szemekkel nézett rám, ahogy. Őszintén bevallom, örültem neki, hogy most nem én vagyok az, aki fél, ám tudtam, hogy ez nem én vagyok. Én sosem bántam így senkivel sem.

Még mindig enyhén reszkető ujjakkal eresztettem el a puha anyagot, majd gyorsan a kijárat felé siettem, hogy minél előbb elhúzhassak innen. Elgyötörten pillantottam fel a sötét viharfelhőkre és nem kellett zseninek lenni, hogy tudjam, ebből óriási zuhé lesz, de nem érdekelt. Sebes léptekkel igyekeztem találni egy buszmegállót vagy valamit, de nem voltam elég fürge. Egy határozott rántással fordított maga felé Jongdae és időt sem hagyva nekem bármi reakcióra, beszélni kezdett.
- Tényleg így volt, de ennek már majd' öt éve! A szüleid balesetet szenved-
- Nem! - üvöltöttem rá, majd kitéptem magam a szorításából és bár tudtam, nem engedhetem meg magamnak, leintettem egy taxit. Igazából gőzöm sincs milyen címet mondtam neki, de azonnal rálépett a gázra, így már csak távolról láttam, ahogy Kim Jongdae kétségbeesetten utánam néz. Ki kell derítenem mi a jó isten van. Vannak emlékeim olyanokról, akiknek halottnak kéne lenniük és elfelejtettem valakit, aki él s virul, illetve a barátom is, vagy valaki szórakozik velem?

Yifan
Értetlenül pillantottam legjobb barátomra, aki csak úgy levágta magát a szemközti székre és, amint a pincérnek elmondta mit is szeretne, az asztallapot bámulta és egy szót sem szólt hozzám. Ujjait idegesen tördelte, minden izma meg volt feszülve, majd amikor a pincér lerakta elé a rendelést, csak akkor tűnt fel, hogy barátom, nem csak találkozni akart, hanem alaposan leinni magát a sárgaföldig. Ahogy a pincér eltávozott, máris lehajtotta az egyik pohár tartalmát és elbambulva ingatta fejét.
- Ha nem mondasz semmit, akkor elmegyek - szóltam rá, úgy tíz perc hallgatás után. - Nem azért jöttem ide, hogy azt nézzem, amint részegre iszod magad, hanem azért, mert azt mondtad baj van és beszélni akarsz. Akkor hallgatlak is - tettem összefonva mellkasom elé karjaimat és hátradőltem a székbe, várva, hogy Jongdae beszélni kezdjen.

Teltek a másodpercek, barátom még egy poharat lehúzott, majd beletúrva hajába emelte fel tekintetét és szemeimbe nézett.
- Találkoztam tegnap, miután eljöttem tőled a volt barátommal és...
- Akivel itt voltál? - szakítottam félbe egyből. - Az a barátod volt? Én miért nem...
- Yifan! - állított le egyből. - Ha még egyszer félbeszakítasz, az ég világon semmit sem fogok mondani neked, de itt kell lenned velem végig, míg olyan részegre iszom magam, hogy a saját nevemet is elfelejtem - fenyegetett meg és sóhajtva biccentettem, hogy folytassa. - Szóval, mint mondtam, találkoztam tegnap a volt barátommal, és ma is összefutottunk a cégnél, de az egészben az a legszomorúbb, hogy ő egyáltalán nem emlékszik rám. Semmire sem emlékszik a kapcsolatunkból és az meg még elkeserítőbb, hogy azt hiszi, nem ott lakik, ahol ténylegesen lakik. Azt mondja a szüleire, hogy élnek, pedig öt éve meghaltak egy balesetben. Mi baja lehet? - tette fel a legnagyobb kérdést.

- Nem lehet, hogy történt vele valami, ami miatt nem emlékszik rád és azt hiszi élnek a szülei? Baleset vagy akármi más? - próbáltam ésszerűen gondolkodni, de ez korántsem olyan egyszerű.
- Nem tudom. Hazavittem, de aztán minden a feje tetejére állt. Nem hitt nekem. Azt hitte meghibbantam. Aztán kiszaladt a házból és egy taxiba ülve eltűnt. Rohadtul félek attól, hogy valami meggondolatlan dolgot csinál. Valami nagyon nincsen rendben vele, Yifan. Mintha nem idevaló lenne. Mintha... Máshonnan jött volna.
- Jongdae, biztos van valami magyarázat erre. Ne aggódj. Messzire nem juthatott. Biztos vagyok abban, hogy vissza fog jönni, mert te vagy az egyetlen, aki tud róla valamit. Meg fog keresni, hogy segíts neki emlékezni. Rád fog támaszkodni. Idd meg még azt a poharat, aztán hazakísérlek. Rendben? - kérdeztem, mire csak bólogatott és lehúzta az utolsó poharát is. - Holnap ne menj dolgozni. Ilyen állapotban nem tudnál semmit sem csinálni. Egy szabad napot megérdemelsz - újabb bólintást kaptam, majd kifizettem az italainkat, elhagytuk a kis vendéglőt és megindultunk Jongdae háza felé. Már majdnem ott voltunk, mikor megcsörrent barátom mobilja.

Yixing
Kábán tettem egyik lábamat a másik után és bár a park keskeny ösvénye repedésektől, illetve hibáktól mentes volt, én mégis többször megbotlottam. Üveges szemekkel bámultam előre, agyam gyorsan dolgozott, hogy minél előbb magyarázatot találjon az elmúlt két nap eseményeire, de semmi értelem nem volt az egészben. Váratlanul óriásit dörgött az ég és már meg is bántam, hogy kiszálltam félúton a taxiból. Akkor meg aztán végképp, mikor a következő pillanatban nyakamba zúdult az eső. Megtorpantam és csak meredtem magam elé, közben igyekeztem nem kiröhögni magamat. Ilyen szerencsém is csak nekem lehet. Csöndesen felsóhajtottam, zsebre csúsztattam kezeimet, majd ismét nekiindultam a kis földes útnak. Ahogy ujjaim mobiltelefonom köré kulcsolódtak, rögtön kikaptam azt és eszeveszetten keresni kezdtem édesanyám számát, holott nem sokat láttam a hatalmas vízcseppek miatt.

Csörgött egyet, csörgött kettő, csörgött rengeteget, de nem vette fel, viszont ez nem rontotta el kedvemet, tovább pörgettem édesapám számához, ám ő sem tisztelt meg mély hangjával. Csalódottan és nem titkolt kétségbeeséssel együtt pillantottam az apró készülékre, majd egy mély levegővétel után kész voltam eltenni, mikor is megláttam valamit. Ő. Ennyi s nem több, mire kész voltam földhöz vágni a telefont, mert már nem bírtam elviselni ezt a folytonos váratlan, illetve rejtélyes helyzeteket. De győzött a kíváncsiságom. Félve, remegő ujjakkal nyomtam meg a hívás ikonját és vártam, hogy megtudjam, ki van a túlvégen. Mikor meghallottam azt a bizonyos hangot... Nos, nem sok hiányzott, hogy tényleg földhöz vágjam.
- Yixing, te... Te vagy... Az? - kérdezte halkan kissé akadozva. Arcom megrándult, fogaimat összeszorítottam, hogy még véletlenül se adjam tudtára, eltalálta. - Kérlek... Kérlek, beszéljünk. Nyugodtan. Elmondod te is, hogy... Hogy mi van és én is. Aztán kitaláljuk. Oké? Yix... - Nem akartam beszélgetni. Válaszokat akartam. Csak úgy. Nem akartam senkivel sem bájcsevegni.

Frusztráltan túrtam bele a csurom vizes hajamba, majd egy elkeseredett nyögéssel nyomtam ki a készüléket, végül ki is kapcsoltam, nehogy még visszahívjon vagy isten tudja. Vontatottam léptem párat előre, aztán felgyorsítottam kicsit és a park egyik padjára dobtam le magamat. Cipőm cuppogó hangot adott ki, nadrágom kényelmetlenül tapadt rám ingemmel együtt és most tényleg nagyon hiányoltam a zakómat, ugyanis rettentően fáztam, pedig hideg nem volt. Tipikus gyorsan elvonuló viharra számítottam, de úgy tűnt, ez nem fog megvalósulni és már kezdtem beletörődni, hogy itt kapok tüdőgyulladást, mikor hirtelen nem éreztem magamon az esőt. Zavartan néztem fel és szemeim egy élénk színekkel tarkított esernyőt tartó, hevesen levegő után kapkodó Kim Jongdae-t pillantottak meg.
- Hogy...?
- A mobilom GPS-e mutatta, hogy hol voltál utoljára és idejöttem, hát ha... Előbb is eszembe juthatott volna - elvigyorodott, majd az ernyőre bökött. - Tudom, kicsit csicsás, nem épp férfias, de csak lekaptam a polcról. Gyere! - határozottan fogott rá csuklómra, de nem erősen, ha akartam volna kihúzhattam volna fogva ejtett tagomat markából, de... Nem akartam. Talán ő az egyetlen, aki segíteni tud. Tényleg szükségem van rá.

Yifan
- Yixing, te... Te vagy... Az? - kérdezte halkan barátom meglepetten. Yixing? Szóval ő lenne az a volt barátja, aki miatt ilyen állapotba került? - Kérlek... Kérlek, beszéljünk. Nyugodtan. Elmondod te is, hogy... Hogy mi van és én is. Aztán kitaláljuk. Oké? Yixing, én komolyan... Yixing, ott vagy még? - szólt bele aggódva a készülékbe. - Yixing! - de csak a néma vonalat hallgathatta. Jongdae kétségbeesetten tárcsázta újra Yixing számát, de akárhányszor próbálkozott, annyiszor sípolt ki a hívás és annyival lett idegesebb barátom. - A rohadt életbe már! - szitkozódott, ahogy már a tizennegyedjére akarta elérni barátját.
- Nincs a telefonodon GPS? - kérdeztem rá, mire rám kapta tekintetét és ezután visszavezette szemeit a telefonjára. Pillanatokkal később, már csillogó szemekkel meredt a képernyőre és süllyesztette telefonját a zsebébe, ahogy sarkon fordult és rohanni kezdett. - Nagyon szívesen! - kiáltottam utána, majd mosolyogva indultam hazafelé.

Ahogy haladtam az úton, kissé megszaporáztam lépteimet, mert messze láttam dörögni az eget, de mire tettem két lépést, úgy leszakadt az ég, mintha csak ezt várta volna, hogy én bőrig ázzak. Szitkozódva kezdtem el rohanni, próbálva kikerülni a kialakuló pocsolyákat, de természetesen, bele kellett taposnom párba, így a cipőm sem maradhatott szárazon. A járdán álltam a zebránál, hogy átjussak a túlsó oldalra és szerencsétlenségemre, az egyik autó nem vett észre, így telibe kaptam egy adag vizet, de már teljesen mindegy volt. Utána akartam kiáltani, elküldeni melegebb éghajlatra, de ahogy elnyíltak ajkaim, már nevettem is a szerencsétlenségemen. Vettem egy mély levegőt és arcomat az ég felé emeltem, hogy érhesse bőrömet a hideg cseppek. Széttártam karjaimat, élveztem, hogy minden csepp eltünteti gondjaimat és úgy érezhettem magamat ismételten, mint egy gyerek. Nevetséges voltam, de nem érdekelt mit gondoltak rólam az emberek.

- Megjöttem! - szólaltam meg, amint átléptem a ház küszöbét és pillanatokkal később már láttam is Jun mosolygós arcát, ami két másodperccel később már a nevetéstől torzult el. - Ennyire nevetségesen nem nézhetek ki - nevettem én is cipőmet a oldalra téve léptem rá a parkettára.
- Be ne gyere! - állított meg egyből, én meg felvont szemöldökkel néztem rá. - Máris hozok neked tiszta ruhát és törölközőt. Szét fogod áztatni a házat, ha beljebb jössz. Egy pillanat és itt vagyok - mondta és már el is tűnt a szemem elől, miközben elkezdtem levetkőzni, hogy minél előbb a tiszta ruhák rám kerüljenek. - Itt vagyok! - tért vissza és már kaptam is a törölközőt az arcomba, amivel alaposan megszárítottam magamat. - Szívem szerint, nem adnám ezeket oda. Elrontaná a gyönyörű kilátást - mondta kuncogva és odanyújtotta a ruhadarabokat, amiket elkezdtem magamra venni, közben ingattam a fejemet megjegyzésén. - Ezeket meg ide tesszük - pakolta be egy lavórba a vizes cuccaimat és visszament a fürdőbe. A hajamat szárítva bandukoltam be a nappaliba, majd ültem le a kanapéra, miközben a lábaimat melegítettem, mert alaposan átfagytak a jéghideg víztől.

Yixing
Meglepő nyugalommal tűrtem, hogy a férfi hihetetlenül kellemes ujjai megszárítsák az esőtől totál vizes hajamat. Az, hogy hazavitt a saját lakására, zavarnia kellett volna, de valamiért nem éreztem gyomorgörcsöt miatta. Sem azért, hogy a kicsiny fürdőszobájában voltunk ketten. Halkan megköszörültem a torkomat, hogy kérdezzek tőle pár dolgot, de amint egy pillanatra kitekintettem a törölköző apró résein, inkább gyorsan visszacsuktam íriszeimet. Elpirultam a nedves ing látványára és magam sem értettem a helyzetet, egészen addig, mígnem fel nem rémlett előttem az a csók.
- Miért... - összeszorítottam szemeimet, ahogy meghallottam gyámoltalan, magas hangomat és ismét köhécseltem párat, majd folytattam. - Mennyi ideig laktunk... Együtt?
- Körülbelül két évet - jött rögtön az egyenes válasz és el is csodálkoztam rajta, hiszen nem vártam, hogy ilyen könnyen kimondja. - Egy éve jártunk, mikor a szül... Szóval összeköltöztünk, mert... Jobb volt úgy - váratlanul elmosolyodott, tudtam, mert a hangszíne kicsit más lett, így azon nyomban újfent rászegeztem pillantásomat.

Elvette a hajamtól az anyagot, majd a hátamra terített egy szárazat és lassan dörzsölni kezdte, hogy felmelegítsem. Tekintetem feljebb vezettem szájáról, egészen a szeméig, majd összekapcsoltam őket az enyéimmel és közben próbáltam nem a mindjárt kiszakadó szívemre koncentrálni. Melegség áradt szét bennem tenyere ügyködése okán, aztán végül mégis megszakítottam mind a szemezést, mind az érintését magamon.
- És... Milyen volt... Együtt? - amilyen gyorsan jött a felelet az előbb, olyan lassan jött most. Jongdae elfordította fejét és bár a szárításomat nem hagyta abba, érezhetően kapkodni kezdett, mert elég durva lett keze munkája. Határozottan fogtam rá csuklójára, mire azonnal visszapillantotta rám, nézett, de nem reagált semmit szavaimra. Már megint nem értettem mi van és már készültem szóvá tenni, mikor is hirtelen előre lendült, majd ajkaimra csókolt. Döbbent nyögés csúszott ki belőlem s nem akartam mégis viszonoztam szenvedélyes csókját, amitől egyszerre éreztem magam felhőtlenül boldognak, illetve ismételten összeszorította a tüdőmet a félelem.
- Szerinted? - lehelte csöndesen számra, amikor elvált tőlem.

Kábán, értetlenül figyeltem, miközben kotorászott zsebében, majd riadtan húzódtam arrébb a fürdőkád szélén, mikor megláttam ujjai között az irodai képet. Azt a kettőnkről készült képet. Pár percig csak meredt rá, majd elém nyújtotta, hogy én is megszemlélhessem, holott már volt szerencsém végigmustrálni az egészet. Remegő kezekkel vettem el tőle a teljesen átlagos kis fotót, mire rögtön ki is esett markom fogságából, de a reflexei kiválóak voltak Jongdae-nak és rögvest elkapta.
- Mindig is adtál a stílusra és szeretted, ha minden klappol - kezdett el mesélni szinte hangtalanul, miközben óvatosan, tisztes távolságra letelepedett mellém a fürdőkád szélére. - Mégis... Én sosem rajongtam a fényűzésért. Az első évfordulókon mégis egy hangulatos, egyszerű helyre mentünk, mert szerettél volna a kedvemben járni. Oda, ahova én is elvittelek tegnap. Aznap készült a kép - halk szavai visszhangzottak az aprócska helyiségben és vártam, hogy a szavak mellé társul emlék, de nem. Szerettem volna emlékezni, de csak egyvalamit tudtam felidézni; a csókjának mámorító, mégis fájdalmas, s keserű ízét.

Yifan
- Parancsolj - került egy pár meleg zokni a vállamra és egy mosolygós Jun állt mögöttem.
- Köszönöm - vettem el vigyorogva és gyorsan ráhúztam lábaimra, nehogy megfagyjanak ujjaim. - Mondtak az időjárásban esőt? Én annyira nem emlékszem az ilyenekre.
- Mondtak, de csak kis zuhét, szerintem pillanatok múlva el fog állni - mondta és elindult a konyha felé. - Forrócsoki? - kérdezte vigyorogva, ahogy megállt az ajtófélfánál és neki támaszkodva várta válaszomat.
- Egy csoda vagy - mosolyogtam rá, mire felkuncogott és már el is tűnt a konyhában. Kissé lejjebb csúszva a kanapén bámultam ki a fejemből és lehunyt szemekkel kezdtem el tanakodni, hogy vajon Jongdae-nak sikerült-e megtalálnia Yixinget. Yixing. Érdekes egy név. Szép. Milyen lehet, hogy Dae-nak ennyire fontos legyen? Barátom nem pénzéhes, szóval ezt kilőhetjük a listáról. Akkor...
- Tessék - kerül az orrom elé a gőzölgő ital és egyből kizökkentem gondolataimból.

- Köszönöm - nyúltam a bögréért, miközben feljebb tornáztam magamat és felhúzva az egyik lábamat, kezdtem el iszogatni a forró folyadékot. - Ez most nagyon jól esik - sóhajtottam fel és lehunyt szemekkel élveztem, ahogy nyelőcsövemen végigfolyt a forrócsokoládé.
- Örülök. Mi volt Jongdae-val? - kérdezte meg végül, ami biztos foglalkoztatta egy ideje. - Sikerült megnyugtatnod? Megtudtad miért volt ideges?
- Igen és igen - válaszoltam mind két kérdésére. - Találkoztunk abban a vendéglőben, ahol először találkoztunk mi is, elkezdett inni, majd elmesélte, hogy találkozott a volt barátjával...
- Jongdae-nak volt barátja? - nézett hatalmas szemekkel rám.
- Én is így lepődtem meg, mint te - nevettem el magam. - Na, a lényeg, hogy a barátja nem emlékszik rá. Mintha nem ugyanaz az ember lenne. Nem emlékszik hol laktak, a szülei elméletileg meghaltak, de ő azt állítja, találkozott velük pár napja. Kicsit zavaros az egész, aztán Yixing felhívta Dae-t, majd letette, de a lényeg, hogy most elméletileg megtalálták egymást. Legalábbis remélem.

- Yixing? - kérdezte értetlenül barátom, ahogy a kanapén felém fordult testével.
- Igen. Így hívják. Legalábbis a beszélgetésből ezt szűrtem le, de remélem szól Dae, ha valami nagy baj van, vagy legalább beavat a részletekbe, mert az, hogy húsz év barátság után, nem mond el nekem egy ilyet, az kissé rosszul esik - sóhajtottam fel. - Biztos volt oka rá, de olyan nekem, mint a testvérem. A minimum, hogy ilyeneket megosztunk a másikkal, nem? - néztem rá páromra.
- De. Ez pontosan így van, de biztos volt valami nyomos oka, amiért nem mondta el ezt neked. Várj egy kicsit. Rendeződjenek a dolgok és utána kifaggathatod rendesen. Jó? - mosolygott rám kedvesen és megsimogatta arcomat.
- Jó - sóhajtottam egyet és megfogtam az engem simogató kezet. - Szeretlek - suttogtam a vallomást és csak néztem szemébe.

Yixing
Ujjaim erősen fogták közre a forró bögrét, amiben ismételten az egyik kedvenc teám volt, szemeim gyorsan követték a sebesen forgolódó férfi mozdulatait. Jongdae otthonosan tevékenykedett, bár tekintve, hogy saját konyhájáról volt szó, nyilván tudta, hogy mit csinál. Pilláim megrebbentek, testem megfeszült, ahogy a kés hangosan nekicsapódott a vágódeszkának és önkéntelenül is hátrébb húzódtam a széken. Zavartan mértem végig a lenge rövidujjú póló alól kikíváncsiskodó izmokat, majd karjára tévedt tekintetem és nem akartam, de hatalmasat nyeltem. Mégis minek nézem egyáltalán?
- Szakítottunk? - kérdeztem csöndesen, hogy eltereljem a figyelmemet és közben próbáltam inkább az italomra összepontosítani. Váratlanul elhalt minden hang, egyedül a lélegzetvételét hallottam, de azt nagyon is. Fülsértő volt abban az óriási csöndben.
- Elmentél - suttogta végül halkan a választ kínzóan hosszú percek múltán, majd ismét nekilátott a vacsorához szükséges hozzávalók összevágásának. Vártam, hogy folytatja, mond még valamit, de ahogy elnéztem, kizárt volt, hogy bármi is el fogja még hagyni a száját.

- Csak úgy? - több információra vágytam, tudni akartam, mi is volt... Velünk. Ha jól vettem ki, három évig voltunk együtt, tehát rossz nem lehetett, hiszen ennyi ideig senki sem marad benne egy nem jól működő kapcsolatban.
- Igen, Yixing, csak úgy! - fakadt ki hirtelen ingerülten, közben levágta a kést a pultra, mire ezúttal tényleg megijedtem. Rettegve bámultam a feldúlt férfira, majd lassan, óvatosan még inkább hátrébb toltam a széket, végül felálltam. Frusztráltan túrt be sötét hajába, aztán rám pillantott és így szerencsém volt látni a bocsánatkérő íriszeit. - Sajnálom... - noha rögtön elnézést kért, egy másodperccel sem szándékoztam tovább maradni nála, még ha bármit megadtam volna azért, hogy tudjam, mi is van velem. Nem volt mit szépíteni rajta, féltem tőle. Éreztem mást is, de... Az korántsem volt elég ahhoz, hogy elnyomja azt a pánikot, amit minden egyes ilyen megmozdulása után tapasztaltam. - Kérlek, maradj!

Hevesen ráztam a fejemet és már siettem is a bejárat felé, holott egy pillanatra még úgy voltam vele, eleget teszek neki. Szemei tele voltak könyörgéssel és nehezen tudtam megállni, hogy ne menjek vissza hozzá, de nem tettem. És ő sem jött utánam. Szívem egy eldugott része remélte, hogy visszahúz majd, ám ez is az volt, amelyik nem viszolygott a cselekedeteitől. Villámgyorsan rohantam végig az utcákon, fürgén kerülgettem a zápor utáni pocsolyákat, csakhogy minél előbb hazaérjek. Mire megérkezett a busz, úgy éreztem, eltelt egy egész örökkévalóság is, hát még mire megnyomhattam a leszállást jelző gombot... Megkönnyebbült sóhaj hagyta el ajkaimat, mikor a házunk elé érve fényt láttam bent és már alig vártam, hogy magamhoz öleljem szüleimet. Boldog mosollyal nyitottam be, és tény, hogy azért nem voltunk egy nagyon közeli kapcsolatot ápolt család, de ahogy rám néztek, amikor észrevettek, jobban fáj mindennél, ami eddig ért engem. Aztán édesanyám kérdése már csak a jéghegy csúcsa volt.
- Maga mégis ki a fene és mit keres itt?

6. Fejezet

Yifan

Boldogan fogyasztottuk el a késői ebédünket, miközben beszélgettünk, teljesen átlagos dolgokról. Szóba került, hogy mikor is hozzuk el a többi holmiját is, mert csak egy sporttáskába pakolta össze a legfontosabb cuccait, a többi még a lakásán volt. Mivel előreláthatóan tudtam, hogy péntekig ki nem fogok látszani a munkából a mai nap miatt, így a szombatot találtam a legmegfelelőbb erre a küldetésre. Összeszedtem a tányérokat, majd kisiettem a konyhába, mielőtt még párom tette volna, mert azt terveztem, hogy ma pihenni fog, én pedig szépen kiszolgálom. Pihennie kell, még ha nem is akar, de rá fogom kényszeríteni, mert nem vicces, hogy nem figyel oda a betegségére. Ezt tudja ő is, csak butus és fontosabbnak tartja a munkát, mint az egészségét, amire harapok. Az egészség mindennél fontosabb.

- Mi az, Yifan? - hallottam meg párom hangját közvetlenül mögülem, mire majdnem elejtettem a kezemben lévő tányért. Nem kéne elbambulnom, amikor éppen valami törékeny van a kezemben.

- Semmi, csak elgondolkodtam - pillantottam hátra a vállam felett, majd a mosogatóba tettem a tányért, mielőtt még összetöröm, mert fejben egyáltalán nem itt voltam. Nem most kellett volna, így összejönnie a dolgoknak. A következő három nap kaotikus lesz, a rengeteg munka miatt és biztos voltam benne, hogy minden egyes nap este nyolc után fogok végezni.

- Min agyalsz ennyire? - fonta karjait derekam köré, fejét két lapockám közé fektette, mellkasa hátamnak simult. - A munkán gondolkozol, igaz? Tudtam, hogy nem lesz jó ötlet az, hogy nem mentél vissza a céghez. Most miattam fogsz túlórázni - sóhajtott egyet, ahogy még jobban körém fonta karjait.

- Ne mondj ilyeneket, Jun - fordultam meg karjai között. - Én döntöttem így, szóval ne hibáztasd magadat az én hülyeségem miatt, jó? - mosolyogtam rá.

- De most rosszul érzem magam - motyogta. - Azt terveztem, hogy majd együtt jövünk haza és együtt vacsorázunk, meg minden ilyesmi, de így biztos nem fog menni - hajtotta le fejét.

- Meg lesz oldva, hogy együtt tudjunk vacsorázni, rendben? - fogtam meg arcát és felemeltem, hogy szemébe tudhassak nézni. - Ki ne akarna a világ legcsodálatosabb emberével együtt lenni?

- Hát én tuti, hogy veled akarok lenni, de az, hogy te mit gondolsz rólam az már más tészta. Én nem vagyok olyan csodálatos, mint te - vonta meg a vállát és elvezette tekintetét rólam. - Meg...

- Ezt most fejezd be, Kim Junmyeon! - állítottam meg mielőtt még olyat mond, amit ő sem gondol komolyan. - Még egy ilyen mondat és... - de nem tudtam befejezni a mondandómat, mert hirtelen elkezdett közeledni felém. Ajkai csupán egy milliméterre volt enyéimtől, szeme közvetlenül az enyémet nézte és, ahogy tekintete levándorolt ajkaimra, automatikusan hunytam le szemeimet. Felkészültem a csókra, arra hogy többet adhassak neki, de ajkaimat nem vették birtokba, csupán orrnyergemen éreztem apró simogatást, amit történetesen párom az orrával tett. Vigyorogva ereszkedett vissza talpára és beharapott ajkakkal várta reakciómat.

- Meg foglak egyszer enni - jelentettem ki, mire kiszakadt mindkettőnkből a nevetés.

Yixing

Sápadtan, üveges szemekkel bámultam a törtfehér, kör alakú asztalra, közben testem még mindig remegett az alig tíz perccel ezelőtt történetek miatt. Rettentően fáztam, pedig kellemes idő volt, nemcsak kint, de itt, a vállalat ebédlőjében is. Szükségem lett volna rá, de sajnos sietségemben a zakómat fent hagytam az irodában. Reszketve öleltem át saját magamat, hogy felmelegítsem testemet, ami szerintem a félelemtől és a döbbenettől teljesen kihűlt. Elkerekedtek szemeim, ahogy megéreztem egy puha anyagot a hátamra simulni, majd szembe találtam magamat azzal a férfival, akit egyszerűen sehol sem tudtam elhelyezni az életemben. Hatalmasra tágult íriszekkel figyeltem vékony ujjait, amik precízen lehelyeztek elém egy bögre forró teát, majd leült velem szembe. Halk sóhajjal dőlt hátra a székében, lábait keresztbe fonta, közben olyan átható tekintettel illetett, hogy megint nem tudtam mást csinálni, mint lenézni, hogy még véletlenül se találkozzon pillantásunk.

- Mondanám, hogy hülyeségeket beszélsz, de... - összerándultam, ahogy meghallottam kissé rekedt hangját és rögtön feltekintettem rá. - Azok után, ami történt az elmúlt két napban... Szerzünk valaki, rendben? Nyugodj meg és... És kitalálunk valamit - óvatosan mértem végig megtört valóját, tényleg látszódott rajta, hogy őt sem érinti jól amilyen voltam. Persze, hogy esne jól neki? Hiszen az ő szemszögéből nézve, egy barátja nem emlékszik rá. Biztos fáj neki. - Kérlek... - hirtelen előre hajolt, átnyúlt a nem túl nagy asztalon, majd megfogta a kezemet, amit próbáltam felmelegíteni a bögrén és összekapcsolta íriszeinket. - Kérlek, nézz meg jól! Tényleg... Tényleg nem rémlek neked még egy kicsit sem? - lassan mértem végig milliméterről milliméterre arca minden szegletét, de egyszerűen semmi nem jutott eszembe. Egyedül...

- Érzem, hogy... A testem mintha emlékezne, de én... Sajnálom, de én nem emlékszem. Egy egészen kicsit sem - csöndesen suttogtam, ami a hangos ebédlőben nem volt éppen okos döntés, de a velem szemben ülő értette. Fájdalmas szemekkel pislogott rám még pár másodpercig, majd félrepillantott és elengedte ujjaimat. Borzalmas hiányt éreztem, ahogy keze eltávolodott tőlem, bőröm furcsán bizsergett ott, ahol megérintett, ez is azt igazolta, hogy a testem ismerte a férfit, de én sajnos nem. Félve kémleltem vonásait, kerestem tekintetét, de ezúttal ő volt az, aki kerülte az enyémet és ez meglepően rosszul esett. Remegve öleltem át fagyott ujjaimmal a forró bögrét, majd ajkaimhoz emeltem és komótosan belekortyoltam. Zavartan húztam össze szemöldökömet, amint realizáltam, hogy az egyik kedvenc ízesítésű teámból készült az ital és azonnal Jongdae-ra néztem. Itt a viszonylag tömött kajáldában nem viszolyogtam tőle, főleg nem a zakójával a hátamon és nem a kedvenc teámmal a kezeim között. Kifejezetten nyugodtan és... Otthonosan éreztem magamat.

Yifan

- Direkt játszottál velem, valld csak be - gyanúsítottam meg páromat, ahogy a kanapén elterülve feküdtem, lábaimat lelógattam. Jun a kanapé túlsó végében helyezkedett el, lábait átdobta rajtam, így lábszárát simogattam a nadrágján keresztül, miközben egy ördögi vigyor terült el az arcán.
- Ahh, most lebuktam - tettette a leleplezését. - Igen, játszottam veled, mert éppen, ahhoz volt kedvem - nevetett és fejét a bútor háttámlájának döntötte.
- Örülök, hogy jó kedved van - vigyorogtam rá, majd lepateroltam lábait magamról és felálltam. - Kérsz egy kis bort? - kérdeztem, ahogy megindultam a konyha irányába, hogy az egyik polcról levegyem az említett italt és elfogyasszam.
- Kérnék egy keveset - válaszolta és hallottam, amint elfoglalta az egész kanapét.

A konyhában megkerestem a megfelelő üveget, amit még tőle kaptam a születésnapomra. Nem szokásom inni, de most megkívántam és ha már itt voltunk mind a ketten, miért ne. Halkan dúdolgatva vettem le két poharat a polcról, majd miután kinyitottam a bort, kisétáltam vele és a dohányzóasztalra téve a poharakat töltöttem meg őket, majd az egyiket páromnak nyújtottam, a másikkal pedig elhelyezkedtem a kanapé maradék részén.
- Egészségedre! - nyújtottam feléje poharamat és ő is követte példámat.
- Egészségedre! - mosolygott rám, majd miután összekoccantak poharaink megkóstoltuk a száraz nedűt, amit felszolgáltam neki. Lassan kortyolgattuk az italt és folyamatosan újratöltöttük poharainkat. Nem lerészegedni akartam, sem pedig leitatni Junt, bár, ahhoz több borra lett volna szükség, de nekem egy korty után olyan piros volt az arcom, mint a paradicsom.

- Imádom, amikor ilyen vörös az arcod - szólalt meg a velem szemben ülő férfi. Kezéből már eltűnt a borospohár, ott díszelgett a dohányzóasztalon és én is melléje tettem a sajátomat.
- Én annyira nem - nevettem fel. - Konkrétan ég. Az meg nem valami jó érzés - tettem kézfejemet az arcomra és tényleg olyan forró volt, mint gondoltam.
- De én szeretem - vágta rá Jun és már fel is ült, majd lábait kivarázsolta lábaim közül. A sarkaira ült, egyre közelebb hajolt hozzám, míg egyik kezével a háttámlán, másikkal pedig a karfán támaszkodott meg és ajkait vészesen közelítette felém. Készültem az újabb kis játékára, de helyette olyan lendülettel tapadt rá ajkaimra, mintha nem néhány órával ezelőtt váltottunk volna egy hosszabb csókot. Háttámlán lévő kezét arcomra vezette, majd hajamba simított, miközben csókjával bolondított. Kanapén pihenő kezeimet derekára vezettem és egyre közelebb húztam magamhoz, míg testünk eggyé nem forrt. Megőrjített ez a szenvedély.

Yixing
Szótlanul figyeltem az elsuhanó tájat az autó ablakán keresztül, teljes mértékben az emberekre és az épületekre koncentráltam, hogy még véletlenül se történhessen meg az, hogy ismételten saját magamra vigyorgok az üvegben. A rádióban halkan szólt egy nem éppen mai sláger, hogy ne legyen az a kellemetlen légkör közöttünk Jongdae-val és ennek nagyon örültem. Utolsó szavaim után mélységes csönd telepedett ránk, sem én, sem ő nem tudta, hogy mégis mit mondjon a szerencsétlen kis mondatom végeztével, így csak elkortyolgattuk az italainkat, majd a kocsijához kormányozott. Őszintén bevallom, nem tudom, hogy hova szándékozott vinni, de már nem is érdekelt, csak sodródtam az árral. Abban a pillanatban hunytam le szemeimet és vettem egy szokatlanul mély levegőt, mikor az aktuális dal a végére ért, mire rögtön megéreztem magamon a férfi tekintetét.

- Minden rendben? - röhejesnek találtam szinte hangtalan kérdését, hiszen azon szerintem már rég túl voltunk, hogy semmi sincs rendben jelenleg, ha rólam van szó. Végül mégis csak egy aprót bólintottam válaszként, majd beljebb vackoltam magam az ülésbe, illetve a zakójába is és ismét kinéztem. Ujjaim erősen markolták a selymes anyagot és nem tudom miért, de olyan érzés kerített hatalmába, mintha már éreztem volna magam így, még régebben. Úgy, ahogy két barát nem érez egymás iránt.
- Mi mennyire... - hangom rögtön elhalt, pedig alig kezdtem neki annak, amit mondani akartam, de egyszerűen annyira zavarba kerültem, mint még soha. Vörösen pislogtam rá egy piros lámpára, mikor megálltunk és próbáltam kitalálni, melyikünknek áll jobban ez a szín. Nos, tuti nem nekem. - Közel... Khm, közel álltunk... Állunk egymáshoz? - felnevetett és nem bírtam megállni, hogy ne pillantsak rá. Íriszeim azonnal ajkaira tévedtek, magam sem tudom miért, majd a következő, amit észrevettem, az a szívem heves dobogása volt.

Újfent kitekintettem az ablakon és igyekeztem ott is tartani szemeimet, de nagyon nehezen ment, ahogy a kuncogását hallgattam. Ha ránézek, semmi ismerőset nem látok, de az aurája, a megmozdulásai, a testem reakciói elárulják számomra, hogy ismerem. Hogy ismernem kellett. A jármű váratlanul lassítani kezdett, majd befordult egy keskeny utcába, végül megállt egy ismeretlen ház előtt. Vártam a félelmet, de ezúttal az nem jött és ezen rendesen meg is lepődtem. Óvatosan mértem végig a barátságos épületet, nem volt nagy, láthatóan maximum két ember számára fenntartott hely lehetett, majd értetlenül a mellettem lazán állóra pillantottam. Elkerekedtek az íriszeim, ahogy szokásához híven a hátamra tette tenyerét, aztán megtolt a bejárat felé. Zavartan fordultam hátra, hogy számonkérjem mégis mit csinál, de torkomon akadt a szó, mikor előttem kiejtette azokat a totál megdöbbentő szavakat.
- Remélem, azért behívsz, ha már hazahoztalak - Hogy hova hozott?

Yifan
Kellemes csend telepedett ránk. A tévé halkan zúgott, hogy valamilyen alapzaj mégis legyen, de nem igazán foglalkoztunk vele. Egyenletesen mozgattam ujjaimat hátán, többször húztam végig gerince mentén ujjbegyeimet, egyfajta megnyugvást keltve magamnak, de nem is értettem miért volt erre szükségem.
- Na jó, ezt is felírhatom a listára - sóhajtott fel a rajtam fekvő férfi, miközben karjaival egyre jobban ölelt és fejét már pólóval fedett mellkasomba fúrta.
- Mégis mit írsz arra a listára? - kuncogtam fel, ahogy lepillantottam rá és megsimogattam haját. Olyan volt így, mint egy kis fiú, aki az anyukájához bújt.
- Hogy nem csak az ágyban vagy hihetetlen, hanem a kanapén is - emelte fel fejét és belenézett szemembe, és itt volt az a pillanat, hogy én hatalmas nevetésben törtem ki, de nem tartott olyan sokáig, mint akartam. - Ne nevessél! - csípett bele hátamba, mire ugrottam egyet a kanapén fájdalmamban, de vigyorom nem tűnt el.
- Ha ilyen ártatlan arccal jelentesz ki egy ilyen mondatot, ne várd el, hogy nem nevetem el magam - mosolyogtam rá és szorosan átöleltem derekát. - Olyan kis prűd lelked van.

- Egy fenét van prűd lelkem - csapott mellkason, aminek hatására, csak még jobban vigyorogtam, de már ő is mosolygott. - Pontosan tudod, hogy korántsem vagyok olyan ártatlan, mint azt mások gondolják. Te első kézből tapasztaltad, hogy mennyire is imádom...
- Jó-jó, tudom - tettem kezemet szájára. - Egy állat vagy az ágyban - vigyorogtam és direkt nagy szünetet tartottam, hogy kikészítsem. - Akár huszonkét órát is képes vagy aludni, mint egy koala - kezdtem el nevetni és már kaptam is az ütéseket, de csak magamhoz öleltem és megcsókoltam, mire lenyugodott és elmerült csókomban.
- Egyszer bűnhődni fogsz az ilyen megjegyzéseid miatt - mondta szigorúan és fejét visszafektette mellkasomra.
- Tudom - nevettem tovább. - De szeretsz, szóval nem fogsz bántani.
- Ohh, te csak azt hiszed, hogy nem foglak bántani - kapta fel fejét. - Ne lepődj meg, ha egyszer Jongdae szájában matatok és nem a tiédben! - fenyegetett meg. - Én szóltam előre!

- Miért éppen Jongdae? - húztam össze szemeimet. - Van egy csomó férfi a közvetlen környezetedben. Miért éppen ő?
- Téged jobban foglalkoztat az, hogy miért a legjobb barátod, mint az, hogy megcsókolok valaki mást rajtad kívül? - vonta fel szemöldökét és megtámaszkodott felsőtestemet, hogy úgy folytassuk a beszélgetést.
- Bárkit képes lennék megverni, amiért csak rád mernek nézni, de Jongdae... A legjobb barátom. Miért őt választottad? Rá nehezebben emelnék kezet, mert nem akarom elveszíteni, bár... Ha ez meg is történne, tuti nem ezen agyalnék, hogy miért éppen ő. Már a gondolattól rosszul vagyok...
- Ne haragudj - sóhajtott egyet és lehajtotta fejét. - Ezt nem kellett volna... Csak vissza akartam adni a piszkálódásodat... Sajnálom - ölelt át szorosan.
- Nincs semmi baj - simogattam meg hátát. - Megérdemeltem - húztam el számat és szorosan magamhoz húztam. Remélem ez sosem történik meg.

Yixing
Meghökkenve álltam a kicsiny folyosó ajtó felőli végében és próbáltam feldolgozni a tényt, hogy a kezem automatikusan az eresz tetejéről vette le a kulcsot. Nem, nem kerestem, egyszerűen tudtam, hogy ott van. Remegő lábakkal léptem ki cipőmből, majd pár esetlen lépés után, beljebb csoszogtam a lakásba. Szemeim félve mérték végig a bejárattól balra lévő fogast, illetve az ahhoz tartozó tükröt, majd hatalmasat nyeltem, ahogy észrevettem egy kulcscsomót rajta. Lassan lépkedtem tovább, így csakhamar megpillantottam a nappalit, benne egy gyönyörű zongorával, aminek látvány rögtön elvarázsolt. Lopva néztem meg magamnak a fehér kanapét, viszont tovább már nem is leskelődhettem, mert megéreztem magam mögött Jongdae-t és valamiért muszáj voltam csak rá figyelni.

- Kicsit megváltozott mióta utoljára itt voltam, de látszik, hogy mennyire is adsz a stílusra - vigyorgott rám, majd jobbra indult, gőzöm sincs hova. Döbbenten bámultam a hátára és igyekeztem legalább egy aprócska emléket kipasszírozni magamból a helyet illetően, de nem. Semmi. Tanácstalanul fordultam újfent a nappali felé és bár el kellett ismernem, tényleg jól festett a szoba - Jongdae szavait hallva, valószínűleg nem csak az -, de biztos, hogy nem az én kezem munkája volt. Egyáltalán nem volt stílusérzékem, ha az anyám nem ráncigálna magával vásárolni néha, szerintem életem végig ugyanazt a néhány ruhát viselném. Kétségbeesetten haraptam be alsó ajkam, majd gyorsan a férfi után siettem, akit a szemben lévő konyhában leltem meg, egy pohár víz társaságában. Kerestem a szavakat, hogy miként adjam tudtára, én tuti nem lakom itt, összekever valakivel, de ahogy néztem szórakozott arcát, ő tényleg azt hitte itt lakom. Nem értem.

- Saj-Sajnálom, de... Én... Szerintem összekever valakivel - nyögtem ki végül, mire félrenyelte az innivalóját és köhögni kezdett. Elképedve meredt rám, majd hevesen megrázta a fejét, közben olyan erővel rávágta a poharat a pultra, hogy az megrepedt.
- Az isten szerelmére, ne szórakozz már! Oké, rám nem emlékszel, de itt laksz! Mégis hol a francba, ha nem itt?! - most rajtam volt a sor, hogy meglepődjek, de kisvártatva ismét inkább a félelem kapott szerepet, mikor ellökte magát és roham tempóban elém sietett. Szemei, ahogy már volt lehetőségem megfigyelni, még sötétebbek lettek az indulattól és, ha ez nem lett volna elég arra, hogy megijedjek, még a falhoz is nyomott. Szívem majd' ki akart esni a helyéről és ezt ő is érezhette, hiszen tenyere pont ott volt, de nem tett semmit sem, amivel megnyugtathatott volna. Sőt, csak fokozta a helyzetet. Mohón tapadt rá ajkaimra, amitől végleg elvesztettem a fonalat és nem azért, mert ezt csinálta, hanem azért, mert egy pillanat sem telt el, s én automatikusan visszacsókoltam.

Yifan
- Tényleg sajnálom - ismételte magát már századjára. Lassan teltek a percek, amióta az a beszélgetés megtörtént közöttünk és mondhatjuk az is, hogy a kedvem eléggé lefelé ívelt. Nem Jun hibája volt, vagyis... De az ő hibája, mert én csak vicceltem vele, ő meg egyből olyanokat kezdett el mondani, hogy Dae-val csókolózgat meg mit tudom én. Ez azért eléggé erős volt, ahhoz képest, amit én mondtam. Azt hittem komolyan gondolta és éreztem, ahogy a szívembe vájja a kést, majd alaposan megforgatja benne. Szoktunk poénkodni ilyenekkel, nem is szokásom a szívemre venni, de ez most igazán csúnya volt tőle, főleg, hogy a legjobb barátomat hozta szóba. Bárki mással el tudtam volna képzelni Junt, de Jongdae-val képtelen voltam. Egyszerűen nem és komolyan gondoltam, amit mondtam. Nem lennék képes megütni őt. Dae olyan volt számomra, mint a testvérem. Rá bármikor számíthattam. Lassan már húsz éve ismertük egymást és egyszer sem emeltem rá kezet, vagy vesztem össze vele komolyabban. Meg...

- Yifan - szólalt meg újra és feléje fordítottam fejemet, hogy mondja, amit szeretne, de helyette ajkai landoltak arcomon hosszasan, majd visszaült a kanapé másik végébe. - Sajnálom. Tényleg nem akartam. Baromság volt az egész, amit mondtam. Nem gondoltam komolyan. Nem így akartam poénkodni. Komolyan sajnálom. Kérlek bocsáss meg, hogy ilyen hülye voltam - mondta és mondta, miközben ölében fekvő kezeit nézte. Levegőt sem vett a mondatai között, csak hadarta a bocsánat kéréseket és már a szavába akartam vágni, hogy elég lesz, mikor olyat mondott, ami talán még jobban fájt. - Talán jobb lesz, ha ma nem alszom itt - ejtette ki a szavakat halkan és felállt a kanapéról. - Azt el tudom viselni, ha nem érsz hozzám egész nap, de hogy nem szólsz hozzám, az még jobban fáj. Így inkább hazamegyek, és holnap tiszta fejjel mutatkozunk egymás előtt. Szia - mondta és már indult is, hogy felvegye a kabátját és cipőjét, de amint megfordult és tett két lépést, megragadtam csuklóját ezzel megállítva őt.

- Ez a legnagyobb hülyeség, amit valaha hallottam tőled - mondtam és elkezdtem visszafelé húzni, mire visszaült a bútorra, én pedig vele szembe fordultam. - Egy; - emeltem fel mutató ujjamat - abban halálosan biztos lehetsz, hogy nem foglak elengedni, főleg, hogy kihoztalak a kórházból. Kettő; ki mondta, hogy nem szólok hozzád? Három; megbocsájtottam. Négy; szeretlek. Öt; bezártam az ajtót és elrejtettem a kulcsokat, szóval nem jutottál volna valami messze tőlem - mosolyodtam el a mondandóm végére és feléje mutattam a tenyeremet, ahogy ujjaimmal mutattam a számokat.
- Én is szeretlek, Yifan - borult a nyakamba és szorosan ölelt magához. - El sem tudod képzelni mennyire fontos vagy nekem - suttogta a szavakat.
- Szerintem annyira vagyok fontos neked, mint te nekem - simogattam meg hátát és vigyorogva kezdtem el ringatni. Így voltunk percekig, nem szóltunk egymáshoz csak vigyorogva ölelkeztünk, míg el nem húzódott kissé.
- Te komolyan elrejtetted a kulcsomat? - nézett szemeimbe, én meg hát mit tehettem volna, csak nevettem rajta.

Yixing
Sosem csókolóztam még. Tudtommal. Viszont ez is, csak úgy, mint minden más az elmúlt napokban, megdőlni látszott, ahogy igen gyakorlottan viszonoztam az előttem álló ajkainak játékát. Agyam hangosan üvöltött, hogy hagyjam abba, mégis mi a francot csinálok, de a testem valamiért nem tudott ellenállni a dolognak. Erősen markoltam bele Jongdae, még az autó út alatt meglazított nyakkendőjébe és igyekeztem minél közelebb húzni magamhoz őt. Nem mintha nem éreztem volna még, de így, hogy egy papírlapnyi távolságra volt tőlem, kellemes férfias illata teljesen orromba férkőzött és még jobban elkábított, illetve szent meggyőződésem volt, hogy nem először vagyok vele ebben a helyzetben. Hirtelen előre mozdult, még inkább nekiszegezett a falnak, majd kezei elkalandoztak és ennyi elég is volt, észhez tértem. Minden izmomat megfeszítve löktem el magamtól, aminek hatására a konyhaasztal szélének ütközött.

- Mi a jó életet csinál?! - fakadtam ki zihálva és tisztában voltam vele, hogy nem egyedül volt benne, ám nem ment a logikus gondolkodás, illetve beszéd. Magyarázatot akartam, viszont inkább magamtól a reakcióm végett, mintsem tőle, hiszen ő eddig is - ha nem is teljesen egyértelműen -, de egyenes volt velem. Legalábbis most már leesett pár dolog. Próbáltam tudomást sem venni arról, hogy testem mennyire is forró az előbb történetek miatt, de amint találkozott a tekintetem a férfival, ismételten borzongás futott végig gerincem mentén, folytatásra vágytam. Frusztráltan túrtam bele hajamba és már ott tartottam, hogy mindjárt kitépem a tincseim felét, mikor is Jongdae óvatosan lefejtette kezeimet, mielőtt csúnya károkat okoznék magamnak. Gyengéden fogta közre őket tenyerei között és egyfajta megnyugtatásképp lágyan simogatta is őket, amitől újfent ismerős érzés száguldott végig rajtam. Biztos, hogy nem először vagyunk ilyen szituációban.

- Ne magázz már, kérlek! Annál... Annál jóval közelebb állunk egymáshoz - csöndesen suttogta a szavak és örültem, hogy végre választ kaptam egyik kérdésemre, még ha kicsit később is, mint szerettem volna. Ez már haladás volt. Nagy szemekkel figyeltem karcsú ujjait, erekkel barázdált kézfejét, majd hatalmasat nyeltem, ahogy íriszeim egy ezüstös karkötőre tévedtek. Nekem is volt egy ehhez hasonlóm. Vigyázva érintettem meg a jó idő ellenére hűvös kiegészítőt, majd felpillantottam Jongdae-ra, hogy így kérjek némán feleletet, de csak egy édes macskás mosolyt kaptam. A testemet életben tartó szerv szokásához híven gyors verdesésbe kezdett, de most komolyan megijedtem attól, hogy kiesik a helyéről, annyira dobogott. Nem emlékeztem rá, nem tudtam kicsoda is ő, de biztos, hogy ismertem ezelőtt az egész röhejes helyzet előtt és igyekeztem csak erre koncentrálni. Minden a feje tetejére állt, de azt hiszem, ő tudna nekem segíteni. Végre nem lennék egyedül.

Yifan
- Yifan, komolyan kérdeztem. Elrejtetted a kulcsomat? - nézett most már úgy rám, mint aki tényleg komolyan vette szavaimat, de még mindig nem bírtam abbahagyni a nevetést. - Yifan, ne csináld már ezt! - ütött mellkasomra, majd visszaült a kanapéra és várta, hogy végre megszólaljak, de túlságosan aranyos volt ezzel a követelőzős arccal, így nem bírtam megszólalni, de mikor újból lendült keze, már meg bírtam mukkanni.
- Jó-jó, nem kell megütni. Beszélek - mondtam vigyorogva és odahúztam magamhoz. - Csak magamhoz vettem, ami az enyém. Nem engedem, hogy elhagyd ezt a házat az én engedélyem vagy jelenlétem nélkül. Te az enyém vagy - jelentettem ki a tényeket és most ő volt az, aki kitört nevetésbe. - Most miért nevetsz? - néztem rá nagy szemekkel, de csak nevetett tovább. - Jun, ez nem vicces! - szóltam rá és vártam a megfelelő választ, de persze nem kaptam meg. Most visszakaptam.
- Bocsánat, de olyan komoly arccal mondtad ki, hogy a tiéd vagyok, hogy nem bírtam ki - nevetett továbbra is. - Túlságosan aranyos voltál, hogy komolyan lehessen venni, de tudom, hogy komolyan gondoltad - hagyta abba a nevetést és elfeküdt rajtam, hogy megerősítse mondatát. - Szeretlek, Yifan - suttogta, amint mellkasomról feltekintett és szemeimbe nézett. - Mindenkinél jobban - vigyorgott, mint a vadalma és ez már ragályos volt rám is.

- Én is szeretlek - viszonoztam vigyorát és úgy éreztem magamat, mint egy kamasz, aki éppen most talált rá az igaz szerelemre a gimiben és azt akarja, hogy örökké így legyen. Visszaemlékeztem arra a napra, amikor először találkoztunk, akkor még csak úgy kezeltük a másikat, mint egy barátot, nem akartunk semmit sem a másiktól, aztán mégis itt lyukadtunk ki.
Nagyban siettem ki a cégtől, mert Jongdae-val találkoztunk, úgy öt évvel ezelőtt történt mindez, de olyan, mint csak tegnap lett volna. Legjobb barátommal, eléggé régen találkoztam akkoriban, mert mindkettőnknek rengeteg munkája akadt és alig volt szabadidőnk, hogy beszéljünk a másikkal, de végre sikerült találnunk egy napot, amikor mindketten korán végeztünk. A megbeszélt címre siettem és belépve, egyből meg is pillantottam barátomat, amint az egyik asztalnál nagyban várakozott rám és ahogy leültem eléje, már neki is álltunk a mesélésnek, közben jó pár ital is lecsúszott torkunkon. Éppen emeltem a számhoz a következő poharat, mikor kinyílt az ajtó, ami velem szemben volt és megdermedtem.

Nem tudom mi történt velem akkor, de konkrétan csak bámultam a bejövőt, de amint Dae meglengette előttem kezét, már vissza is zökkentem a valóságba. Nem szabad többet innom. Szemeimmel párszor kerestem a rejtélyes idegent, míg fél órával később már a mi asztalunknál ült és együtt beszélgettünk. Nagyon sokat beszélt legjobb barátom, így az újonnan szerzett barátunknak, nem is hagyott levegőt, de a lehető legfontosabbakat megtudtam. Junmyeonnak hívták és ugyan ott fog dolgozni, ahol én voltam. Azon az estén még sokat beszélgettünk, miután Jongdae-t hazavittük, mert neki természetesen túl kellett lőni-e a határokon, de örültem is neki, mert így Junnal beszélgethettem. Amint elkezdett dolgozni nálunk, amikor csak lehetett találkoztunk, beszélgettünk, iszogattunk, mint a barátok és ez így ment három éven keresztül, míg végül ugyan azon a helyen, ahol először találkoztunk. Elkezdtem közeledni felé, és talán az alkohol tett bátrabbá, de megtettem azt a lépést, amit kellett. Azóta tudhattam a páromnak és nagyon hálás voltam Jongdae-nak, hogy azon a délutánon találkoztunk, mert ha nem, akkor ma nem lenne mellettem.

5. Fejezet

Yixing

Zavartan pislogtam felfelé már percek óta, valami frappáns választ szerettem volna adni neki kérdése után, de arra is képtelen voltam, hogy legalább egy nyomorult "nem"-et odanyögjek. Követni... Hát hogyne... Szemeim újra a bögrékre tévedtek és inkább azoknak szenteltem minden figyelmemet, de kár volt. Mikor Jongdae észrevette, hogy hova nézek, odafordult, majd felkapta az egyiket és felém nyújtotta, de nekem eszem ágában sem volt elvenni tőle. Bizalmatlanul méregettem kezének tartalmát és láttam, hogy ez sem esik jól neki, de valahogy nem bírtam normálisan viszonyulni hozzá. 

- Talán azt hiszed megmérgeznélek? - kérdezte csöndesen és most, hogy már nem volt körülöttük senki sem, nem rejtette el mennyire is szíven üti az, hogy hogyan viselkedek vele. Hangja fájdalmasan csengett, íriszeiben jobban látszódott a megbántottság, mint lent a recepción, alig fél órája. Óvatosan emeltem fel karomat, hogy elvegyem tőle a gőzölgő kávét, de még így sem vigyáztam eléggé, ujjaink összeértek. Furcsa bizsergés futott végig gerincem mentén és akaratlanul is, de elrántottam tagomat, mire a bögre tartalma azonnal a földön kötött is. Szívem szapora tempóra váltott és még véletlenül sem akartam felpillantani a férfira, így inkább a lassan szétfolyó barnás löttyöt figyeltem a padlón. 

- Amúgy sem szeretem - nyögtem ki végül halkan, majd rögtön kutatni kezdtem a ruháim zsebében zsebkendő után. Mikor találtam egyet a zakómban, lehajoltam, hogy valamennyire felitassam a foltot a kőről, de nem engedte meg, erősen markolt felkaromba és álló helyzetbe rántott. Döbbenten bámultam a fekete szempárba, közben igyekeztem kiszabadítani fogva ejtett kezemet, de nem jártam sikerrel.

- Miért hazudsz mindenben? - mordult rám idegesen és ezúttal valóban nagyon megijedtem. Eddig ténylegesen egyszer sem csinált olyat, amitől félnem kellett volna és bár mindig így éreztem, nem volt rá okom. Most viszont volt. Rettegve kémleltem az indulattól egy árnyalattal sötétebb tekintetet, agyam sebesen dolgozott, hogy kitaláljon valamit, még ha a kérdést sem értettem, de akkor megszólalt a mobilja. Arca pillanatok alatt gyökeresen megváltozott, aggódás jelei mutatkoztak rajta és felfogni sem volt időm; egyszerűen lelépett minden szó nélkül.

Yifan

- Mostantól én fogom felügyelni, hogy mikor mit csinálsz - szögeztem le, miután megtudtam miért is került párom kórházba a nap közepén. - Miért nem figyelsz oda magadra? Tudod mennyire megijedtem, mikor Seolhyun mondta, hogy téged vitt el a mentő? - kérdeztem egyből mindent és a szemébe mondta, hogyan is érzek.
- Akkor te is tudod, hogyan éreztem, amikor áthúztál az úton, miközben száguldóztak az autók - vágta rá egyből, mire valami frappánsat szerettem volna visszaszólni, de most alul maradtam vele szemben.
- Ez most nagyon csúnya volt - fontam össze karjaimat a mellkasomon, ahogy hátradőltem a székben és a falat kezdtem el bámulni.

Itt meg is szakadt a beszélgetés közöttünk. Tudtuk jól, hogy mindkettőnknek pont annyira volt igaza, mint a másiknak, csak voltunk annyira makacsak, hogy nem akartuk beismerni. Hol az egyik falat, hol a másikat néztem, várva, hogy megszólaljon, de tudtam jól, hogy ez csak akkor fog bekövetkezni, ha én nyitom ki először a számat, amit nagyon nem akartam. Igen, én kezdtem a hülyeséget, de a kettő teljesen különbözik egymástól. Én csak viccnek szántam az egészet, hogy kicsit felrázzam a reggelünket. Az egyáltalán nem vicces, hogy kórházba kerül, mert képtelen vigyázni az egészségére, mikor pontosan tudja, hogy a vércukorszintjével vigyáznia kell és, hogy azt a francos inzulint is szúrja magába.

Sóhajtva vezettem tekintetemet páromra, ki hasonló pozícióba elhelyezkedve bámult ki az ablakon. Meg voltam esküdve rá, hogy ő is pontosan ugyan azon gondolkodott, mint én, csak ő még gyűjtötte az érveket, amiért ne ő szólaljon meg először. Lehunytam szemeimet egy pillanatra, majd mikor újra kinyitottam őket, már Junmyeon tekintetével találtam szembe magamat. Egyből szóra nyitotta ajkait, de megelőztem mielőtt még bármit is mondhatott volna.
- Sajnálom - mondtam ki egyszerűen. - Neked volt igazad. Ne haragudj! Én...
- Nem - szakított félbe. - Neked volt igazad, Yifan - sóhajtott egyet, majd leemelte tekintetét rólam. - A kettő eset nem ugyanaz. Mind a kettőnek más a jelentősége és... - ekkor kopogtattak az ajtón, majd rá egy fél pillanatra, már nyílt is az ajtó, én pedig mehettem ki.

Yixing
Döbbenten bámultam kifelé az ablakon, miután a férfi csak úgy lelépett, képtelen voltam bármit is tenni. Nem értettem hova lett, miért ment el anélkül, hogy legalább egy szót mondott volna, de leginkább az utolsó ideges kérdését nem vágtam. Nem voltam az a hazudós fajta, persze kinek nincsenek apró kis füllentései, de ilyen helyzetben sosem hazudnék. Tisztában voltam az egész szituáció súlyosságával, még ha ténylegesen gőzöm sem volt semmiről sem. Untam már nagyon ezt a tudatlanságot, azt meg még inkább, hogy akárhányszor odajutok, hogy talán végre megtudok valamit, mégse történik semmi sem, sőt csak még több kérdőjel jelenik meg. Mégis ki ez a férfi?

Tekintetem lassan karomra vándorolt, majd gyengéden megmasszíroztam ott, ahol megszorította azt, mert nagyon fájt. Meglazítottam a nyakkendőmet, kigomboltam a felső két gombját ingemnek, illetve feltűrtem az anyagot kezemen, majd lehajoltam, hogy feltöröljem a kiömlött kávét. Csigatempóban csináltam, és őszintén bevallom, nem is akartam sietni, mert... Mert szerettem volna megvárni őt, de nem úgy, hogy a székben ülve meredek kifelé az üvegen. Túlságosan egyértelmű lett volna miért vagyok még itt, így viszont, ha rákérdez, mondhatom, hogy az ügyetlenségem eltakarítása végett maradtam. Térdem nagyot reccsent, ahogy kissé arrébb mozdultam, hogy a háttámlán pihenő zakómból kivarázsoljak még egy zsebkendőt, így rögtön felegyenesedtem. Óvatosan nyomkodtam meg, közben leültem és úgy keresgéltem tovább, de nem találtam még egyet.

Lemondó sóhajjal szorítottam orrnyergemre ujjaimat szerencsétlenségem okán, de szinte nyomban elrántottam kezemet, ahogy megéreztem a kávé förtelmes illatát. Sosem szerettem semmilyen formában sem, még a szagát sem bírtam, így huszonöt év alatt egyszer sem próbáltam ki, de nem is akartam. Szemeim végigmérték az asztalt és a túlvégén meg is pillantottam néhány szalvétát, amiket aztán be is támadtam, csakhogy nem értem el. Morogva kerültem körbe egyet, felkaptam párat, majd már léptem is volna tovább, de akkor megláttam egy képet egy vaskos mappa alól kikandikálni. Íriszeim döbbenten kerekedtek el, hátráltam pár lépést és igyekeztem nem totálisan pánikolni, ám az nem jött össze, mikor kihúztam az elég réginek, vagy legalábbis sokat nyomorgatottnak tűnő képet a papírok közül. Rettegve bámultam magamra és Kim Jongdae-ra, majd ledobva azt, rohantam ki a szobából. Nem, kizárt. Nem ismerem, ez holtbiztos. Ugye?

Yifan
- Nem tudom, Seolhyun! - emeltem fel a hangomat egyből az elején, ahogy titkárnőm elmondta a helyzetet. - Több, mint negyed órája itt rohadok kint a folyosón, mert az orvos kiküldött tőle és nem tudom mégis mi a fene folyik itt! Én sem így terveztem el a mai napomat! Szerinted én mennyire akarok most itt ülni? Szerinted örömömben vagyok itt?! Fogalmam sincs, hogy hol vannak a papírok, amiket keresel, és azt végképp nem tudom, hogy melyik dossziéban volt! - daráltam el az egészet. Idegesen túrtam bele a hajamba, majd lehunytam szemeimet. - Ne haragudj, Seolhyun! - sóhajtottam egyet és próbáltam lenyugtatni magamat. - Csak rohadtul ideges vagyok, és félek, hogy valami komolyabb baja van Junmyeonnak. Nem szokása ennyire figyelmen kívül hagynia a betegségét... Félek, hogy...

- Uram, ne is gondoljon ilyenekre! - szakított félbe a lány a vonal túlsó oldalán. - Junmyeon erős és biztos volt valami a háttérben, amiért nem figyelt oda magára. Semmi baja nem lesz. Maga meg nyugodjon meg, mert azzal egyáltalán nem segít, ha feleslegesen aggódik érte. Elintézek itt mindent, maradjon nyugodtan Junmyeon mellett, majd este felhívom, mi lesz a holnapi ütemterv és mi a helyzet a párjával. Rendben? Az apjával is beszélek mindjárt és akkor teljesen szabaddá tettem a mai napra - vázolta fel a haditervet, ami most eléggé jól jött.
- Mit fogok maga nélkül tenni, ha szabadságra megy? - nevettem, ahogy eszembe jutott, hogy nemsokára elutazik egy hétre, hogy pihenhessen.
- Meg fogja oldani, uram - mondta nevetve, majd lassan letettük a telefont.

Óráknak tűnő percek teltek el, mire az orvos végre kidugta az orrát a szobából és hozzám se szólva ment a dolgára, én pedig mentem egyenesen Jun szobájába, hogy kifaggathassam, mégis mi baja van. Ahogy beléptem a szobába, egy teljesen más légkör kerített hatalmába, nem olyan kínos és kínzó, mint mikor kimentem. Ez teljesen más volt, kellemes. Furcsán éreztem magam, de azért beljebb mentem, mert mindenképpen beszélnem kellett párommal, ki az ablakon bámult kifelé, miközben a takaró anyagát szorongatta ujjaival. Szótlanul ültem le a helyemre és vártam, hogy felém forduljon, ami egy pillanattal később meg is történt. Rám vetette gyönyörű mosolyát, majd felém nyújtotta kezét és ráhelyezte enyémre.
- Fél óra múlva kiengednek és neked kell aláírni a papírokat - nézett szemembe, a szívemről egy hatalmas kő esett le, amikor a szavak elhagyták száját. Most már csak felfelé ívelhet ez a nap.

Yixing
Halálra váltan meredtem a liftre, közben olyan hévvel nyomogattam a hívó gombot, hogy féltem még tönkreteszem, de nem érdekelt, csak minél előbb el akartam tűnni erről a helyről. Hajam a homlokomra tapadt az izzadságtól, ami idegességemben keletkezett és próbáltam a kezemmel arrébb lökni, ám nem igen sikerült, tekintve, hogy az is totál úszott a vízben. Nadrágomba töröltem tenyeremet, majd újra nekiestem a gombnak, hát ha végre méltóztat ideérni, de nem. Persze ilyenkor nyilván sokan használják. És ezzel a gondolattal fordultam oda a lépcsőhöz, majd gyorsan elindultam lefelé. Úgy festhettem mint, akit üldöznek és úgy is éreztem magamat.

Jongdae-nak nagyon magasan volt az irodája, ez is mutatta, hogy milyen pozícióban van, így alig jutottam el a feléig az emeleteknek, meg kellett állnom, mert azt hittem rosszul leszek. Zihálva guggoltam le, térdem ismét hangosan reccsent, fájt, de nem izgatott. Szemeim könnybe lábadtak a rettegéstől, majd tudván, hogy úgy sincs itt senki sem, leültem a fal tövébe és felzokogtam. Kezeimbe temettem arcomat, hangosan sírtam a félelemtől, közben azért próbáltam visszafogni magamat, de nem ment. Szörnyű érzés kerített hatalmába akárhányszor csak magam elé képzeltem azt a képet kettőnkről, pedig semmi különös nem volt rajta. Talán egy fontosabb eseményen készülhetett, mert mindketten ki voltunk öltözve, de egyébként semmi említésre méltó. Azt leszámítva, hogy nekem ilyesmi történés nem rémlett. Se vele, se nélküle.

Hosszú percek teltek el mire képes voltam felállni és utána is csak nagyon lassan tudtam elindulni ismét. Remegő lábakkal, a korlátot markolva csoszogtam lefelé, de bármennyire is hittem azt, hogy le fogok tudni menni, nem sikerült. Hat lépcsőfok után tagjaim ismételten feladták a szolgálatot és seggre ültem. Üveges tekintettel bámultam előre a fehér fokokra, közben könnyeim még mindig csorogtak és ezúttal már meg sem kíséreltem eltüntetni őket, hagytam hadd folyjanak. Elmondhatatlanul féltem a férfitól, de azon is gondolkoztam, hogy talán bevertem a fejemet és azért nem emlékszem rá. Valóságnak kell lennie a kapcsolatomnak vele, hiszen közös képünk is van. De hogy lehetne olyan, hogy egy egész alakot elfelejt az ember, mást meg nem?

Yifan
- Hazamegyünk, elmondod mit szeretnél vacsorára, én pedig megcsinálom neked - mondtam Junnak, miközben a kezét fogtam és vártuk, hogy a taxi értünk jöjjön, mert hogy ő gyalog menjen haza, az teljesen ki van zárva. Az orvos is megmondta, hogy ma pihenjen és ha lehet, holnap ne dolgozzon. - Vagy rendelünk valami kaját, mert pontosan tudjuk, hogy a főző tudásom nem a legjobb - mosolyogtam rá, mikor megláttam reakcióját az első ötletemre.
- Ez igazán kedves tőled és más helyzetben hihetetlenül nagyra értékelném, de nem vagyok már gyerek, Yifan - nézett bele szemembe. - Egyedül is haza tudok menni, te meg menj szépen dolgozni. Nem hagyhatsz csak úgy ott mindent - elém lépett, pontosan annyira, hogy mellkasunk ne érjen össze és felnézett rám, miközben másik kezemet is megfogta és ujjainkat összefonta. - Menj dolgozni, jó? - igézett meg a szemeivel, ahogy egyre közeledett, míg ajkaink össze nem forrtak.

Tudtam jól, hogy ilyet nem szabad tennünk a nyílt utcán, de túlságosan csábító volt ahhoz, hogy ne kóstoljak bele a tiltott gyümölcsbe. Amint el akart távolodni visszahajoltam ajkaira és tovább csókoltam, kezeit elengedtem és derekánál fogva húztam magamhoz, hogy kiélvezhessem csókját. Nehézkesen tudtam csak elválni tőle, talán most először volt az, hogy úgy éreztem, mintha ez volt az a csók, ami tényleg elmondott minden érzelmet, amit Jun iránt éreztem.
- Hazamegyek. Veled. Ápolni foglak és majd holnap dolgozom. Seolhyun mindent elintézett, hogy délután szabad legyek, aminek ugye az a következménye, hogy a következő napokban több munkám lesz. De megéri, mert azzal a személlyel lehetek, akit mindennél jobban szeretek - vigyorogtam rá az előttem álló férfire és végszóra meg is érkezett a taxi, amibe szépen betuszkoltam, majd megadva a címet, a házunkhoz hajtott.

- Miért érzem azt, hogy te az én káromban is a jót látod? - kérdezte, miután elhelyezkedett a kanapén, én pedig a telefonomon kerestem valami éttermet, ami házhoz is szállít, hogy ehessünk valamit.
- Nem értem mire gondolsz - válaszoltam neki fel se nézve a telefonomról, míg meg nem találtam a megfelelőt. Egyből tárcsáztam a számot és elmondtam nekik a rendelésünket, majd amint közölték, hogy mennyi idő alatt jön ki a késői ebédünk, letelepedtem a "beteg" mellé és átkarolva vállát húztam magamhoz. - Nem is tudom mikor voltam itthon ilyen korán hétköznap. Ahh, megvan. Soha - nevettem fel a saját viccemen.
- Akkor te is pihensz végre - simogatta meg térdemen és ott pihentette kezét. - Mit szeretnél csinálni, míg nem jön meg az ebédünk?  - kérdezte, ahogy fejét felemelte kissé, hogy a szemembe tudjon nézni.
- Nem tudom - vontam meg a vállam, mert semmi ötletem nem volt, pedig általában én vagyok az ötletgazda, ha arról volt szó, hogyan is üssük el az időt. - Mi...
- Akkor alszom addig - rakta vissza fejét mellkasomra és teljesen rám nehezedett. - Ébressz majd fel - mondta nemes egyszerűséggel és már szuszogott is rajtam. Reagálni sem tudtam, csak mosolyogva simogattam hátát, őrizve álmait.

Yixing
Őszintén bevallom, nem tudom, hogy mennyi idő alatt értem le a lépcsőkön, valószínűleg tartom, hogy talán órák is voltak, mert hosszasan zokogtam és csak azután indultam le, hogy elfogytak könnyeim. Tisztában voltam vele, hogy nem éppen férfias dolgot tettem, de rettenetesen féltem a férfitól, ezért is lett volna jobb minél előbb eltűnni ettől a vállalattól, ám képtelen voltam felállni egyhamar a kőről. Mikor kiértem a recepció folyosójára, megkönnyebbült sóhaj hagyta el ajkaimat, majd már rohantam is a kijárat felé, de akkor belépett rajta életem megkeserítője. Ennél jobb kifejezést nem tudok rá. Felvont szemöldökkel sietett elém és már nyílt a szája, hogy gondolom számon kérjen, hogy miért vagyok itt, de ahogy tekintete végigmért, nem tette, helyette szokásához híven karon ragadott és elindult velem.

- Engedjen el... Kérem... - olyan hangon szólaltam meg, amit szerintem még sosem hallottam magamtól. Csöndes könyörgésem és ábrázaton miatt rögtön eleresztette csuklómat, viszont elém lépett, így nem tudtam elmenni. Kétségbeesetten pillantottam íriszeibe, de nem voltam képes sokáig tartani a szemkontaktust és inkább a földnek szenteltem figyelmemet. Összerándultam, amint jelzett a lift, hogy itt van, majd még a víz is kivert ismét, mikor Jongdae a hátamra helyezte tenyerét és betolt. Biztos voltam benne, hogy teljesen lesápadtam, ahogy realizáltam csak ketten vagyunk bent, majd lábaim is remegni kezdtek - ismételten. Agyamon kismillió dolog átfutott, kész voltam összeesni ott helyben az ijedségtől és erre még rátett egy lapáttal a férfi, mikor megnyomta a megállító gombot.

- Tudom, hogy nem emlékszel, de istenem, mégis miért félsz tőlem ennyire? Tettem olyat, amivel kiérdemeltem ezeket a reakciókat? - óvatosan néztem rá arcára és szembe találtam magam egy megbántott szempárral. Tényleg nem tett semmit sem, de egyszerűen így éreztem magam, ha vele voltam, erről nem tehetek. Beharaptam alsó ajkam, közben hevesen ráztam a fejemet válaszként, holott muszáj lettem volna legalább két szót odanyögni neki, de képtelen voltam rá. Reszketve hunytam le pilláimat, mikor meghallottam sóhaját, mert féltem, hogy mit fog csinálni. Néhány pillanatig totál csönd uralkodott az aprócska kis helyiségben, aztán megütötte a fülemet hangos levegővétele, arcomon megéreztem forró leheletét. Közvetlenül előttem állt. Közel. Túlságosan is közel.

Yifan
Nem is tudom mennyi idő telhetett el, mikor megszólalt a csengő, amit egyet jelenthetett az estebédünk megérkezésével. Óvatosan keltegettem páromat, aki közben alaposabban a birtokába vette testemet. Most már nem csak a fejét pihentette rajtam, hanem a fél felső testét is, karjával átölelt, a jobb lábát pedig átvetette lábamon, így még a mocorgás is nehezemre esett, mert minden mozdulatomnál még inkább rám mászott, de nem igazán mérgelődtem miatta. Szerettem, ha hozzám bújt és párnaként szolgálhattam neki, mert ilyenkor azt éreztem, hogy a testünk és a lelkünk eggyé vált. Éreztem minden egyes levegővételét és szívverését, szinte láttam, ahogy a vér cikázott ereiben. Csodálatos érzés magam mellett tudni őt. El sem tudom képzelni az életemet nélküle. Képtelen lennék létezni. A létezésem alap feltétele volt, hogy az enyém volt.

Gondolataimból telefonom zökkentett ki, amikor a konyhában állva pakoltam ki a tányérokra vacsoránkat. A fülemhez szorítva a készüléket folytattam az előkészületeket, miközben Seolhyunnal megbeszéltük a másnapi teendőket. Tényleg elintézett mindent, amire megkértem és amit ígért nekem. Tartoztam annyival a lánynak, hogy egy jó hosszú szabadságra küldöm el, valami hihetetlenül luxus helyre. Megérdemelte a pihenést. Halálra dolgozza magát mellettem és egyszer sem hallottam panaszkodni miatta, amit nagyra értékeltem. Nem egy titkárnőm volt már az elmúlt két év alatt, és egyedül Seolhyun volt az, akivel tényleg megtaláltuk a közös hangot. Én is szoktam háborgatni, amikor éppen nem dolgoztunk és ő is szokott, szóval mondhattuk magunkat barátoknak is, és tudtam jól, bármire megkérhettem, elintézi vagy megteszi értem, de ez fordítva is így volt.

- Rendben Seolhyun, akkor holnap reggel nyolckor az irodámban. Jó éjszakát és köszönöm. - Miután ő is elköszönt letettem a telefont, majd zsebem mélyére száműztem, hogy ma elő ne vegyem többé. Egy tálcára helyeztem a tányérokat és már szambáztam is a nappaliba, hogy a kis dohányzóasztalra helyezhessem a vacsorát. - Kezdj hozzá, mindjárt jövök - mosolyogtam rá a "betegre", majd kisurrantam a konyhába, hogy a saját vacsorámat is összeszedjem, aztán egy tálcával sasszézzak ki a kanapéhoz, hogy a földre ülve elfogyaszthassam a kosztot. - Farkas éhes vagyok - vigyorogtam az ételre és megfogva a kanalat, már kezdtem is lapátolni befelé, amikor is arra lettem figyelmes, hogy Jun egyáltalán nem evett. - Valami baj van? - pillantottam rá, mire csak mosolyogva ingatta fejét.
- Csak hihetetlenül aranyos, ahogy az ételnek tudsz örülni és hatalmas örömmel elfogyasztani - mondta, majd ő is nekikezdett az ételnek. Hát erre nem számítottam.

Yixing
Olyan közel állt hozzám a férfi, hogy megtudtam volna megszámolni minden egyes szempilláját, ha képes lettem volna két pillanatnál tovább rajta tartani a szemeimet. Meredten bámultam sötét öltönyét, esetleg a kék nyakkendőjét, mindent megtettem, hogy még véletlenül se pillantsak íriszeibe. Félve léptem hátrébb, de rögtön követett, így alig néhány másodperccel később már a lift szürke falához voltam szorítva, ami, miután eljutott a tudatomig, újfent halálra rémített. Zihálva néztem el bal válla fölött, viszont ott csak egy hatalmas tükörrel találtam szembe magamat. Tekintetem sebesen mozgott az üvegen, kutattam magam és Jongdae után, de... Nem volt ott látható rajtam kívül senki más és megint mosolyogtam.

Szemeim elkerekedtek és próbáltam valahogy feldolgozni a tényt, hogy nincs az előttem állónak tükörképe, illetve, hogy az enyém sem úgy néz ki, ahogy kellene. Kicsit sem éreztem vidámnak magam, főleg nem az elmúlt napokban, sőt még csak hasonlót sem tapasztaltam, egyedül rettegés volt jelenleg az életemben. Lassan emeltem fel kezemet, hogy lássam, vajon a másik én mit csinál és ő velem mozdult. Csöndes nyikkanás csúszott ki számot, majd önkéntelenül is, de erősen belemarkoltam Jongdae ruhájába egyfajta védelmet keresve, pedig tőle is féltem. Összerándultam és elkaptam pillantásomat magamról, amint a férfi kezei felkaromra simultak, viszont ezúttal kifejezetten gyengéd volt érintése.

- Mi a baj? - kérdezte halkan, majd követte tekintetemet az üvegre és láttam, hogy ne érti, mégis mi van most. Zavartan fikszírozta magunkat, kereste reakcióm okát, aztán visszanézett rám, hogy megbántott íriszeivel tiszteljen meg. Azt hitte megint miatta csináltam azt, amit és bár először tényleg így volt, most már magamtól féltem. Biztos nincs rendben velem valami. Kizárt, hogy ilyen dolgok megessenek valakivel. Talán hallucinálni kezdtem? Tényleg megőrültem? Lehet ott sem  volt az a kép, lehet hogy csak bebeszéltem magamnak az egész Kim Jongdae-esetet?
- Én... Én... Nekem orvos kell - nyögtem ki szinte hangtalanul, majd hangom elcsuklott és elsírtam magam, miközben ruhájába markoltam. Könnyeimen át is észrevettem szavaim után hatalmasra tágult szemeit, amikből sütött az aggodalom, illetve a tanácstalanság, aztán óvatosan magához húzott és megölelt. Ez volt az első alkalom, amikor nem rettegést éreztem vele kapcsolatban, hanem valami mást. Nem tudom mi volt az, de hihetetlenül jól esett, továbbá még meg is megnyugtatott. És erre nagy szükségem volt.

4. Fejezet

Yifan

- Ha nem féltékeny vagy, akkor... - kezdtem bele a kérdésembe, de mutatóujjával betapasztotta számat.

- Csak fáradt és nyűgös vagyok - mosolygott rám. - Miután ebéletünk, alaposan lefárasztottak és mikor jöttem haza, akkor is eléggé szerencsétlen voltam, így ingerlékenyebb vagyok a kelleténél. Ne haragudj, hogy így...

- Nincs semmi baj - szakítottam félbe és magamhoz öleltem. - Szeretlek.

- Én is szeretlek, Yifan - karolta át derekamat és nekidőlt testemnek. - Lehet, hogy ma nem...

- Amit csak szeretnél - mosolyogtam nagyban.

Az éjszaka közepén arra ébredtem, hogy egy hatalmasat dörgött az ég. Szerencsére Junmyeont nem ébresztettem fel, pedig az esetek legnagyobb részében megtörtént. Ennyire fáradt lenne? Óvatosan kimásztam mellőle, hogy behúzzam a függönyt, mert a villámlások megvilágították a szobát. Egy kicsit álltam az ablakban és bámultam a vihart. Nem igazán rajongtam ezért az időjárási formáért, de nem válogathattuk meg, hogy mikor milyen idő legyen. Sóhajtva húztam be a függönyt, majd visszasétáltam az ágyhoz, hogy folytatódjanak az álmok szerelmemmel, mert az, hogy itt volt velem, még csodálatosabbá tette az életemet. Nem is tudom mikor voltam ilyen boldog utoljára.

- Yifan - szólított meg valaki, mire a fejemre húztam a takarót, mert aludni akartam. - Yifan - szólt rám nevetve.

- Aludni akarok - fordultam át a másik oldalamra, mint egy öt éves. Semmi kedvem nem volt suliba menni. Összegömbölyödtem a paplan alatt és amennyire lehetett magamhoz láncoltam, hogy le ne rántsa rólam anya.

- Yifan, ha nem kelsz fel, akkor nem lesz reggeli hancúrozás - hangzott a fenyegetés, ami furcsán jött ki anya szájából.

- Mi? - kaptam le a takarót fejemről és, mikor megláttam a mellettem támaszkodó fiút, rádöbbentem, hogy teljesen összekevertem az életkoromat. Visszaejtettem fejemet a párnára mosolyogva, mire párom odamászott mellém és egy csodával indíthattam a reggelemet.

Yixing

Mérhetetlenül égett a szemem, mikor reggel kinyitottam azt, mert tényleg semmit sem aludtam szinte az éjjel. Talán pár percekre sikerült elbóbiskolnom néha, de ezek korántsem helyettesítették a szükséges pihenés mennyiségét, így elmondhatatlanul fáradt voltam. Mindenféle mozgást nélkülözve meredtem a halványlila plafonra és már most tudtam, hogy az egész napom ilyen lesz. Még a szobámból sem fogom kitenni a lábamat, az holtbiztos. De sajnos az ébresztő közbe szólt. Nyugalmat erőltetve magamra hunytam le pilláimat, majd vettem egy mély levegőt, hogy ne legyek már kora reggel ideges és csak hallgattam azt az istenverte tárgyat. 

Mikor végre csönd lett, rászántam magam, hogy feltápászkodjak, majd a függönyt széthúzva világosságot varázsoltam a szobámba, de elkerültem a legapróbb lehetőségét is annak, hogy meglássam magamat az üvegben. Jelenleg aztán tényleg nem voltam kíváncsi az állapotomra, így a fürdőben sem időztem sokáig, holott szükségem lett volna rá, hiszen ma is állásinterjúra terveztem menni. Huszonöt éves létemre itthon laktam és bár manapság ez annyira nem furcsa, mégis hihetetlenül zavart. Sosem tudtam, hogy mit akarok kezdeni magammal, még most sem, de abban biztos voltam, hogy ideje lesz kirepülni a fészekből, viszont ehhez állás kellett először. Mindig is jó voltam irodalomból, imádtam olvasni, de képtelen voltam elképzelni magamat ebben a fajta munkában, így végül gazdaságra mentem, amit olyan szinten gyűlöltem, hogy azt ki sem tudnám fejezni. Nem voltam egy határozott ember, hiszen azt se tudtam, hogy mi legyen velem hosszú ideig, de azt igen, hogy életem talán legnagyobb hibáját követtem el, mikor egyetemet választottam. 

Halk sóhajjal igazítottam meg fekete öltönynadrágomban az övet, majd a zakót, illetve a táskámat felkapva lesiettem az emeletről, mielőtt még elkések a vállalattól. A ház szokás szerint kongott az ürességtől, szüleim rendszerint mindig valami konferencián voltak az Föld másik felén, így végülis valamilyen szinten egyedül laktam, de mégsem voltam elégedett a helyzettel. Talán az is közrejátszott, hogy híres orvosok voltak mindketten. Én miért sikerültem ennyire félre? Mondjuk, ha végleg megőrülök, legalább lesz kihez fordulnom. Remélem, ez a nap jobb lesz, mint a tegnapi. Bár valljuk be, annál rosszabb nem igen lehet...

Yifan

- Soha többé nem engedem, hogy reggel akcióba lendülj - kacagtam, amint a járdáról lelépve a zebrára haladtunk barátommal a cég felé, természetesen kisebb késéssel, mert ha nem késnénk nem is mi lennénk. Nem is tudom megszámolni azt a rengeteg alkalmat, amikor elkéstünk, mert éppen együtt töltöttük az éjszakát és sikeresen elaludtunk, bár most elalvásról szó sem volt.
- Miért? Talán nem voltam eléggé jó neked? - vonta fel szemöldökét mosolyogva. Már az épülettel szemben álltunk, csak az utca túloldalán, és nagy volt a forgalom, szóval várhattunk, míg valaki átenged minket.

- Gyere - ragadtam meg csuklóját és a megfelelő időben kezdtem el vele rohanni a betonon, át az autók között. Talán kisebb szívrohamot is okozhattam neki, mert eléggé hirtelen indultam meg párommal, és nem mondtam mit is tervezek, aminek meg is lett a veszte. Mikor biztonságosan a járdára léptünk a cég előtt és vigyorogva fordultam feléje, olyan erővel ütött mellkason, mint még soha. Egyből odakaptam a kezem, ahol sajgott felsőtestem és értetlenül tekintettem a velem szemben álló fiúra.
- Teljesen meghibbantál? - ordított rám, mire szemeim elkerekedtek. - Legközelebb legalább szóljál, ha öngyilkos akcióba akarsz lendülni, hogy felkészüljek rá! Tudod, hogy megijedtem?! - nézett a szemembe, és akartam mondani valamit, de egy szó nem jött ki a torkomon.

- Jun... - kezdtem bele, de amint meghallotta nevét, csak elsétált mellettem és bement az épületbe. Néztem utána, figyeltem, ahogy belép a liftbe és az ötödik emeletre emelkedik vele, de én akkor sem mozdultam. - Hát ezt jól elcsesztem - sóhajtottam, majd táskámat fogva indultam be végül, de lift helyet a lépcsőt választottam és az ötödikig meg sem álltam. Sóhajtva kerestem a megfelelő ajtót, közben mindenkinek beköszöntem, mintha csak körülnézni jöttem volna az osztályon.
- Jó reggelt! - hajolt meg előttem az egyik gyakornok a folyosón.
- Jó reggelt! Nem látta Kim Junmyeont? - kérdeztem, mintha nem tudnám, hogy itt lenne.
- De. Éppen most be az irodájába.
- Köszönöm - mondtam és már haladtam is tovább. Az ajtó előtt kissé tétováztam, majd bekopogtam és meg sem várva választ, benyitottam. Csak ne küldjön el melegebb éghajlatra.

Yixing
Magamban morogva igyekeztem minél arrébb húzódni az emberektől a buszon, de az csak nem akart összejönni. Tudtam, hogy nem fog jól indulni a napom, de kifogni pont azt a járművet, amin a legtöbben vannak, csakis az én szerencsém esetében történhetett meg. Ujjaim egyre erősebben szorították a kék kapaszkodót, így azok teljesen elfehéredtek az erőlködéstől, közben fintorogva pillantottam oldalra egy férfira, aki nem volt épp a legjobb állapotában. Alig néhány percig szenteltem a kelleténél több időt az illetőre, majd inkább kibámultam az ablakon és egy szemforgatás keretében állapítottam meg, ma biztos, hogy hét ágra fog sütni a nap, pedig a tegnap esti után rossz időre számítottam.

Tekintetem akaratlanul is saját magam tükörképére tévedt és bár önkéntelenül történt, de végigmustráltam arcom minden egyes szegletét, hát ha ismét valami furcsaságot látok. Szemeim nagyon kialvatlannak tűntek, alattuk sötét karikák éktelenkedtek és, hogy milyen beesett is volt ábrázatom, arról inkább szót sem ejtenék. A legrosszabb napjaimon sem festettem olyan pocsékul, mint az elmúlt időben, pedig volt már több nem éppen jó időszakom. Apró sóhajt hallattam, majd íriszemet összekapcsoltam az üvegen látható alakéval, mire ijedten rezzentem össze, mert az megint elmosolyodott. Hevesen dobogó szívemmel bámultam előre és komolyan mondom, annyira rettegtem, hogy kész voltam ott helyben elsírni magamat, bármennyire is ciki lenne az.

Mellkasom szorítani kezdett, úgy éreztem nem kapok levegőt, így a szabad kezemmel odakaptam és kicsit megnyomkodtam, hát ha segít valamit, de nem. Egyszerűen képtelen voltam reálisan gondolkozni annyira féltem és nem csak a mostani helyzet miatt, hanem a tegnapi miatt is. Az a férfi. Kim Jongdae. Minden olyan furcsa volt körülöttem, valahogy mintha semmi sem lenne rendben, mégis bizonyos szempontból a megszokott volt. Váratlanul hangos dudaszó ütötte meg a fülemet, mire zavartan kaptam el a fejemet másomról, így pont láttam két férfit átrohanni a zebrán, de sajnos a szituáció miatt a busz fékezett, én meg nem voltam olyan állapotban, hogy gyorsan tudjak reagálni, úgyhogy szépen belefejeltem a fogódzkodóba.

Yifan
Lassan tíz perce álltam már az asztala másik oldalán. Az összes képet végigkémleltem szemeimmel, vagy ezerszer, a könyvek címeit is kívülről fújtam a polcokon, pontosan tudom, hogy miként is rendezte el az iratokat, hol tárolja a beosztottjainak az adatlapjait. Tudtam, hogy az asztala felső fiókja zárható, amiben egy kis nasit rejteget, ha éppen nincs ideje ebédelni, ott tartja a közös képünket is, amit még karácsonykor készítettünk. Az első karácsonyunkkor. Minden kis szegletét ismertem ennek a szobának, de most mégis úgy éreztem, mintha feleakkora lenne, az eredeti méretéhez képest. Talán a kínos csend tette ennyire szárazzá a levegőt, mert amióta csak beléptem egy szó nem hangzott el.

Sóhajtva túrtam bele szőke tincseimbe tanakodva, hogy miként is kezdjek neki a dolognak, de nem jutottam egyről a kettőre. Talán a legegyszerűbb módszerhez kell folyamodnom.
- Jun - szólítottam meg, de nem pillantott fel az előtt lévő papírról. Biztos voltam benne, hogy csak ürügyként szorongatta, hogy ne kelljen rám nézni, így kicsit bátrabban folytattam. - Sajnálom. Egy idióta voltam, amiért átrángattalak a forgalmas úton. Remek barát vagyok, hogy magammal akarlak húzni a végzetbe... - húztam el számat és cipőm orrát kezdtem el bámulni. - Nem akartam semmi rosszat, csak viccnek szántam, de látom, hogy rossz poén volt... Majd... Majd beszélünk, de ha nem akarsz, akkor nem kell. Megértem. Meg is érdemlem ezt a büntetést - mondtam és megfordulva az ajtóhoz indultam. Ujjaimat a kilincsre csúsztattam.

- Hol marad a "Bocsánat, ilyen többé nem fordul elő" csókom? - hangzott fel a kérdés, mire megfordultam a tengelyem körül és egy felfelé görbülő ajkú Junmyeonnal találkozott tekintetem.
- Már azt hittem csak este fogsz hozzám szólni - indultam vissza az asztalhoz.
- Meg is érdemelnéd - tolta ki a székét és felém fordult. - Szóval. Hol a csókom? - billentette oldalra fej és kíváncsi szemeivel kereste tekintetemet.
- Százezer csókot is kapsz - támaszkodtam meg székének karfáján és összeérintettem ajkainkat.  El akartam mélyíteni a csókot, hogy kellően kiengeszteljem, de lassan eltávolodott tőlem.
- Menj dolgozni. Otthon találkozunk - kaptam egy puszit arcomra és egy mosolyt, majd  egy vigyorral az arcomon indultam meg a saját irodámba.

Yixing
Fejemre szorítottam a tenyeremet, hogy némiképp segítsek magamnak a hasogató fájdalom ellen, de nem ért semmit sem. Ingerülten fújtam ki a levegőt és mintha ideges sem lettem volna, minden bajom megszűnt. Az, hogy ideérve a céghez a recepciós nő közölte velem, hogy ismételten nem találják a nevemet, már meg sem lepett. Persze furcsának találtam, hogy már a második helyen tűntem el nyom nélkül, de már nem érdekelt. Tényleg másra sem vágytam, mint hazamenni és lefeküdni. Egy lemondó sóhaj után megköszöntem a segítséget, majd már indultam is, de ahogy megfordultam, megszédültem. Vártam az ütközést, de az nem következett be, így lassan kinyitottam időközben lehunyt szemeimet, így közvetlenül két centi távolságból rábámulhattam a tegnapi napom megkeserítőjére.

- Jól vagy, Yixing? - kérdezte csöndesen, majd vigyázva függőlegesbe állított, miután én azonnal hátráltam vagy egy métert. Zavartan meredtem rá és közben próbáltam nem arra gondolni, hogy milyen érzéseket váltott ki belőlem az, hogy a keze a hátamon, illetve a derekamon volt alig egy másodperce.
- Mit keres itt? - motyogtam, majd a ruhámat kezdtem el igazgatni, hogy eltereljem a figyelmemet róla, de az nagyon nem akart összejönni. Már csak azért sem, mert miközben az ingemmel bajlódtam, rájöttem, hogy ha róla van szó, mindig ezt csinálom. Íriszeim lopva mérték végig valóját, de semmi változás nem látszódott rajta, amin bizonyos szempontból megkönnyebbültem.

Elnevette magát, mire szívem ismét szokatlan verdesésbe kezdett, majd zakója zsebébe nyúlt és egy aprócska névjegykártyát nyújtott oda. Remegő kezekkel vettem ki marka fogságából a papírt, hogy aztán a döbbent nyikkanás után el is ejtsem azt. Itt dolgozik? Képtelenség. Újfent hatalmába kerített a rettegés, mert ezt már túlontúl sok véletlennek éreztem velünk kapcsolatban, így szép lassan hátrálni kezdtem. Bár arcán még mindig vidámság ült, valószínűleg a jelenlévő kollégái miatt, tekintetében láttam, hogy korántsem szórakozik jól, még mindig fáj neki ahogy reagálok rá, de nem tehettem róla. Egyszerűen... Valami nem oké vele, úgy érzem.

Yifan
Már megkönnyebbült szívvel ültem az asztalomhoz és láttam neki a munkámnak, amik már vártak, mert mint megmondtam, Seolhyun már előttem bejött.
- Mondtam, hogy tízig meg ne lássam - mosolyogtam rá, mikor megkaptam a reggeli italomat.
- Tudom, de... - kezdett valami okos ötlettel előállni, amivel kihúzhatja magát, de megszakítottam.
- Legközelebb kényszer szabadságra fogom küldeni, amiért nem hallgat rám - néztem szemeibe. - Akkor délben a kettes tárgyalóban? - kérdeztem rá, mikor megnéztem a naptáramat.
- Igen - válaszolta, majd miután összeszedte a papírokat, amik kellettek neki elhagyta az irodát.

Megnéztem a múlt havi könyvek kiadásainak számát, amik nagyon szépek voltak, majd a mostanában megjelenő könyvek értékeléseit olvastam át, hogy melyikről mit mondtak az olvasók. Eléggé jók a visszajelzések mindegyik könyvről, a régi írók sem tűntek el az újak mellett. Mindenki a kellő figyelmet megkapta és a sorozatok is szépen fogytak. Bárcsak többen jönnének hozzánk, hogy mi adjuk ki a könyvüket, akkor sokkal szebbek lennének a számok. Imádtam a munkámat, azért dolgoztam annyit, hogy idáig eljussak és most azért hajtok, hogy a lehető legtöbbet hozzam ki a cégből, amíg nálam van. Dél előtt néhány perccel, felálltam az asztalomtól és elindultam a megbeszélés helyszínére, miközben a mobilom szokásosan csöngött folyamatosan. Furcsálltam is, hogy reggel nem szólalt meg, miközben idetartottam. Ritka alkalmak egyike.

Fülemhez szorítva a készüléket haladtam a folyosón, majd úgy nyitottam be a megfelelő ajtón, ahol már néhány személy helyet foglalt, miközben Seolhyun kiosztotta eléjük a papírokat. Gyorsan befejeztem a beszélgetést, majd kinyomtam a készülőket és üdvözöltem mindenkit, aztán megkezdtük a megbeszélést. Már lassan egy órája ott ültem, mikor is sziréna hangjára lettem figyelmes, aminek nem tanúsítottam nagy figyelmet először, de mivel eléggé közelről hallatszott és sokáig, így kilestem az ablakon. A cég előtt állt a mentőautó és láttam, amint az épületből egy személyt a járműbe helyeznek, majd elhajtanak vele. A beteg ruhája eléggé ismerős volt és nagyon rossz érzésem támadt. Intettem Seolhyun-nak, hogy nézzen utána a dolognak, de mikor visszatért, nem ilyen válaszra számítottam.

Yixing
Ujjaim óvatosan simogatták az asztal szélét, hogy lefoglaljam magam, míg a férfira vártam, közben szemeim tüzetesen végigmérték a helyiség minden egyes milliméterét. Egy vezető beosztásba lévő dolgozóhoz képest nem volt valami hivalkodó szobája, de rettentő ízlésesen volt berendezve. Bézs színű falak, az ajtótól jobbra egy sötétbarna üveges szekrénysor, amiben roskadásig volt könyv, illetve pár kis dekorációs tárgy. A bejárattal szemben egy majdhogynem faltól falig érő ablak, gyönyörű kilátással, előtte egy, a szekrénysorral megegyező színű asztal és egy gurulós szék, illetve plusz még kettő normális, gondolom abból a célból, ha jönne valaki. Mint most én.

Kényelmetlenül fészkelődtem ültömben és bár ment a légkondi, úgy éreztem minimum két kilót már a fekete bőrre izzadtam idegességemben. Vagy félelmemben, édesmindegy. Halk nyikkanás csúszott ki belőlem és, mint egy gyerek, aki éppen lopni készült, de rajtakapták, rántottam el kezemet a fáról és rejtettem ölembe, mikor meghallottam, hogy nyílik az ajtó. Testem megfeszült, minden érzékszervemmel a mögöttem sétálóra koncentráltam és szinte láttam magam előtt kedves, ugyanakkor számomra félelmet keltő mosolyát. Mikor elhaltak a hangok, de őt magát mégsem láttam, önkéntelenül fordultam kissé oldalra, hogy végre ránézhessek, ám akkor végre megpillantottam őt.

Néhány lépés után asztalának dőlt és onnan pislogott le rám, ami elmondhatatlanul zavart, így nekiveselkedtem, hogy felálljak, de nem engedte. Határozottan fogott rá vállaimra, mire összerándultam, így rögtön eleresztett, ugyan csak akkor, amikor már visszaültem az előző helyemre. Pár másodpercig még figyeltem arcát, majd elkaptam pillantásomat, mert nagyon kellemetlen volt számomra, hogy fel kell rá néznem, illetve, hogy ilyen közel van hozzám. Tekintetem a papírrengetegre tévedt, majd a gőzölgő bögrékre, amik hatására a szemöldököm a homlokom végéig szaladt. Ezek nem voltak itt az előbb. Ugye nem beszélgetni akar?

- Csak nem követsz, Yixing? - kérdezte somolyogva és ennyi elég is volt, hogy tetőtől talpig elvörösödjek. Még mit nem!

Yifan
- Mondj le minden megbeszélést a délután folyamán! - mondtam Seolhyunnak, miközben az irodámba siettem, hogy magamhoz vegyem a tárcámat és kabátomat, majd rohanhassak a kórházba.
- De uram! Négyre az édesapja...
- Egyedül őt ne mond le, a többieket igen! - válaszoltam meg se fordulva és már magamra kaptam a kabátomat, hogy minél előbb eltűnhessek. - Ha bárki kérdezi, vészhelyzet volt! Csak nagyon sürgős esetben hívj! - mentem el mellette és már egyenesen a lifthez tartottam.
- Rendben, uram! - mondta és a liftig elkísért. - Hívjon, ha tud valamit J...
- Természetesen! Megpróbálok visszaérni négyig - mondtam és már nyomtam is a földszint gombját, hogy taxiba ülhessek és a kórházba menjek.

A gyomrom akkor sem akart megnyugodni, mikor már a kórház recepcióján álltam és próbáltam elintézni, hogy bejuthassak hozzá. Mivel papíron senkije se voltam, így eléggé nehézkesen ment a dolog, főleg, hogy a szüleivel is kellett beszélnem, hogy valamilyen úton-módon bejuthassak, mert jelenleg csak én voltam elérhető közelségben. A taxiban végig idegeskedtem, majdnem minden mozdulatába belekötöttem a sofőrnek, de szerencsére magamban tartottam mindent és csak fejben küldtem el a fenébe, mire ideértünk. Csak engedjenek már be.
- Ha ezeket a papírokat kitölti, utána be is mehet hozzá - adta végül a kezembe a nővér a papírokat, én pedig bólintva kezdtem el kitölteni őket és, amint végeztem, a 104-es szobát kezdtem keresni.

Logikusan az első emeleten kerestem és nem is kellett sokáig kutakodnom, mire megleltem a megfelelőt. Bekopogtam és mikor nem érkezett válasz, kissé félve, de benyitottam, hogy ne kint várakozzak. Végigpillantottam a szobán, hat ágy volt benne, abból az egyiken helyezkedett el egy beteg. Halkan osontam be, majd szemügyre vettem a bent lévőt és megnyugodtam, hogy ő volt az. Odaléptem az alvó férfihez és jobban megnéztem, de nem láttam rajta külső sérülést, ami egyszerre nyugtatott meg és tett idegessé.
- Mi bajod van, Jun? - az ágy mellé húztam egy széket, majd arra leülve, fogtam meg párom kezét és lassan simogatni kezdtem bőrét. - Remélem semmi komoly bajod nincsen - sóhajtottam, ahogy próbáltam lenyugodni.