10. Fejezet

Yifan

A liftben senki sem tartózkodott, senki nem volt a környékünkön. Legközelebb csak arra eszméltem fel, hogy már a felvonó falának csapódott hátam és éhes ajkak marták párnáimat. Gondolkodás nélkül karoltam át az előttem álló férfi derekát, egyre közelebb húzva magamhoz és ugyanolyan hévvel viszonoztam csókjait. Ujjaival erősen markolt tincseim közé, miközben még inkább neki akart préselni a falnak, de amint készültem arra, hogy megszabadítsam zakójától, megállt a lift és lassan nyílni kezdett ajtaja. Két másodperc alatt rendeztük magunkat, mintha csak közösen utaznánk. Eléggé sokan szálltak be, ezért össze kellett húzódnunk, párom valahogy elém került, így bal karommal átkaroltam derekát és magamhoz húztam. Korántsem érdekelt, hogy rajtunk kívül mások is voltak, mivel mindenki előre nézett, mi meg hátul álltunk, így senki sem láthatott semmit. Ujjaimat bevezettem zakója alá, lecsúsztattam kezemet egészen nadrágja széléig, majd ingét elkezdtem kihúzni, hogy bőréhez érhessek. Lassan kerültek ujjaim bőre közelébe, míg hasára nem simítottam tenyeremet. Egész teste megfeszült, mikor aprócska köröket kezdtem leírni bőrén, ezzel is kínozva őt, de magamat is, mert nem ennyit akartam, hanem sokkal többet, de tudtam, hogy még messze lesz a beteljesülés.

Fogyatkozni kezdtek az emberek, így lassacskán elengedtem Junt és mikor a megfelelő emeletre értünk, mindketten kiszálltunk a felvonóból, majd megindultunk párom irodája felé. Közben páran elkapták, hogy egy-két papírt aláírjon vagy megnézzen, de tudtam jól, hogy csupán kedvességből és mivel ő volt az osztályon a főnök, csak ezért állt meg és intézte el a dolgokat. Már nagyon is a négy fal között akart lenni, ezt onnan is tudtam, hogy öntudatlanul is, de többször végignyalt ajkain, meg harapta be őket és mikor azt hitte nem figyeltem, tüzetesen végigmért. Úgy tűnik hatásos volt a kis akció a liftben, mert nagyon ritkán láttam ilyennek, talán maximum a kapcsolatunk legelején, de nagyon tetszett, hogy ennyire nem bírt magával. Szinte üvöltött róla, hogy már nagyon nem itt akart lenni, de nem köthette mindenki orrára, hogy éppen mire is készültünk az irodájában. Mosolyogva sétáltam el mögötte, észrevétlenül simítottam végig fenekén és mosolyogva hátrapillantva a vállam felett figyeltem, amint kínszenvedések közepette, de aláírja a papírokat, míg én az irodája ajtaja mellett várakoztam. Egy perc sem telt el, már nyílt is előttem az ajtó, majd miután beléptem, meghallottam, ahogy a zár kattant mögöttem, egyből megfordultam és rátapadtam Jun ajkaira. Az ajtónak nyomtam testét, miközben karjaival erőszakosan kezdte leszedni rólam ruhadarabjaimat. Vigyorogva húztam magamhoz, majd irányítottam az asztala felé, aminek nekinyomtam csípőjét, így teljesen egymásnak simultunk és mindkettőnkből egy-egy nyögés távozott.

Elszakadt ajkaimról és még mindig előttem állva kezdte el valahogy úgy rendezni a dolgait asztalán, hogy semmit se törjünk el vagy nehogy valamit széttépjünk, mert nem kevés papír terült el a falapon. Amint biztonságossá tette a terepet, már fel is ültettem rá és újra ajkaira martam, miközben kezeimmel lefejtettem róla zakóját, majd ingét kigombolni kezdtem. Nyaka kényeztetésébe kezdtem, ajkai közül egyre több nyögés és sóhaj távozott, amik nem voltak olyan hangosak, mint otthon, mert nem akartuk megkockáztatni a lebukást. Mikor már fedetlen felsőtestén simítottam végig készültem megszabadítani magamat néhány ruhadarabtól, megcsörrent a mobilom. Láttam Jun szemébe, hogy megint hoppon fog maradni, de helyette nyakára tapasztottam ajkaimat és csókokkal borítottam el bőrét.

- Legyél csendben - suttogtam fülébe, miközben előhalásztam telefonomat és felvettem. - Igen? - szóltam bele, majd apró csókokkal leptem el párom nyakát, aztán elkezdtem lefelé haladni, kezemmel pedig combját simogattam, majd elkezdtem megszabadítani nadrágjától. - Az asztalomon vannak. A sárga dossziéban - válaszoltam titkárnőmnek, ahogy ajkaimmal az előttem lévő férfi hasfalát kezdtem csókolgatni. - A kékben pedig a többi van. Ne kérdezd, hogy került oda - mosolyodtam el, ahogy felpillantottam páromra és láttam, ahogy minden erejével arra koncentrált, nehogy egy hangot is kiadjon. - Rendben, Seolhyun, majd megyek. Igen, vele - vigyorogtam és letéve a mobilt, már húztam is le Junról a nadrágot, majd magamról levarázsoltam az inget.

Yixing

Tekintetem lassan járta végig Jongdae irodája üveges szekrényének minden négyzetcentiméterét, még véletlenül sem akartam kihagyni semmit sem. Bár legutóbbi ittlétemkor szétnéztem, azért korántsem figyeltem meg ennyire mindent. Akárcsak otthon nála, itt is rengeteg könyv volt, ám ezeken a polcokon csakis gazdasággal foglalkozóak. Őszintén bevallom, bíztam benne, hogy megtudok róla még valamit akár akaratlanul is, de úgy tűnt, erre nincs esély. Bár a telefonja hátterén én virítottam és őrzött egy képet rólunk, voltaképp ezeken kívül semmi személyest nem találtam. A szüleiről miért nincs egy fotó sem sehol? Puhán simítottam rá az üvegre, közben igyekeztem a könyvek címére koncentrálni mielőtt még olyat látok, amit nem akarok, de nem jártam sikerrel.
- Mi az? - kérdeztem halkan, mert másom rosszallóan rázta a fejét. Bár arcán tisztán kivehető volt mennyire nem talál valamit helyénvalónak, íriszeiben félelem, aggódás és... Sajnálat tükröződött, amiket szokás szerint nem tudtam hova tenni. Hirtelen felemelte kezét és az enyémre helyezte, mire olyan érzelemhullám csapott meg, hogy hátratántorodtam. Döbbenten meredtem tükörképemre, ami most már sajátom volt és próbáltam nem sírógörcsöt kapni a félelemtől. Összeszorult a tüdőm, nem kaptam rendesen levegőt, szemeim előtt összefolyt a világ és ezek hatására alig fél pillanattal később már a földön feküdtem.

- Yixing! - amint meghallottam Jongdae féltő hangját, még rosszabbnak éreztem az egész francos szituációt. Olyan mértékű rettegés kerített hatalmába, amit még legelső találkozásunk alkalmából sem tapasztaltam, így mikor hozzám akart érni, hogy segítsen, nem engedtem neki. Durván ütöttem félre felém nyúló karját, majd gyorsan felpattantam és a lehető legtávolabb húzódtam tőle. Egészen az íróasztalához simultam, pedig a hatalmas ablak még messzebb lett volna, de odáig képtelen lettem volna elmenni, így onnan pislogtam rá reszketve.
- Ne... Ne merészelj a közelembe jönni! - fakadtam ki, immár sírva. Nem is tudom mitől tartottam, elvégre sosem bánt velem erőszakosan, de rá se kellett néznem ahhoz, hogy ne minden másodpercben arra gondoljak, ki tudja, mit csinál velem mindjárt. Félve öleltem át testemet, ezzel is próbálva minél kisebbre összehúzni magamat, közben egyre jobban zokogtam.
- Kérlek, Yixing... Mondd mi a baj, így nem... Nem tudok segíteni... - füleimre szorítottam tenyereimet, hogy ne halljam hangját, de sajnos, így is tökéletesen hallottam mit mond, pedig nagyon is halk volt. Hevesen ráztam fejemet, szemeimet összeszorítottam, úgyhogy nem is érzékeltem, mikor elém lépett, de alig ért hozzám, rögtön arrébb ugrottam.

Sebesen mozgó mellkassal pillantottam rá, egyenesen a fekete íriszekbe, ahol értetlenségen kívül semmit mást nem láttam. Nem akart bántani, tudtam, de az agyamig ez nagyon nem jutott el. Fehér ingem ujjába töröltem folyton csorgó könnyeimet, közben lassan hátrálni kezdtem, hogy még távolabb legyek tőle, de nem figyeltem és megbotlottam az asztal előtti két szék egyikében. Jongdae gyorsan mozdult, erősen megmarkolta csuklómat, hogy megmentsen egy igen szép eséstől, majd magához rántott, végül átkarolt. Vállainak nyomtam kezeimet, hogy eltoljam őt magamtól, de határozottan tartott karjai között, nem eresztett. Zihálva, illetve még mindig sírva próbáltam szabadulni tőle, de kitartó volt, hosszú percekig ölelt jó szorosan és ennek megvolt a hatása, megnyugodtam. Még mindig szaporán vert szívem a félelemtől; egyrészt a férfitól, másrészt az esés miatt is, de sikerült lecsillapodnom kicsit. Szipogva szorítottam ujjaim közé sötét zakóját, arcomat nyakába temettem és bár lehiggadtam valamennyire, korántsem éreztem úgy, hogy minden rendben van. Olyan volt, mintha... A testem beletörődött volna, hogy neki Kim Jongdae karjai között kell lennie, holott nagyon nem rá vágyott. Valaki olyan karjaira vágytam, aki pont az ellenkezőjét éri el nálam.

Yifan
Ingem gombjait igazítottam a helyükre, miközben Jun is hasonlóképp tett, néhány méterrel arrébb. Ilyet még sosem csináltunk azelőtt, és talán többé nem is fogjuk megismételni, mert eléggé nagy kockázattal járt, viszont nagyon izgalmas volt. Mondhatni tilosban jártunk, de ez tetszett. A földről felkaptam nyakkendőmet és nekikezdtem a hosszú harcnak, hogy megkössem, de hirtelen két kézfej seperte félre kezeimet és megkötötte helyettem. Csak néztem, ahogy a férfias kezek dolgoznak, majd amint elkészült, lesimította az anyagot mellkasomon és ellépve tőlem kezdte el rendezgetni saját magát is. Pillanatokig csak figyeltem, ahogy öltözködött, majd mikor rám pillantott, gyorsan elnéztem a másik irányba és valamivel foglalkozni kezdtem. Mikor teljesen rendbe tettem magamat, párom felé fordultam, hogy egy aprócska csókot lophassak még tőle. Odaléptem hozzá és egy piciny csókot leheltem ajkaira, ami talán tovább tartott, mint egy másodperc.
- Tudod, hogy ezzel még nem rendeztél semmit sem - néz rám, miután elváltam ajkaitól.
- Persze, hogy tudom - mosolyodtam el. - De ez járt neked - simogattam meg arcát. - Otthon találkozunk - köszöntem el tőle, majd még az ajtóból visszanézve indultam vissza irodámba.

Ajkaimon egy hatalmas mosoly díszelgett, miközben lassacskán a megfelelő emeletre érkeztem. Tudtam jól, hogy otthon újra a rideg Jun fog várni, de egyszerűen olyan boldog voltam most, hogy semmivel sem lehetett elrontani a kedvemet. Talán valami meggondolatlanságot is tenni fogok nagy boldogságomban, de nem olyan eget verő dolgokat, mint például felmondani, hanem csak átrohanni az utcán vagy mit tudom én. Túlságosan fejembe szállt a boldogság éppen. A liftből kilépve megpillantottam Seolhyunt, amint egy nagyon fiatal sráccal folytatott beszélgetést. Mikor meglátta, hogy közeledek, felállt és a fiút is felém fordította. Nem sokkal volt alacsonyabb, mint én, világos barna haja kissé a szemébe lógott, de gyorsan eltüntette onnan őket, hogy lásson. A helyhez megfelelően volt öltözve; törtfehér zakót viselt, hozzáillő vászonnadrággal, arcáról sütött a boldogság. Kissé értetlenül néztem rá, mert szemeivel úgy vizsgált, mintha valami szupersztár lennék. Odaértem titkárnőmhöz, aki mosolyogva lépett el asztalától.
- Uram, hagyj mutassam be önnek Oh Heejunt. Az ő kézírását olvasta a napokban. Oh Heejun, ő itt...

- Wu Yifan, a leghíresebb kiadó vezetője, aki évfolyamelsőként végezte el az egyetemet, előbb diplomázott, mint szaktársai és amióta övé a kiadó, a könyvek eladása gyarapodott és minden író arra vágyik, hogy az ő kezei közül kerüljenek ki munkáit - szakította egyből félbe Seolhyunt és egy levegővel elhadart mindent, amit hatalmas szemekkel hallgattam. - Bocsánat - kapta egyből kezeit szája elé, amint lehajtotta fejét.
- Hát ezt még más szájából egyáltalán nem hallottam, de ezt is megéltem - mosolyodtam el, majd a Heejunhoz léptem. - Nagyon örülök a találkozásnak Heejun. Olvastam a munkádat és lenyűgöző - mondtam komolyan a fiúnak, mert tényleg így gondoltam. Felemelte fejét és kikerekedett szempárral tekintett rám.
- K-Komolyan? - kérdezte dadogva.
- Komolyan mondom. Az ilyenekkel nem szoktam szórakozni, de menjünk be az irodámba és beszéljük meg ott a továbbiakat. Seolhyun, ugye...
- Minden el lett már intézve - mosolygott rám titkárnőm, majd Heejun vállára téve a kezemet vezettem be irodámba, hogy az írásáról beszélgessünk.

Yixing
Üveges szemekkel bámultam magam elé a vállalat ebédlőjében pontosan ott, annál, a kör alakú asztalnál, ahol egyszer már ültem Jongdae-val, miután közöltem vele, orvos kell nekem, mert valami nincs rendben velem. Alig történt pár napja, mégis, mintha évekkel ezelőtt lett volna. Annyi dolog közbejött, hogy már meg se lepődöm azon, mást látok a tükörben, az üvegben néhanapján, pedig eleinte mennyire aggódtam azon, hogy megőrültem. Oké, szerintem őrült vagyok, nincs ezen mit szépíteni, de egyelőre lehetetlen, hogy ezzel foglalkozzak. Állásra van szükségem, hogy elmehessek Jongdae-tól, ám... Most jön a poén; nála kell dolgoznom, a közelében kell lennem ahhoz, hogy elszabaduljak tőle. Nagyon vicces, igaz? Halk sóhajok közepette támaszkodtam könyökömmel a fehérre mázolt falapra, ujjaimmal szemeimet, néha esetleg orrnyergemet masszíroztam, hát ha kitalálok valamit, de nem volt semmi ötletem. Ijedten rezzentem össze, mikor hangosan koppant előttem egy csésze Jongdae jóvoltából, de igyekeztem gyorsan rendezni vonásaimat, elégszer látott már riadtan.
- Köszönöm - suttogtam halkan, miközben óvatosan a bögre köré fontam reszkető ujjaimat. Megemeltem és rögtön meg is csapott a kedvenc teám illata, mire gondolkodás nélkül belekortyoltam. Leégett a nyelvem az érzett forróság miatt, testemet azon nyomban kiverte a víz, hiszen kivételesen egész melegem volt, bár ezt betudtam az alig negyedórája történt zokogásnak.

- Gondolom esélytelen, hogy elmond nekem, mi volt az irodában, igaz? - a férfi hangja kifejezetten számonkérő volt, ennyire még sosem érződött rajta, hogy tudni szeretné, mi van velem. Lesütöttem tekintetem, inkább a fehér asztalnak szenteltem pillantásomat, hogy ne kelljen válaszolnom a feltett kérdésre, csakhogy ez Jongdae-nek nem tetszett. - Yixing!
- Én se tudom! - fakadtam ki idegesen, közben rávágtam a kezeimben szorongatott csészét az alátétre. Dühösen meredtünk a másik íriszeibe, végül a velem szemben ülő volt az, aki először kifújta a levegőt, majd félrenézett. Még oldalról is láttam szemeiben, hogy mennyire rosszul esett neki, hogy rákiabáltam és bár nem terveztem bocsánatot kérni, ugyanis szerintem nem volt rá szükség, ajkaimon mégis akaratlanul kicsúszott a szó, mintha mindig is így végződött volna egy-egy ilyen beszélgetés. - Sajnálom.
- Annyira aggódom érted - lehelte halkan, erőtlenül. - Próbálok... Segíteni szeretnék neked, ezért is... Jobb, ha velem vagy - összevontam szemöldökömet az érthetetlen mondatokon, nagyon úgy tűnt, nem tudja, hogy hogyan is fejezze ki magát. Most ő volt az, aki megdörzsölte szemét, majd hirtelen felpattant és elsietett, kezében a mobiljával. Ugye nem fog valakit felhívni az én bajommal?

Feszültem dobbantottam párat lábammal, kezeimmel frusztráltam hajamba túrtam, így veselkedtem neki, hogy lehiggadjak, de nagyon nem ment. Egyre nyugtalanabb voltam, egyre jobban aggódtam amiatt, hogy mi lesz velem. Nincs semmim az ég világon. Rá voltam szorulva Jongdae segítségére és elismerem, hogy van köztünk egyfajta vonzalom, de holtbiztos, hogy most - jelenleg - semmit nem érzek iránta. A múltban bármi is volt... Az számomra már nem létező dolog. Fáradtan hajtottam fejemet az asztalra, majd magam elé bámulva apró mintákat rajzolgattam rá és közben minden bajt igyekeztem elmém egy irdatlanul eldugott részére tömöríteni. Bambán figyeltem a helyiségben ide-oda sétáló embereket, a legtöbb láthatóan pontosan tudta, hogy mit akar, melyik asztalhoz szándékozik leülni, kikkel akar enni. Nekem fogalmam sem volt, hogy mihez kezdjek. Igen, munka kellett, amit nagy valószínűséggel Jongdae-nak hála, kaptam. Igen, lakás kellett, de hogy azt mikor fogok szerezni, kész rejtély volt számomra. És utána? A szüleim nem... Nem ismertek fel, vagy isten tudja, Jongdae-val meg... Mégis mi lehetett volna? Nem is értem, minek szerepel minden egyes gondolatomban. Amúgy sem akartam semmin se agyalni. El kell tűnnöm innen.

Yifan
- Heejun, én nagyon ritkán szoktam elvarázsolódni ilyen gyorsan egy kézirattól, de a tiéd magával ragadott - mondtam az előttem ülő fiúnak, aki minden szavamat leste. - Lehengerlő az írásstílusod. Mióta írsz így komolyabban? Látszik, hogy nem két napja dobtad össze ezt az egészet, hanem sok álmatlan éjszakát töltöttél az íróasztalod felett - mosolyodtam el, ahogy magam elé idéztem azt az időt, amikor nekifogtam az írásnak, csak aztán rájöttem, hogy semmi tehetségem, így feladtam.
- K-Köszönöm - dadogta el a szót. - Hát kiskoromban sok mesét találtam ki, aztán a suliban is különböző irodalmi versenyre jártam, végül a középiskolában kezdtem el komolyabban foglalkozni az írással. Az egyik tanárom volt az, aki biztatott, hogy folytassam, minden egyes kis szösszenetemet elolvasta és kijavította az esetleges hibákat. Kritikát is kaptam már, de semelyik mű sem tökéletes. A történet, amit benyújtottam ide, az a legelső írásom. Tizenhárom évesen írtam, azóta többször átfogalmaztam, átírtam, egyedül a történet cselekménye és szereplői maradtak meg. Mindig változtattam valamit rajta, mert sehogy sem tetszett, de erre a változatra mondta a tanárom, hogy ebből könyv fog készülni. Ha ezt nem mondja, akkor ma nem ülnék itt - mosolyodott el, ahogy mesélt magáról.

Figyelmesen hallgattam és néhány kérdés megfogalmazódott bennem.
- Hány éves vagy, Heejun? - kérdeztem kíváncsian. Abban biztos voltam, hogy nálam fiatalabb, de nem lehet annyira fiatal, mert így nem fogalmaznak a mai társadalom fiataljai.
- Idén töltöttem be a huszadik életévemet - felelte egyből, én pedig hatalmas szemekkel néztem rá. - Nem hitte, hogy ilyen fiatal vagyok, igaz? - mosolyodott el. - Bár nem sok a korkülönbség közöttünk.
- Ebben igazad van, de nem gondoltam, hogy még csak húsz vagy. Ez meglepett - mosolyodtam el. - Akkor egyetemre jársz gondolom.
- Igen. Szerkesztőnek készülök, ha esetleg az írás nem jön össze, akkor legalább a könyvek közelébe lehessek. Számomra ez a legfontosabb.
- Értem és... - hirtelen kopogtattak az ajtón. - Tessék - szóltam oda és kíváncsian vártuk, hogy ki is fog belépni, mert még volt egy csomó megbeszélnivalónk Heejunnal és nem akartam feltartani, meg nekem is haladnom kell a dolgommal.

A titokzatos látogató pedig nem volt más, mint "rég" nem látott párom. Mikor megláttam egyből elvigyorodtam és szerencsére Heejun éppen az ajtón bejövőt figyelte, így nem láthatta boldog fejemet. Megvártam, míg párom odaér hozzánk, és kicsit kérdően nézett rám, ezért felálltam.
- Oh Heejun, hagyj mutassam be a szerkesztő csapat vezetőjét, Kim Junmyeont. Ha minden jól megy, akkor az ő kezei közül kerül ki a könyved, ha pedig nem, akkor garantálni tudom, hogy a legjobbtól fogsz tanulni - mondtam hatalmas mosollyal az arcomon, miközben odasétáltam párom mellé és vállára tettem kezemet. - Junmyeon, ő itt Oh Heejun, ahogy hallhattad, egy tehetséges író, aki ha esetleg nem kerül ki a könyve, mindenképpen a szerkesztőségen szeretne elhelyezkedni. Ugyanolyan szenvedélyes a könyveket illetően, mint te - vigyorogtam hol az egyikre, hol a másikra.
- Nagyon örülök, Heejun. Hallottam már a könyvedről, bár még nem sikerült elolvasnom, mert egy bizonyos valaki, még mindig rajta ül - mosolygott a fiúra, majd egy pillantással rám nézett.
- Jól van na! Tehetek arról, hogy sok a... - és ekkor megcsörrent telefonom. Elléptem páromtól kissé és előhalásztam zsebemből a készüléket. Megláttam az illető nevét és a fülemhez emeltem a mobilt. - Mondd gyorsan, Dae. Nem nagyon érek rá - mondtam egyből és vártam, hogy barátom belekezdjen a dologba.

Yixing
Elmélázva döntöttem hátra a fejemet, szemeimet lehunytam és élveztem a szikrázó napsütést. Hihetetlenül jól esett a testemnek, illetve a lelkemnek is, hogy napfényben fürödhetek, legalább éreztem, hogy élek. Apró mosolyra húzódott szám, mikor gyerekzsivaj ütötte meg fülemet, majd kinyitva szemeimet meg is pillantottam a hangzavart okozókat és ettől, csak még jobban felfelé görbültek ajkaim. Vigyázva löktem egyet a hintán, amiben ültem, de amint megláttam, hogy egy kislány jön felém, rögvest megálltam, majd kiszálltam, hogy hadd játsszon ő és a park egyik legeldugottabb padjához sétáltam. Igyekeztem továbbra sem gondolni semmi, az életemet érintő dologra, viszont így, hogy már nem tudtam elfoglalni magam valamivel, gyorsan megrohamoztak problémáim emlékei. Ingerülten tűrtem fel ingem ujját a könyökömig, majd tenyereimmel térdemre támaszkodtam és bámultam magam elé, miközben lábam sebesen járt fel s alá. Tekintetem ismét a gyerekekre tévedt és alig telt egy néhány pillanat, újra megszállt a nyugalom. Kicsit megugrottam, amikor telefonom csengőhangja váratlanul megtörte a meghitt légkört, aztán, mikor megláttam ki hív, már sehol sem volt a nyugalmam. Nem húztam az időt, kinyomtam, de azon nyomban újfent megszólalt a készülék, mire majdhogynem földhöz vágtam, mint szoktam, ha róla van szó. Mély levegőt vettem, hogy némileg elérjem, lehiggadjak, majd fülemhez emeltem mobilomat és fogadtam a hívást.

- Egyedül szeretnék lenni - mondtam határozottan a vonal túlvégén lévőnek. Pár másodpercig csönd volt, azt hittem, Jongdae nem is fog próbálkozni, de tévednem kellett.
- Nem szeretném, ha egyedül lennél - a férfi hangja nagyon lágy és kifejezetten óvatos volt, gyanítom azért, mert félt, mi lesz a reakcióm. Őszintén bevallom, én sem tudtam. Egy hétköznapi, szótlan, nyugodt, unalmas srác voltam alig néhány napja, most meg úgy éreztem, totál kifordultam önmagamból. Hosszasan fontolgattam, mit válaszoljak erre, de Jongdae kitartó volt, nem tette le. - Nem jó neked, ha egyedül vagy. Félek, hogy... Legyél velem - szívem nagyot dobbant mellkasomban utolsó szavaira és önkéntelenül is, de elmosolyodtam. Ismételten csönd telepedett ránk, ám ezúttal nem volt nyomasztó, sőt, hallva a férfi halk lélegzetvételét a telefonon keresztül, tényleg megnyugodtam. Miért találom néha rémisztőnek, néha meg kedvesnek?
- Siettem. Nem igazán tudom, hol vagy-
- Lényegtelen. Mindig megtalállak - szakított félbe, majd a vonalat is bontotta. Kábán meredtem magam elé, aztán ahogy eljutott tudatomig, mit is mondott, megijedtem. Már megint. Félelem kerített hatalmába, mert ezekben a szavakban olyasfajta érzelmet éreztem, ami nem pozitív. Felziháltam, testem remegni kezdett és biztos voltam benne, hogy nagyon rosszul festek, ugyanis egy anyuka elég riadtan pillantott rám. Elindult felém, de akkor egy másik alak eltakarta előlem. Nem kevés időbe telt, mire össze tudtam tenni, hogy Jongdae áll előttem, vagyis már guggolt és figyelt aggódva.

- Szereztem orvost - suttogta csöndesen, miközben puhán végigsimított párszor térdemen, majd mellém telepedett. Egy pillanatra sem hagyta abba nyugtatásomat, ujjai lágyan cirógatták alkaromat, hátamat, végül magához ölelt, mikor látta, nem igen segítenek ezek semmit se.
- Ho-Hogy? - kérdeztem akadozva, erőtlenül és vártam, hogy válaszoljon, de nem tette. Forró arcom nyakának nyomódott, ahogy testéhez vont, orromba beférkőzött szokásos férfias illata és akaratlanul csináltam, de belemarkoltam ruhájába, hogy közelebb húzzam magamhoz, akárcsak az irodájában. Nem vágytam rá, hogy ilyen közel legyük egymáshoz, de képtelen voltam megállni, egyszerűen csak megtörtént és kész. Szótlanul ült mellettem egészen addig, míg valamennyire sikerült összeszednem magam, aminek nyilván köze volt ahhoz, hogy ő volt az, aki ott volt. Nem tudok kiigazodni saját magamon. Most jó, hogy ő az, vagy sem?
- Yixing, figyelj, én arra gondoltam, hogy... Hogy elviszlek orvoshoz. Nem... Nem normális, ami itt folyik - fáradtan hunytam le pilláimat szavaira, teljesen elengedtem testemet és nekidőltem. Arcomat még jobban nekipréseltem bőrének, majd bólintottam beleegyezésem jeléül. Csináljon velem, amit csak akar, nem érdekel.

Yifan
Figyelmesen hallgattam barátomat, amint éppen arról beszélt, hogy Yixing mennyire is furcsán viselkedett. Egyáltalán nem értettem miért is hívott engem ezzel, hogy ezt elmondja, mikor az lenne a legjobb, ha ezt az illetővel vitatnák meg, de ahogy kivetettem szavaiból, ez az opció nem volt valami sikeres. Csak hallgattam, ahogy elsorolt mindent az elmúlt napokból, hogy barátja mennyire nem ismer meg dolgokat, személyeket, valamikor megnyílik, most viszont újra bezárult a szíve előtte. Tényleg fura volt az egész szituáció, hogy így változtak a dolgok, hogy Yixing ennyire furcsa volt és sehogy sem illettek össze a kirakós darabjai.
- Yifan, nagyon aggódom érte. Nem tudsz esetleg egy orvost ajánlani? Rengeteg ismerősöd van és biztos akad közöttük egy, aki tudna Yixingen segíteni. Nem normális, ami vele történik - mondta Jongdae kétségbeesetten a telefon másik végén. Az asztalomhoz léptem és a papírok között kezdtem kutakodni, miközben vállammal a fülemhez tartottam a telefont, hogy halljam közben. Természetesen a kupac legalján találtam meg a megfelelő füzetet, amiben a fontos ügyfelek, illetve személyek nevei és elérhetőségeit tartottam.

Végigvezettem ujjamat a neveken, míg meg nem találtam a megfelelő személyt, majd letettem az asztalra a füzetet és ujjamat ott tartva szólaltam meg.
- Hívd fel Kim Minseokot. Nekem ő segített régen és ha éppen gond van, akkor őt hívom fel, hogy megbeszéljük a dolgokat. Tapasztalt és remekül kezeli az embereket.
- Isten vagy, Yifan - mondta Dae, majd lediktáltam neki a telefonszámát és a rendelőjét is. Meg sem várva, hogy mondjak még valamit, már tette is le a telefont. Fejemet csóválva süllyesztettem a készüléket zsebembe, majd felpillantottam és láttam, két kíváncsi szempárt. Heejun, úgy nézett rám, mint egy hat éves kisfiú, aki a tudást készült éppen magába szívni, hogy mindent tudjon. Jun meg... Ő inkább kérdően tekintett rám, de nem nagyon értettem miért, semmit rosszat nem mondtam.
- Valamilyen trauma érte régen, amiért orvoshoz kellett járnia? - bukott ki hirtelen a kérdés a fiúból, mire párommal egyszerre kaptuk a fejünket rá. Ezt senki sem kérdezte még ilyen nyíltan. Talán még senkinek sem mondtam el.

- Mondjuk azt, hogy egy kisebb depresszióba estem középiskolában, ez eléggé sokáig elhúzódott, majd eljártam hyunghoz és az egyetem végére kilábaltam belőle. Nem nagyon beszélek róla, mert nem kellemes emlék, de mára úgy ahogy elenyészett az egész dolog - vontam meg vállamat.
- Ohh, ne haragudjon! Nem azért kérdeztem, hogy elmesélje... - szabadkozott egyből Heejun.
- Nincsen semmi baj, Heejun. Ez már elmúlt. Ha egy ilyen miatt akadnék ki, akkor nem érdemelném meg az igazgatói posztot - mosolyogtam rá a fiúra. Szemem sarkából láttam, amint párom minden szó nélkül indult meg az ajtó felé, majd hallottam is, ahogy a falap bezáródott mögötte. A fiú értetlenül tekintett az ajtóra, majd kérdően pillantott rám.
- Valami rosszat mondtam? - kérdezte, ahogy az ajtóra mutatott.
- Nem - sóhajtottam. - Én rontottam el valamit, de már alakul a dolog. Hol is tartottunk? - kérdeztem, ahogy a székemhez léptem és leültem rá, úgy figyeltem Heejunt, amint újra beszélni kezdett magáról, majd áttértünk a könyvére.

Yixing
Pilláim megrebbentek, ahogy egy hűvösebb fuvallatot éreztem meg bőrömön, majd rögtön kinyitottam szemeimet, amint realizáltam, hogy a karomat simogatják. Lassan húzódtam arrébb Jongdae vállától, kábán körbepillantottam párszor, végül a férfin pihent meg pillantásom. Álmosan mértem végig padnak dőlt alakját, közben ő is hasonlóképp tett, aztán óvatosan ismét karomra csúsztatta balját.
- Mi történet? - kérdeztem halkan, miközben az figyeltem, hogy tenyere miképp cirógatja végig alkaromat. Libabőrös lettem érintésétől, de érdekes mód, most nem zavart. Talán azért volt ő is olyan körültekintő, mikor az előbb hozzám ért, mert már várta, hogy elküldjem melegebb éghajlatra.
- Elaludtál. Nekem meg nem volt szívem felébreszteni téged - apró mosolyra görbültek ajkai, majd puhán csuklón fogott és magához vont. Sebesen pislogva bámultam ádámcsutkájára, aztán állára, amikor újfent nekidőlve találtam magamat. - Yixing, emlékszel, mit mondtam neked, mielőtt elaludtál? - értetlenül húztam össze szemöldökeimet és inkább nem mondtam semmit se, fogalmam sem volt, mire gondol éppenséggel. - Az orvos...

Hirtelen hallgatott el, szerintem azt hitte, ismételten kényes témára tévedt, de bólintottam, hiszen ennyi elég volt, hogy eszembe jusson, mit is mondott, mikor megtalált. Megtalált... Hogyan? Még én sem tudtam, hogy hol vagyok, neki meg elég volt néhány perc. Nem, Yixing, nem gondolhatsz megint furcsa dolgokra, mert ismét halálra rémülsz. Nyílt a szám, hogy a folytatást kérjem tőle, mert tudtam én is nagyon jól, hogy kell az az orvos, de akkor hangos dudaszó, majd heves káromkodás csapta meg fülemet. Zavartan próbáltam átnézni a sűrű sövényen, ami a játszóteret ölelte körbe, de nem sikerült és nem csak emiatt. Jongdae határozottan, de ugyanakkor gyengéden fordította maga felé arcomat, mire rögvest leesett, hogy nem más dolgával kéne foglalkoznom, hanem a sajátommal.
- Jó? - csöndesen, de izgatottan tudakoltam tőle, milyen is. Szükségem volt rá, hogy kifogástalan legyen, mert nem hiszem, hogy én egyszerű eset lennék.
- Ahogy hallottam, igen. Legalábbis megbízom a legjobb barátom ítélőképességében. Ha szerinte megfelelő lesz, akkor biztos úgy lesz - érdeklődve tekintettem bele egyenesen a fekete szempárba, de nem az orvos miatt, hanem mert végre hallottam tőle valami személyeset. Vártam, hogy mondjon még valamit, de hallgatásba burkolódzott, csak figyelt sötét íriszeivel és kivételesen, ez sem zavart.

Megköszörültem torkomat, majd ezúttal jóval arrébb csúsztam a padon, aztán én is nekidőltem a háttámlának. Csönd telepedett ránk, s míg én a játszótéren rohangáló gyerekeket fürkésztem, ő engem. Éreztem magamon tekintetét és bár nem akartam, de önkéntelenül is felé pillantgattam szemem sarkából. Egy hosszabb odanézésem alkalmából észrevettem száján egy hatalmas mosolyt, majd a következő pillanatban keze térdemen landolt, mire elvörösödtem és gyorsan félretoltam tagját.
- Néha... Igazából sosem... Khm, sosem értelek, Yixing - szólalt meg suttogva a mellettem ülő jó néhány szótlan perc után. - Nem... Nem tudom követni a... Hangulatingadozásaidat - beharaptam alsó ajkamat szavaira, közben cipőm orrával piszkáltam az aprócska köveket a homokban, végül aztán csak ráfüggesztettem szemeimet hosszas mérlegelés után.
- Én... Semmit sem értek magam körül. Semmi sem... Semmi sem az, aminek én ismertem. És... Tudom, őrültségnek hangzik és elismerem, hülyeség, de... Nem hiszem, hogy... Hogy tényleg őrült lennék. Olyan valóságos minden, amire emlékszem. Nem lehet, hogy... Kizárt dolog, hogy a képzeletem játszott velem, de ha mégis... Ha mégis valami bajom van, akkor... Ezért van szükségem orvosra, Jongdae. Félek, hogy... Tényleg beteg vagyok.

Yifan
- Amint lehet befejezem a könyvet és, amint megegyeztünk a többiekkel, értesíteni fogunk mindenről - mondtam a fiúnak, miközben az ajtóhoz kísértem.
- Nagyon szépen köszönöm. Komolyan hálás vagyok. Már ez a beszélgetés is rengeteget jelent nekem - mosolygott végig és boldognak látszott.
- Ennek nagyon örülök. Ha tudok valamiben segíteni, nyugodtan hívd fel Seolhyunt és ő továbbítani fogja felém a kérésedet - álltunk meg az ajtóban. - Nagyon örültem a találkoznak és mindent elkövetünk, hogy kiadjuk a művedet - nyújtottam feléje jobbomat.
- Nagyon köszönöm, Yifan - fogtam meg kezemet mindkét végtagjával és kissé meghajolva megrázta.
- Én köszönöm, hogy beadtad hozzánk a kéziratot. Vigyázz magadra az úton.
- Még találkozunk - engedte el kezemet, majd integetve lépet ki az ajtón. Láttam, amint Seolhyunnak is megköszöni, hogy itt lehetett, majd a liftből még egyszer integetett és eltűnt a szemem elől.
- Seolhyun! - szóltam titkárnőmnek, miközben kiléptem az ajtón és az asztalához sétáltam.
- Igen? - pillantott fel rám a laptopjából és megálltak az ujjai a billentyűzet felett.

- Mikor van az utolsó megbeszélésünk ma? - kérdeztem és vele szembe megálltam, miközben a választ vártam.
- Ma... - kezdett el kutakodni a naptárában. - Négykor lesz az utolsó, ha jól halad minden, akkor legkésőbb fél hatkor végzünk.
- El tudnád intézni valahogy, hogy Jun kicsit később végezzen, mint mi? - kérdeztem kíváncsian. Tudtam, hogy titkárnőm bármit képes volt elintézni nekem, de talán ez volt a legnagyobb szívesség, amit kértem tőle.
- Ezt hogy érted? Van köze ahhoz, hogy Jun csak úgy kiviharzott tőled? - nézett értetlenül rám.
- Mondjuk azt, hogy most azt hiszi, nem bízom meg benne eléggé. Tudsz az édesanyámról gondolom, és az abból kialakuló depressziómat, nem mondtam el Junnak, mert nem akartam háborgatni a múltat, most meg... Egyszerűen kimondtam Heejun előtt a bajomat. Gondolom, most haragszik, amiért előbb elmondtam egy vadidegennek, mint neki - sóhajtottam egyet, miközben hajamba túrtam.
- Ohh, így már mindent értek. Meglátom mit tudok elintézni. Addig fejezd be Heejun kéziratait, mert ideje lenne továbbítani a többieknek is, hogy mielőbb el tudjuk dönteni, kiadjuk-e a munkáját vagy sem.

- Igenis! - tisztelegtem. - Néha úgy érzem, inkább neked kéne irányítani a kiadót, mint nekem - nevettem fel. - Nagyon köszönöm a segítséget, Seolhyun. Valahogy meg fogom hálálni a sok segítségedet és túlórádat. Ígérem - mosolyogtam, majd eltűntem az irodámba, hogy befejezzem a kéziratot. Ahogy a sorokat olvastam, teljesen belemerültem, fel sem tűnt az idő múlása, csak arra eszméltem fel, hogy titkárnőm kopogtatott, invitálva a megbeszélésre. Beültünk a hatalmas terembe és vártunk, amint beözönlenek a különböző osztályvezetők és asszisztensek, még egy-két gyakornok is kapott helyett, aztán nekiláttunk. Jun is ott ült közöttük, de jó messze tőlem, hogy véletlenül se kelljen rám néznie. Láttam rajta, hogy nagyon haragszik rám és meg is értettem, hiszen borzalmas élettársnak számítottam, mivel olyan dolgot osztottam meg valakivel, amit nem kellett volna és pont annak a személynek nem mondtam el, akinek kellett volna. Az új írókról esett szó, itt megemlítettem Heejun művét, próbáltam mindenkinek elmondani milyen is a könyv, hogy mennyire is elvarázsolja az embert, hogy ebbe a műbe bele kell adnunk mindenünket. Figyeltem közben mindenki reakcióját és láttam, hogy Jun mennyire is húzza a száját, hogy mennyire is nem tetszik ez neki. Nehéz csata lesz ez a nap...

9. Fejezet

Yixing

Halk nyögés csúszott ki ajkaim, arcomat önkéntelenül is a gyengéd érintés felé toltam, mire a meleg ujjak feljebb kíváncsiskodtak orcámon. Forró lehelet csapta meg állam vonalát, majd számat és furcsa, de valahogy elmondhatatlanul kellemes érzés száguldott végig gerincem mentén. Kezeim közül kihullott az elmúlt órákban féltve őrzött könyvem, pilláim megrebbentek, ahogy homlokomnak döntötte Jongdae a sajátját. Álmosan pislogtam a fekete szempárba, vártam, mi lesz, de nem történt semmi sem, csak figyelt sötét íriszeivel egy darabig, majd tenyere ismét bőrömre simult. 

- Hiányoztál - súgta szinte hangtalanul a szoba csöndjébe és bár csak néhány órára hagyott itt, mérhetetlen érzelmekkel vegyítve ejtette ki ezt az egyetlen egy szót. A testemet éltető szerv olyan heves tempóban kezdett el dobogni, hogy komolyan kételkedtem abban, hogy megélem a reggelt. Jongdae ujjai váratlanul eltűntek felhevült arcomról és rögtön hiányérzetem támadt, pedig nem távolodott el tőlem. Bal kezével eddig is a kanapén támaszkodott a fejem mellett, most a másik oldalra helyezte jobbját is és úgy nézett rám. - Azt hittem... Féltem, hogy már nem leszel itt.

Szerettem volna biztosítani afelől, hogy nincs miért félnie, nem megyek el, de másra sem tudtam koncentrálni, mint ajkaira, amik nagyon hívogatóak voltak. Tudtommal sosem voltak ilyen gondolataim senki felé, viszont ha igaz, amit mondott, évekig együtt voltunk, úgyhogy semmi meglepő nincs ebben. Óvatosan érintettem meg alkarját, mire megremegett és odakapta pillantását. Elcsodálkozva meredt kezeimre, ami lassan siklottak végig karján, hogy végül csuklójára fonva állapodjanak meg.

- Nekem is van... Volt egy ehhez hasonló karkötőm - motyogtam csöndesen, majd feltekintettem szemeibe, hogy választ kapjak fel sem tett kérdésemre. Legutóbb csak elmosolyodott, nem mondott semmit sem, most viszont várakozás nélkül reagált, szintén felfelé görbült ajkakkal.

- A második évfordulónkon adtam ajándékba neked. Mondtam már, hogy... Szóval régen kifinomult ízlésed volt és egyik alkalommal, mikor rám vártál, ezeket nézegetted egy ékszerboltban. Én meg... Vettem a jelet - a végére hatalmas macskás vigyor kúszott szájára és akaratlanul is, de ismételten elkalandoztak gondolataim. Sűrűn pislogtam arcára, pontosabban mondva, egy bizonyos pontra és az előző alkalmakból kiindulva, azt hittem, hogy teljesíti ki nem mondott kívánságomat, de... Nem.

Csöndes sóhajok közepette telepedett le mellém a fekete kanapéra, lehajolt, hogy felvegye a leesett könyvet, de én gyorsabb voltam. Fürgén kaptam fel, viszont nem sokáig volt nálam, Jongdae határozottan rántotta ki ujjaim fogságából, majd vigyázva magához ölelte. Elvileg az enyém volt, legalábbis az írásból benne ugyebár erre következtettem, mégis úgy tartotta markai között, mintha csakis az ő tulajdona lett volna. Értetlenül kerestem tekintetét, de kerülte pillantásomat, mire felhúztam magam és erőszakosan fordítottam magam felé arcát az állánál fogva. Szótlanul vártam valamiféle magyarázatot, de láthatóan nem állt szándékában bármit is mondani, úgyhogy nem kicsit lettem ideges. Mérgesen pattantam fel, hogy elmenjek, de erősen csuklón fogott és visszaültetett maga mellé. Bűnbánó íriszekkel bámult rám, majd lassan kicsordult szemeiből pár könnycsepp, amitől pillanatok alatt elszállt minden dühöm.

- Nem bocsátottál meg - lehelte hangtalanul. - Azt akartam, hogy megbocsáss, de... Amit tettem... Arra nincs bocsánat. Ez a könyv emlékeztet arra, hogy... Hogy valószínűleg sosem érdemeltek meg. És nem is foglak.

Yifan

Éhesen faltuk egymás ajkait, akarva vagy akaratlanul is, de szükségünk volt a másik közelségére, illetve arra, hogy érezzük párunk érzéseit, amit felénk táplált, még ha tudtuk is a pontos választ, de újra és újra vágyakozunk az érintései után, a hangját akarjuk hallani, a csókjait érezni ajkainkon. Ahhoz képest, hogy csak két napja lakott nálam párom, teljesen megváltoztak a dolgok. Régen kibírtuk, ha egy-két napig vagy több ideig nem folytatunk semmilyen testi kapcsolatot a másikkal, akkor nem éreztük szükségesnek, de most... Mintha holnap megszűnne a világ létezni, be akarunk pótolni minden elvesztegetett napot, hogy ne érezzük azt, hogy elfecséreltük volna az életünket felesleges dolgokra. Most a szokottnál is nehezebben tudtam neki ellenállni, már a puszta megjelenése magával ragadott és néma szavakkal utasította elmémet, hogy mégis mit csináljak vele. Öntudatlan állapotban ragadtam meg Junt a derekánál fogva és rántottam magamhoz, miközben ráharaptam ajkaira, ezzel is még inkább felforrósítani a hangulatot. Tizedmásodpercekkel később halk nyögés szakadt ki ajkai közül, reagálva előző tettemre, de egyből meg is kaptam a jutalmamat, amint megéreztem fogait alsó ajkamon.

Vigyorogva húztam még jobban magamhoz, bár ennél közelebb már nem tudtam, de mégis azt kívántam bárcsak egybe forrna a testünk. Derekánál fogva irányítottam, ahogy elkezdtem a háló felé terelgetni, de ő magától is elindult volna és pontosan tudta az útvonalat. Ott fordult be, ahol kellett, ott lassított, ahol mindig is, így pillanatokat alatt jutottunk el most már közös szobánkba, amire már nagyon régóta vágytam. Eldöntöttem az ágyon, gyorsan föléje másztam és visszatapadtam csodálatos ajkaira. Ujjai ingem anyagát markolták a hátamon, ezzel jelezvén, ideje megszabadulni tőle.
- Milyen türelmetlen vagy - mosolyodtam el, ahogy egy picit elhúzódtam tőle és elkezdtem ingemet kigombolni.
- Mert nagyon kívánlak, hyung - vigyorgott rám és elhessegette kezeimet, hogy ő gombolhassa ki felsőmet, de én csak döbbenten néztem rá. - Mi a baj? - pislogott rám nagy szemekkel.
- Régen hívtál már hyungnak - böktem ki lassan. - Talán már két éve nem hívtál így.
- Szeretnéd, ha most így hívnálak? - suttogta ajkaimra, miközben lehúzott magához egy hosszú csókra. Feljebb tornáztuk magunkat az ágyon, belepréseltem a matracba és akaratosan martam ajkaira, miközben ingem eltűnt rólam.

Kezeimmel felsőjét markoltam és egyre feljebb kezdtem tolni, mire a következő pillanatban hátam már a matracnak nyomódott. Mosolyogva néztem rá, ahogy hatalmas vigyorral ajkain ült rá csípőmre.
- Mit szeretne hyung csinálni? - kérdezte csillogó szemekkel, ujjaival megfogta felsőjét és lassan levette.
- Amit te is - emeltem fel kezemet és megsimogattam arcát, majd egyre közeledett felém és összeforrasztottuk ajkainkat. Ujjaimat hajába vezettem és úgy tartottam szorosan magamhoz, miközben ő kezével végigsimított felsőtestemen. Kellemes borzongás futott végig rajtam, olyan volt, mintha csak álmodtam volna az egészet, annyira tökéletes volt. A csókjai, az illata, az érintése, a jelenléte, az hogy van nekem, a pillanat, minden annyira tökéletes és csodálatos, hogy tényleg álomnak gondoltam az egész pillanatot és...
Hirtelen pattantak fel szemeim és nagyokat pislogva tekintettem körbe. Jun ott feküdt mellettem, nekem háttal. Óvatosan ültem fel, mire megpillantottam egy aprócska cetlit asz éjjeliszekrényen. "Remélem tudod, hogy most nagyon haragszom". Ennyi állt a papíron, de egyből tudtam, mi történt.
- Hogy a csudába tudtam elaludni? - kérdeztem magamtól, ahogy visszadőltem az ágyba és próbáltam aludni, de egyáltalán nem ment. Ennek meglesz holnap a sírja...

Yixing
Szótlanul figyeltem Jongdae hátát, miközben a konyhapulton tevékenykedett. Agyam minduntalan dolgozott, hogy rendbe tegye az elmúlt napok eseményeit, illetve a férfi által megtudott dolgokat. Olyat tett, amiért egyetlen szó nélkül elhagytam. De... Mégis mit? És miért nem emlékszem semmire sem? Bambulásomból néhány igen szép szitokszó hozott vissza, mire azonnal a tőlem pár méterre állóra koncentráltam. Ijedten pattantam fel, ahogy észrevettem, hogy ujjából vér folyik ki és már siettem is oda hozzá. Gyorsan felkaptam az egyik konyharuhát, kezére szorítottam, majd tanácstalanul néztem körbe, hiszen jó lett volna ragtapasz, de nem tudtam, hogy hol keressem. 
- Hagyjad csak - motyogta halkan és mielőtt még reagálhattam volna, egyszerűen eltolt, majd eltűnt a lépcsőknél. Zavartan pislogtam utána, de igyekeztem nem foglalkozni a helyzettel, ám mikor visszatért pár pillanattal később, nem bírtam ellenállni. Esetlenül próbálta kibontani egy kézzel a csomagolásából a tapaszt, így odaléptem hozzá, kivettem markából és, amint sikerrel jártam, óvatosan ujjára ragasztottam. 
- Szívesen segítek, nem kell egyedül szenvedned vele - szólaltam meg kicsit rekedt hangon, majd elengedtem, de közben észrevehetetlenül végigsimítottam a sérült felületen. Meglepődtem saját magamon, mert mondhatni automatikusan jött a cselekedet, bele se gondoltam mit teszek, egyszerűen csak... Megtörtént.

Nagyot nyelve pillantottam az alacsonyabb szemeibe, aki ellenben úgy tűnt nagyon igyekezett kerülni tekintetemet. Először azt hittem valami gond van, de mikor megláttam a helyiség fényeiben lassan elpiruló arcát, megnyugodtam.
- Ne csináld ezt, kérlek - súgta erőtlenül, közben egy elhaló sóhajt hallatott, majd lehunyta pilláit. 
- Miért ne segítenék, ha ilyesmi történik? Ez-
- Mert fáj, hogy ezt csinálod! - fakadt ki hirtelen minden előzmény nélkül. Frusztráltan túrt tincsei közé és vártam a további dumát, de szélsebesen elrohant. Döbbenten meredtem még néhány percig oda, ahol állt, majd utána siettem az emeletre, hogy kicsikarjak belőle ismételten egy magyarázatot. Elkáromkodtam magam, mikor az ajtóhoz ér, az zárva volt és hiába dörömböltem, Jongdae nem akarta kinyitni nekem. Csalódottan toporogtam még egy ideig, végül aztán úgy döntöttem, hogy akkor akárhol jobb, mint itt, úgyhogy elindultam lefelé, ám váratlanul mégis kitárta előttem és határozottan csuklón fogott, mielőtt még elmehettem volna. - Gyakran vágom el magam főzés közben és te mindig is... Mindig ilyen... Ne csináld, kérlek, mert fáj, ha arra gondolok, neked ez nem több, mint a személyiségedből fakadó kedvesség.

Meglepődve pislogtam a sűrű szempillák között megbúvó sötét szemekbe szavai után, hiszen én minden voltam, csak épp kedves nem. Félreértés ne essék, nem voltam bunkó paraszt, de számomra Jongdae egy pár napos ismertség volt, mégis úgy bántam vele, ahogy még soha senkivel. Minden érintésben éreztem, hogy sokkal több van köztünk, mint holmi "személyiségből fakadó kedvesség" és bár próbáltam nem foglalkozni ezzel, ott volt. Bármit mesélt, semmire sem emlékeztem belőle, még csak egy halvány foszlányt sem tudtam kicsikarni magamból, de a testem vágyódott utána és ezt kár lett volna tagadni. Lassan simítottam kezemet arcára, gyengéden letöröltem az apró könnycseppeket róla, majd homlokomat az övének döntöttem csak úgy, mint ő, mikor hazajött. Vigyázva fontam dereka köré karjaimat és tény, hogy nem először tettem meg, most mégis sokkal természetesebbnek tűnt, mint bármikor eddig. Kellemes férfias illata már megint orromba férkőzött és akaratlanul is, de közelíteni kezdtem ajkai felé, majd mielőtt gondolkoztam volna, megcsókoltam. Valahogy ismerős volt, mégis egy részem úgy érezte, hiba volt. Óriási hiba.

Yifan
Borzalmasan aludtam, miután felébredtem az éjjel. Még sosem fordult elő velem ilyen, hogy szeretkezés között elaludjak. Mégis mi a franc bajom van? Egész végig ezen járt az agyam, félóránként felébredtem és percekig képtelen voltam visszaaludni. Hajnali hatkor már kint ültem a kanapén és csak bámultam magam elé, felesleges volt megpróbálkoznom a visszaalvással, mert mire elaludtam volna, kelhettünk is volna fel. Összedobtam egy forrócsokit, hát ha jobb kedvre derít, de semmi hatása nem volt a finom italnak, amiért akár ölni is tudtam volna néhanapján. Az üres bögrét a dohányzóasztalra tettem és egyik lábamat felhúzva, pihentettem karomat a térdemet, miközben az ablakon néztem kifelé, hát ha valamilyen megváltás történik, de tudtam a választ. Rendesen elcsesztem a tegnap estét és valószínűleg a következő két-három napban ne is reménykedjek kedves szavakban, vagy szerelmes ölelésben. Olyan leszek neki, mint egy átlagos lakótárs, akivel semmilyen kapcsolata nincsen. Egy senki leszek, de meg is érdemlem.
- Jó reggelt! - hirtelen kaptam fel fejemet hangjára, ami egyenesen a hátam mögül érkezett. Hátrafordultam, de nem láttam sehol sem, valószínűleg a konyhába ment. Felvettem bögrémet az asztalról és az említett helyiségbe mentem, ahol meg is pillantottam páromat, amint a reggeli kávéját főzte le.

- Jó reggelt - köszöntem neki, mire csak biccentett egyet, rám se nézett, a kávé sokkal érdekesebb volt, de meg is értettem miért. Betettem bögrémet a mosogatóba, elöblögettem, majd egy utolsó pillantást vetettem Junra és a hálóba mentem, hogy felöltözzek. Kiválasztottam egy átlagos inget meg nadrágot, majd miután ezt a kettőt felvettem, azon tanakodtam, melyik nyakkendőt is vegyem fel. Volt egy pár, a nagyját Juntól kaptam, mert szerinte nagyon jól állt és szívesen hordtam miatta. Megkerestem azt, amelyiket legelőször ajándékozta nekem, tisztán emlékeztem arra a születésnapomra, ezért is tudtam megjegyezni, melyik is az a bizonyos nyakkendő. A tükör elé álltam, begomboltam ingem utolsó gombjait is, majd a nyakkendővel kezdtem bajlódni. Imádtam hordani őket, de olyan béna voltam a megkötésébe, mint annak a rendje. Végül valahogy mégis csak összehoztam  - igaz rengeteg időbe telt, de sikerült -, majd kikaptam zakómat a helyéről és már mentem is ki az előszobába, hogy táskámat felkapva indulhassunk el Junnal, azonban... Ő nem volt sehol. Értetlenül pislogtam és benéztem minden helyiségbe, de hűlt helyét találtam, a kabátja illetve cipője is eltűnt, így jöttem rá arra, hogy nélkülem indult el a munkába.
- Mit is vártam? - tettem fel a nagy kérdést, ezek után pedig magamra kaptam zakómat, felvettem cipőmet, magamhoz vettem táskámat és útnak is indultam.

Kilépve a házból megindultam a szokásos útvonalon és messze megpillantottam párom alakját. Gyorsabban szedtem lábaimat, hogy legalább a közelébe lehessek, ha valami történik, de nem akartam zavarni. Mögötte bandukoltam végig, egészen a cégig, amikor beszállt a liftbe, én inkább a lépcsőn mentem fel, hogy ne zavarjam. Amint feljutottam a megfelelő emeletre, fáradtan lépdeltem az ajtóm felé, ami előtt már Seolhyun ült az asztalánál.
- Jó re... - mosolyogva kezdte a köszöntést, de amint meglátta arckifejezésemet, megdermedt és nem tudta, mit mondjon. Én sem tudtam, hogy ilyenkor mit kell csinálni, így mielőtt lenyomtam volna irodám ajtajának kilincsét, letettem a földre táskámat és a mosdók felé vettem az irányt. Egyből megnyitottam a csapot, majd alaposan bevizeztem arcomat, nem törődve azzal, hogy az ingem is olyan lesz. Most annyira nem érdekelt a kinézetem. Amint "szalonképesnek" éreztem magamat, visszamentem és már be is léptem a barlangomba. Levágódtam a széken és a legalsó fiókot kihúzva vettem ki egy fényképet. Az egyik közös képünket néztem, amit - mint később kiderült - Seolhyun készített rólunk, amikor éppen a folyosón beszélgettünk. Semmit nem csináltunk, csak néztük egymást, de senki nem mondta volna meg, hogy egy párt alkotunk. Hiányzott. Halk kopogásra lettem figyelmes.
- Jöjjön, Seolhyun - szóltam ki titkárnőmnek és már nyomódott is le a kilincs.

Yixing
Elgondolkodva ültem a nappali kényelmes kanapéján ölemben újfent Jongdae laptopjával és csak bámultam a megnyitott böngésző fehér hátterét. Ujjaim a billentyűzet fölött pihentek, rá akartam keresni néhány lakásra, de sok értelme nem lett volna, mert nem volt pénzem, amivel fenn tudtam volna tartani. És... És igen, Jongdae miatt is hezitáltam kissé. Az alig félórával ezelőtti csók, egyik ezelőttihez sem volt fogható, agyam teljesen elkábult és bár tudtam, hogy nem jó ötlet, mégsem voltam képes ellenállni neki. Úgy faltam ajkait, mint valami olcsó világvége filmben szokták egymást a párok, mikor tudják, hogy utolsó lesz. Örültem, amikor néhány kínos szótlan perc után végül bejelentette a férfi, hogy elmegy fürödni. Egy részem maradni vágyott, de egy másik meg szeretett volna minél messzebb kerülni ettől a helytől, ettől az alaktól. Emiatt is úgy éreztem, nem értek semmit se. Fáradt sóhaj csúszott ki számon, óvatosan lehajtottam a gép szürke tetejét, majd precízen visszahelyeztem az eredeti helyére, hogy még véletlenül se legyen baj abból, amiért ismételten hozzányúltam. Csöndesen üldögéltem a lámpák által szépen kivilágított helyiségben és vártam, hogy történjen valami. Akármi. Őszintén bevallom, elég kényelmetlenül éreztem magam, jobban, mint eddig bármikor és ezen nagyon nem segített az egyszál törölközőben megjelenő Kim Jongdae sem.

Arcom rögtön lángolni kezdett a zavartól, ahogy észrevettem, elkaptam pillantásomat és inkább a könyvespolcnak szenteltem minden figyelmemet. Ijedten ugrottam meg, mikor váratlanul két kéz simult vállaimra, sőt még egy igen gáz fojtott kiáltás is kicsúszott belőlem. Döbbenten meredtem magam elé, aztán ahogy Jongdae megmozdult, hogy megkerülje a kanapét, szorosan összezártam pilláimat, mielőtt még olyat látok, amire nagyon nem vagyok felkészülve lelkileg. Halkan felziháltam, mikor két kíváncsiskodó ujjat véltem felfedezni karomon és igyekeztem nem arra gondolni, hogy ez mégis milyen szituáció. Hamarosan a két ujjhoz csatlakozott még a maradék, majd bal karomon is megéreztem puha, meleg érintését, mire akaratlanul is, de felnyögtem.
- Annyiszor kívántam, bárcsak ne történt volna meg az az eset, bárcsak... Ne emlékeznél rá - súgta hirtelen ajkaimra. - Jóvá szeretném tenni. Kérlek... Engedd meg, hogy jóvá tegyem! - kábán nyitottam ki szemeimet és néztem bele könyörgéssel, illetve vággyal teli tekintetébe és egyszerűen képtelen voltam nemet mondani neki, pedig... Azt szerettem volna. Testem minden porcikája szinte üvöltötte, hogy ne merészeljek még csak a közelében sem maradni, nemhogy akár még bármilyen kapcsolatba is bonyolódni vele, de nem bírtam megálljt parancsolni magamnak.

Mondhatnám, hogy megbántam, ami ezután történt, de igazából nem volt mit megbánni. Jongdae meglepően gyorsan eltűnt a szobájában, s mire legközelebb előkerült, már az alvós szerelése virított rajta. 
- Mit... Mit kéne megbocsájtanom? - kérdeztem tőle szinte hangtalanul, mikor ismét felbukkant a nappali bejáratánál. Felsóhajtott, majd letelepedett mellém és tenyerét térdemre helyezte, ami már megint olyan érzést keltett bennem, hogy ez megszokott volt közöttünk. Szomorúan birizgálta egy darabig a meggyűrődött anyagot és már kezdtem letenni arról, hogy választ kapok, mikor végre megszólalt.
- Én... Annyira... Sajnálom - lehelte erőtlenül, de ezzel szemben keze elég erőteljesen szorított rá lábamra. Zavartan húzódtam el érintése elől, viszont ő határozottan utánam nyúlt, így úgy maradtunk, ahogy voltunk. Körülbelül fél centi távolságra. Fájdalmasan csillogó íriszekkel kapcsolta össze pillantásunkat, majd gyengéden arcomra simította kezét, én pedig önkéntelenül simultam az érintésbe. - Régen rengeteget voltunk ilyen helyzetben. Amikor csak tehettük így ültünk és néztünk valami szar filmet. Szeretnék ismét egy ilyen estét. Miután elmondtam... Félek, elmész, ezért még előtte... Csak hadd érezzem úgy magam, mint pár éve. Megadod ezt nekem, Yixing?
- Persze, hogy meg - válaszoltam csöndesen, majd a laptop mellől felkaptam a TV távirányítóját, benyomtam és addig kattintgattam, míg nem találtam valami szar filmet.

Yifan
- Ennyi történt semmi más - meséltem el titkárnőmnek, hogy miért is néztem ki úgy korán reggel, mint aki éppen most tért volna vissza egy csatáról. Még volt tíz percünk az első megbeszélés előtt, de egyáltalán nem tudtam, hol is állt a fejem ezekben a pillanatokban.
- Mi lenne, ha odamennél hozzá és beszélnél vele? Bocsánatot kérsz, hogy mennyire is rosszul érzed magad az egész miatt, majd valamit kitalálsz, hogy kiengeszteld. Bár a kiengesztelés nem a legjobb módszer, mert olyankor azt érzik az emberek, hogy csak akkor figyelnek rájuk.
- Én is ezen gondolkodtam, de tudom, hogy ilyenkor Jun lehetetlen - sóhajtottam egyet és fejemet hátradöntöttem a széken. - Ma megpróbálok nem bajt okozni neki és, amikor hazamegyünk akkor beszélek vele. Mást most úgysem tehetek. Menjünk a megbeszélésre, majd ezen gondolkodom később - álltam fel székemből és pár papírt megfogva, meg telefonomat indultam el az ajtó felé Seolhyunnal a nyomomban, hogy végre nekivágjunk ennek a napnak.

A megbeszélés gyorsan lezajlott, szerencsére egy percem sem volt, hogy Junra gondoljak, így kicsit elterelődtek a gondolataim és nem azon őrlődtem, hogy mégis mi a fenét csináljak. Ezen ráérek később gondolkodni, mert ha most az agykerekeim párom körül forognának, akkor tuti, hogy soha az életben nem érne véget a nap. Egyik helyről mentünk a másikra, fel az ötödikre, majd le a harmadikra és ez ment egész nap. Seolhyun próbálta elterelni a gondolataimat, mindig kérdezett valamit, vagy fecsegett valamiről, hogy véletlenül se gondoljak Junra.
- Arra gondoltam, hogy Oh Heejun esetleg a holnap nap folyamán bejöhetne az egy órási megbeszélés után és akkor meg tudnátok beszélni a dolgokat - beszélt hozzám titkárnőm, ahogy a folyosón haladtunk az irodám felé. Teljesen belemélyedt a kis noteszába, annyira, hogy az egyik kanyarban félrelépett vagy megbotlott, nem tudom, de csak arra lettem figyelmes, hogy elkezd dőlni oldalra. Automatikusan indultak el karjaim, és fogtam meg derekánál fogva. Tipikus filmbeli pillanat, mikor a két főszereplő végre találkozik és elcsattan az első csókjuk, de pontosan tudtuk, hogy ez nem fog bekövetkezni.

Amint Seolhyun megtalálta egyensúlyát el is engedtem és folytattuk utunkat barlangomba, majd nekiálltam az aznapi papírmunkának. Utáltam, de ez is hozzátartozott az én csodálatos napirendemhez. Az evést nagyon rég elfelejtettem, vagyis pontosítok. Elfelejtettem, de drága titkárnőm hozatott valami ételt, aminek csak a negyedét tüntettem el, vagy annyit sem, mert egyáltalán nem volt étvágyam. A mai napon semmihez sem volt kedvem, de nagyon reménykedtem, hogy ez nem lesz hatással a munkámra. Csak teltek a percek és az órák, olyan fél hat felé járhatott az idő, mikor is kifelé indultam, hogy igyak valamit, de egy beszélgetésre lettem figyelmes. Nem szoktam hallgatózni, mert nem jó dolog, de mikor felismertem a két hang tulajdonosát és a beszélgetés témáját, akaratlanul is, de hegyeztem füleimet.
- Jun, az nem úgy volt... - mondta nyugodt hangon titkárnőm. Biztos fel volt háborodva a másik illető.
- De akkor mégis miért voltál a karjaiban?! - csattant fel a kelleténél is jobban párom. - Neked egyáltalán nem ott van a helyed és szerintem nem örülnél, ha a vőlegényed ezt megtudná! - fenyegetőzött Jun.
- De az...
- Jó kifogást úgysem találsz. Csak valld be, hogy bele vagy zúgva Yifanba és ezért koslatsz utána állandóan! - kérte számon Seolhyunt, én meg csak álltam és...

Yixing
Szemeim percek óta csak meredtek a képernyőre, amin már a stáblista pörgött egy jó ideje, ki kellett volna kapcsolni, de nem mertem megmozdulni. Jongdae nem sokkal azután elaludt, hogy elkezdtük nézni a filmet és nem volt szívem felébreszteni őt. Forró lehelete érzékeny nyakamnak csapódott minden egyes levegővételekor, ujjai határozottan szorítottak az enyémeket, holott már rég elszenderedett. Elképzelni sem tudtam, hogyan képes ilyen erővel fogni őket, de gyanítom, köze volt ahhoz, hogy félt, elhagyom. Hogy elmegyek ismét egyetlenegy szó nélkül. Tekintetem a kinti sötétségre tévedt, egy ideig elmélázva bámultam kifelé, majd végül csak rászántam magam arra, hogy megmozduljak. Óvatosan húzódtam arrébb a férfitól, mire rögtön utánam kapott, viszont nem kelt fel, így még jobban eltávolodtam tőle.
- Kérlek, ne... Ne menj... Bocsáss meg... Kérlek... - hatalmasat nyeltem, amint meghallottam csöndes, kétségbeesett könyörgését és nem is bírtam ellenállni, így leguggoltam elé. Gyengéden simítottam hátra izzadt tincseit, majd minden izmomat megfeszítve karjaimba kaptam és elindultam vele a szobája felé.

Lábbal rúgtam be az ajtót, majd némi szerencsétlenkedés után, eljutottam ágyáig és nem épp a legfinomabban letettem rá. Nem volt nehéz, de én nem az az izomkolosszus voltam, aki elbírta volna őt. Lihegve ültem le a vörös kör alakú szőnyegre, ami a fekhely mellett volt és... Figyeltem őt. Íriszeim minden porcikáját végigjárták, pedig már nem először láttam, mégis látható változások mentek végbe rajta, alig pár nap alatt mióta ismerem. Nem voltam hülye, tudtam, hogy miattam van és átkoztam magam érte. Mikor először találkoztunk, nem úgy tűnt, hogy nagyon maga alatt lenne, talán már kiheverte a dolgot, erre jövök és mindent elrontok neki. Lágyan cirógattam meg puha arcát, minek hatására ajkain egy apró mosoly villant fel, amitől nekem is rögvest jobb kedvem lett. Tekintetem az éjjeliszekrényre tévedt, amin ismételten ott pihent mobilja és igyekeztem megállj parancsolni magamnak, de nem sikerült. Lekaptam a fáról, megnyomtam rajta a gombot és csak néztem magamat a képernyővédőn. Valószínűleg egy tavaszi, esetleg nyári napon készülhetett, mert elég lengén voltam öltözve, de igazán ez nem érdekelt, csak az, hogy milyen boldog vigyorral pillantottam bele a kamerába. Nem nézhet így valaki, aki egyik napról a másikra csakúgy lelép. Az nem egy hirtelen döntés alapján történik.

Halk nyögés csúszott ki számon, mikor kinyújtva lábamat, az óriásit reccsent és egy pillanatra komolyan megijedtem, hogy többet fel se állok. Aggódva pislogtam Jongdae felé, felébred-e és sajnos igen. Zavartan vörösödtem el, ahogy lehajolt ágyáról egészen arcomig, majd mielőtt még reagálhattam volna, egy aprócska csók csattant ajkaimon.
- Mert felhoztál - vigyorgott rám, majd felkaromnál fogva könnyedén maga mellé húzott és átkarolt. Próbáltam nem zavarba jönni, de kezdtem úgy érezni, hogy olyanok vagyunk mint, akik tényleg járnak, holott tőlem ez azért messze állt. Kábán pislogtam a világos zöld falakra, amik ebben a félhomályban nagyon nem tűntek annak, s közben akaratlanul is, de viszonoztam az ölelést. Gyengéden fogtam át karcsú derekát és ismét hatalmába kerített az a bizonyos érzés, miszerint én ezt nem először csinálom. Tudtam, hogy így van és most át is adtam magam neki, élveztem a kellemes légkört, ami kialakult közöttük. Már nem vágytam arra, hogy tudjam, miért hagytam el. Én csak... Szerettem volna a közelében lenni. Vele lenni.

Yifan
A mosdóba siettem, amennyire csak tudtam. Egyszerűen rosszul voltam a helyzettől, a hallott szavaktól, meg akartam szabadulni tőlük, azt kívántam bárcsak ne aludtam volna el tegnap este, de tudtam, hogy sosem fog teljesülni. Sóhajtva támaszkodtam meg a mosdó szélébe és lehajtott fejjel vettem nagy levegőket, hogy tisztán lássak. Megnyitottam a csapot, a hideg víz alá engedtem tenyereimet, majd arcomat megmostam, hogy legalább így eltüntessek mindent. Lehunyt szemekkel emeltem meg fejemet, majd felnyitva pilláimat néztem farkasszemet saját magammal, de kissé döbbenten tekintettem tükörképemre. A tükörből egy sápadt arcú férfi tekintett rám, hatalmas karikás szemekkel, arca beesett volt, járomcsontja teljesen látszódott, szemeiben a fáradtság, feladás csillogott, mintha feladta volna a harcot. Legyőzték egy csatában és azt hitte, az egész háborút elveszítette ezzel, pedig még csak most kezdődött az egész.
- Kié ez az arc? - szólaltam meg halkan, ahogy a tükörképemet néztem, de azt leszámítva, hogy a haja úgy állt, mint az enyém, korántsem hasonlított rám. Kezdtem kételkedni már saját magamban. Megbolondultam. Igen, teljesen bolond vagyok.

Sóhajtva fordítottam el testemet a tükörtől és derekamnál fogva támaszkodtam neki a mosdónak. Két ujjammal összeszorítottam orrnyergemet, és próbáltam egyenletesen lélegezni, már amennyire sikerült. Ez már tényleg nem normális dolog. Először elalszom szeretkezés közben, aztán összeveszek Junnal, most meg a saját létezésemben kételkedtem. Mi lesz még itt? Felborul az egész életem? Ez nagyon nincsen rendben. Elkezdtem már magammal vitatkozni, tuti meghibbantam. Egyre feszültebb lettem, annak ellenére, hogy lenyugodni akartam, de egyáltalán nem ment. Frusztrált ez az egész nap, a szituáció, a vita, az este, Jun, minden. Egyszerűen elegem lett mindenből hirtelen, mintha én nem én lennék. Váratlanul vágódott ki a mellékhelyiség ajtaja, és ahogy felkaptam a fejemet, egy eléggé ideges Junmyeonnal találtam szembe magamat. Felháborodva, megfeszült karokkal állt meg tőlem pár lépésre és csak meredt előre, majd mikor észrevette, hogy nincsen egyedül, csak nézett engem. Egymás szemébe mélyedtünk és láttam, kérdezne valamit, de inkább más kérdést tett fel.
- Mégis mi volt ez az egész? - förmedt rám. - Hagyod, hogy csak úgy a karjaid közé hulljon, mint egy darab rongy? - lépett közelebb, továbbra is tartva a szemkontaktust. - Mégis mi van veled Yifan? Miért engeded le a védelmedet? Én nem vagyok elég neked? Kell még valaki más is?

- Jun - szóltam meg és egy pillanatra lehunytam szemeimet, majd ránéztem. - Semmi nem történt. Megbotlott, én meg elkaptam. Ennyi. Seolhyun a legjobb emberem, mindent tud rólam, mondhatni a bizalmasom. Ő az egyetlen, akivel beszélni tudok úgy, hogy ne kelljen mást mondanom a páromról. Miért baj az, hogy van egy lány barátom? Egyetlen egy. Jun, ne legyél féltékeny Seolhyunra. Teljesen értelmetlen - mondtam nyugodtan. - Tisztázzuk ezeket a dolgokat és béküljünk ki. Neked se tesz jót ez az egész. Értem én, hogy haragszol, mert tegnap elaludtam, miközben szeretkeztünk. Ezt elfogadom és megértem, jogosan is vagy mérges, de Seolhyunt hagyd ki ebből. Ez kettőnkre tartozik, nem másra - néztem végig szemébe. Egyre nagyobb lett benne a düh és az idegesség egyre magasabbra hágott.
- Majd máskor beszélünk - fordult meg tengelye körül és már indult is kifelé. Vártam egy-két pillanatot, majd követtem őt. Egészen a liftig követtem, mikor is gyorsan körülnéztem, majd hátulról hozzásimultam, egyik kezemmel átkaroltam derekát és füléhez hajoltam.
- Iszonyatosan beindít, mikor így viselkedsz - suttogtam fülébe és ebben a pillanatban nyílt a lift, így elhúzódtam tőle és léptem volna hátra, de egyáltalán nem úgy lett ahogy én akartam, legalábbis félig...

Yixing
Óvatosan csúsztattam arrébb a konyharuhát az asztalon, majd poharamért nyúltam és lassan bekortyoltam a vízbe. Halk sóhaj szökött ki ajkaim között, miután rájöttem, hogy hiába ülök itt éjnek évadján a konyhában, nem történik csoda. Fáradtan pillantottam ki az ablakon, egyenesen a sötétségbe, közben felálltam és a pulthoz léptem, hogy félretegyem poharamat. A hold még mindig elég fényes volt ahhoz, hogy meglássam magam az üvegben, mire elfintorodtam. Kivételesen nem más nézett vissza rám, tudtam, hogy én vagyok az, hiszen pont olyan förtelmesen festettem, mint amilyennek éreztem is magamat. Jongdae alig pár másodperccel később már ismét aludt, miután magához húzott az ágyon, viszont én képtelen voltam, így lejöttem inni. Elég volt egyetlen egy emelet és... Semmit nem éreztem. A közelében lenni furcsa, ismeretlen mégis ismerős érzéseket váltott ki belőlem, de ilyenkor, mikor nem voltam vele, egyszerűen... Mégse vágytam vele lenni. Becsaptam őt a csókokkal, illetve a szavakkal és saját magamat is. Mély levegőt vettem, megdörzsöltem kezeimmel álmos szemeimet, majd újfent kitekintettem az ablakon, de ezúttal mást is felfedeztem az üvegben, mire ijedten rándultam össze.

- Valami baj van? - kérdezte Jongdae rekedten az alvástól. Annak ellenére, hogy a frászt hozta rám, nem fordultam meg, továbbra is csak a tükörképére néztem, ám ez még jobban megrémített. Beszélt, de szája nem mozdult meg. Esküszöm, valami nagyon nem oké itt. Nagyot nyelve kémleltem sötét íriszeit, majd inkább a pulton kezdtem el tologatni a poharamat, csakhogy ne kelljen rátekintenem. Halottam, hogy megmozdult, papucsa csöndesen csattant a kövön, így rögvest megráztam a fejemet, mielőtt még közelebb lépett volna.
- Csak azon gondolkoztam, hogy... Hogy kéne valami... Munka - mondanám, hogy kb hangtalan voltam, de az éjjel csöndjében mindent hallani lehetett, így biztos ő is hallott engem.
- Jöhetnél oda, ahol én dolgozom. Legalább a köz... - zavartan fordultam meg, mikor egyszeriben csak elhalt hangja, de alig dőltem a pultnak, már folytatta is kicsit kijavítva magát. - Legalább segíthetnék neked - hazudott valamiben, de azok után, hogy én is hazudtam neki, nem akartam feszegetni a témát.

Tekintetünk összekapcsolódott és szerintem mindketten tökéletesen tisztában voltunk azzal a ténnyel, hogy hazudtunk egymásnak, de egyikünk sem firtatta a dolgot. Megköszörültem a torkomat, majd önkéntelenül is, de igyekeztem hátrébb húzódni tőle, amit nem értettem, de betudtam annak, hogy valójában, ha nem voltunk közel, nem éreztem semmit. A nappali felé indultam, mert biztos voltam benne, hogy esélytelen, hogy ma éjjel aludjak, annak ellenére, hogy majd' leragadt a szemem és azon gondolkoztam, hogy ismét belekezdek a könyvbe, de az nem volt ott a polcon.
- Hova lett a könyv? - hangom meglepően számonkérő volt, ráadásul még a düh szikrája is fellobbant bennem. Értem, hogy rosszra emlékezteti, de az enyém volt. És most itt voltam, így mégis mire fel veszi el? Összevont szemöldökkel figyelt néhány percig, majd egy megadó sóhaj után eltűnt, hogy pár pillanattal később visszaadja kedvenc regényem. Kinyitva újra szembe találtam magamat a megannyi érzelmet sugárzó nekem intézett szavakkal és el is szállt ingerültségem, helyette a szívem kezdett heves dobogásba. - Nem lehetett... Olcsó - motyogtam bűnbánóan az előbbi miatt, de mikor megláttam lágy mosolyát, megnyugodtam.
- Egy barátom igazán segítőkész volt. Szerkesztő, úgyhogy nem volt nehéz szereznie egyet. Vagyis... - váratlanul elhallgatott, de ezúttal rögtön folytatta. - Igazából az övé volt.

8. Fejezet

Yifan

Miután a forrócsokoládét elfogyasztottam, az órára pillantva úgy éreztem, hogy ideje lenne lefürdeni, mert még mindig fáztam annak ellenére, hogy vastag holmikkal látott el párom. Elcsoszogtam a fürdőig, majd lekapva magamról a ruhákat beléptem a zuhanykabinba és először hideg víz érte tenyeremet, majd ahogy egyre melegedet, úgy került egyre több testrészem a víz alá. A fejemet lehajtva engedtem a kellemes meleg alá, hogy minden izmom ellazuljon és akaratlanul is eszembe jutott Jongdae. Vajon sikerült megtalálnia Yixinget? Minden rendben van közöttük most? Egyszer el fogja mesélni nekem ezt az egész kapcsolatot? Úgy éreztem, nagyon vak voltam mellette, ha nem vettem észre, hogy volt valaki az életében. Ennyire nem törődtem volna a barátaimmal, az elmúlt időben? De eléggé gyakran beszéltünk és találkoztunk, igaz mostanában ez kevesebb, de... Ez nem ok, hogy ne meséljen nekem róla. Másnak vajon mesélt? Vagy csak engem hagyott ki?

Sóhajtva zártam el a vizet és másztam ki a meleg kabin öleléséből, hogy visszavegyem azokat a ruhákat, amiket még Jun adott a bejárati ajtó előtt. Eszembe jutott a szépséges megjegyzése, de én is így reagáltam volna, ha ő kezd el vetkőzni a bejáratnál, majd egy szál alsóban áll előttem. Mosolyogva töröltem meg hajamat és visszaindultam a nappaliba, ahol párom éppen a kanapén ült, ölében a laptopjával. Halkan osontam mögé, hogy meglessem mit is csinál és csak eladó házakat, illetve lakásokat láttam. Értetlenül pislogtam, ahogy az oldalt néztem, aztán megláttam, amint a telefonjáról tölt fel képeket a gépre, hogy azokat az oldalra feltegye.

- Máris kiadod a lakásod? - szólaltam meg végül, amint Jun éppen az adatokat írta be. Barátom hirtelen megugrott a bútoron, majd szemforgatva felém fordult.

- Ha még egyszer ilyet csinálsz, itt fogsz aludni a kanapén egyedül - ingatta meg fejeit. - Amúgy meg, igen. Egy hirdetést felteszek, hátha a hétvégére lesz jelentkező. Ha nem, akkor nem - vonta meg vállát, ahogy visszafordult a laptophoz.

- Miket írtál eddig? - kérdeztem, miközben megkerültem a bútort és leültem barátom mellé. Belepillantottam az oldalra és láttam, hogy eléggé sok mindent irkált már a lakásról, most meg a képeket rendezte sorrendbe. - Ezeket mikor készítetted?

- A hétvégén. Egy régi barátommal beszélgettünk és lefényképeztem neki. Azt mondta teljesen én vagyok. Mármint felismerhető a stílusom - magyarázta mosolyogva és minden figyelmét az oldalnak szentelte.

- Értem. Akkor hétvégén átmegyünk, hogy elhozzuk a legfontosabb cuccaidat?

- Aha. De csak ha ráérsz. A napokban majd megpróbálok néhány holmimért elmenni, amik nélkülözhetetlenek, aztán már csak az ilyenek, hogy a kedvenc könyveim, képek és a többi - vigyorgott rám és egy puszi landolt arcomon. - Van valami nasid? - kérdezett rá végül, én pedig mosolyogva bólogattam, miközben felálltam a kanapéról.

- Számodra mindig van - mondtam és már mentem is a konyhába, hogy előhalásszam a finomságokat.

Yixing

Döbbenten álltam a házunk ajtajában és próbáltam feldolgozni a tényt, hogy az anyám nem ismert meg. Bár nem voltunk az a kifejezetten ölelkezős család, de az, hogy olyan hűvösen nézett rám, ahogy, elmondhatatlanul fájdította a szívemet. Többször is nekifutottam, hogy mondjak valamit, de csak tátogtam, mert képtelen volna szavakba önteni azt, amit akartam. Lassan hátráltam, és egyszer csak ügyetlenül megbotlottam saját lábamban, így hátra estem, egyenesen rá az egyik virágcserépre. Fájdalmasan nyögtem fel, jobb kezemmel rögtön derekamhoz kaptam, míg a másikat hevesen ráztam, sajnos azt is bevertem. Szemeim könnybe lábadtak, de nem a szerencsétlenségem miatt, hanem az egész szituáció végett. Nem lehetett igaza Jongdae-nak. Emlékszem, hogy elköszöntem tőlük vasárnap reggel, mikor elindultak! Az apró kis sós cseppek kicsordultak, amint bevágódott előttem az ajtó, én meg csak feküdtem tovább és igyekeztem nem meghalni ott helyben.

Hirtelen óriásit dörgött az ég és alig fél pillanattal később már ismételten szakadt az eső. Kábán meredtem felfelé egy darabig, könnyeim még mindig folytak, de igazából fel se tűnt a dolog. Komótosan tápászkodtam fel, miután újfent eláztam, majd lassan kicsoszogtam az utcára és elindultam arra, amerre a lábam vitt. Vissza Kim Jongdae-hoz. Érzelemmentesen bámultam a halványszürkére festett fára, néha kicsúszott ajkaimon egy-egy gondterhelt sóhaj, majd hosszú percek múltán megnyomtam a csengőt. Éjjel volt, teljesen ki volt halva az egész környék, nyilvánvalóan mindenki aludt már, így tökéletesen lehetett hallani a nem mindennapi zeneszót, majd mikor az elhalt, a szitok szavakat. Sebesen vágódott ki az ajtó és szembe találtam magam egy ideges ugyanakkor döbbent szempárral. Szó nélkül állt félre, hogy bemehessek, majd elsietett, amit először nem értettem miért tett, aztán rájöttem, törölközőért ment. Már megint.

Csak úgy, mint délután, most is szárítani kezdte a hajamat, közben aggodalmasan méregetett és én próbáltam minél jobban kerülni a tekintetét. Röhejesen, illetve szánalmasan éreztem magamat. Az egész életem a feje tetejére állt, képtelen voltam kiigazodni a legkisebb apróságon is és bár semmit se tudtam Jongdae-val kapcsolatban sem, ő legalább valamilyen szinten egy biztos pont volt. Állam alá nyúlva emelte meg kissé a fejemet, hogy végre találkozzanak íriszeink, de így is igyekeztem félrenézni, mert nem akartam látni a szemeit. Nem volt szükségem sajnálatra. Csak magyarázatokra. Váratlanul körém tekert egy törölközőt és, ahogy karjai átöleltek, testem automatikusan közelebb húzódott, majd végül neki is dőltem. Szipogva bújtam bele a néhány centivel alacsonyabb nyakába és mielőtt gondolkoztam volna, szorosan köré fontam tagjaimat.
- Minden rendben lesz - súgta csöndesen a fülembe és nem tudom miért, de elhittem neki, pedig korántsem tűnt úgy.

Yifan
Már készülődni kezdtünk, hogy lefekszünk aludni, mert alaposan lefárasztott minket ez a nap. A reggel, akkor a vitánk, a megbeszélések, a kórház, akkor itthon is vita volt, meg aztán Jongdae, szóval minden volt ma, csak nyugalom nem, de nagyon reméltem, hogy barátom is megtalálta Yixinget és most beszélgetnek, semmi baj sincsen és nem kell az éjszaka közepén sehová se mennem. Jun már a szobánkban volt, elküldtem, hogy pihenjen, amíg én összepakolok a nappaliban, meg a konyhában. Az estebéd maradványai még megmaradtak, ahogy a borospoharak is, meg a zacskók, amiben a nassolnivalók vannak. Mindent a konyhába vittem, majd a tányérokat és poharakat elmosogattam, a szemetet a kukába hajítottam, még mielőtt bárhová is mentem volna, ellenőriztem, hogy bezártam az ajtót, ezek után a telefonomat keresgéltem, mert reggel korábban kell kelnem és nem emlékszem az első megbeszélés időpontjára. Miután felforgattam az egész nappalit és megtudtam mindent, amit akartam, nyakamat masszírozva vettem irányba a hálószobát, aminek közepén volt az ágyam, a takaró alatt pedig egy fél álomban fekvő férfit láttam.

- Ennyi ideig szarakodtam volna? - kérdeztem mosolyogva, ahogy elindultam feléje és felemelve az anyagot másztam alá. Jobb alkaromon megtámaszkodtam és csak figyeltem Junt, amint laposakat pislogva nézett rám, küzdve az álmokkal, melyek ott rohangáltak szeme körül.
- Igen - motyogta. - Azt hittem sosem jössz már - mondta és megfogta karomat, ezzel jelezvén, hogy feküdjek le én is és öleljem meg. Imádtam, mikor ilyen aranyosan viselkedett, így mosolyogva teljesítettem kérését. Befeküdtem a takaró alá, közelebb kúsztam és már öleltem is át derekát, miközben homlokon csókoltam.
- Reggel megpróbálok halk lenni, nehogy felébresszelek. Ha bármi van hívj - suttogtam neki és éreztem, ahogy a karok, melyek körém fonódtak, most sokkal erőtlenebbek. Letekintettem páromra, arca mellkasomba préselődött, halkan szuszogott felsőmbe és ez a pillanat megdobogtatta szívemet. - Álmodj szépeket, drága - suttogtam és még egy utolsó puszit nyomva homlokára hunytam le szemeimet, majd vártam, hogy az álmok engem is elkapjanak.

Hirtelen pattantak fel szemeim, az okát egyáltalán nem tudtam, de ahogy körbetekintettem a szobán, tudatosult bennem, hogy még mindig éjszaka volt, kint pedig tombolt a vihar. Sóhajtva tekintettem le a rajtam fekvő fiúra, amint karjaival és lábával magához láncolt, amit egyáltalán nem bántam. Aranyosnak találtam, hogy ennyire ragaszkodott hozzám és örültem, hogy a kapcsolatunk olyan, amilyen. Tökéletes. Támaszt nyújtottunk a másiknak, meg tudtunk mindent beszélni, néha összekaptunk, de aztán kibékültünk. Valamikor egy apró puszi elég a napra, de valamikor egy csókkal sem érjük be. Ez nagyon hangulatfüggő volt, de az esetek legnagyobb részében boldogan teltek napjaink. Elfordítottam fejemet és kinéztem az ablakon, miközben szerelmem hátát simogattam.
- Már megint nem húztam be a redőnyt - sóhajtottam, de nem volt semmi erőm kimászni az ágyból, féltem, hogy Junt is felébresztem mocorgásommal, így inkább nagy levegőt vettem és páromra fordítottam minden figyelmemet, majd ismételten az álmok birodalmába kerültem.

Yixing
A kellemes férfias illat mélyen az orromba férkőzött és tudtam, hogy kihez tartozik, elvégre nem először tapasztaltam, de akkor sem voltam képes elengedni derekát. Közelebb húzódtam Jongdae hátához, hogy érezhessem ő tényleg itt van, nemcsak valami furcsa képzelgés megint, de mikor megmozdult és felém fordult, rögtön hátrébb csúsztam az ágyon. Amikor éjnek évadján felajánlotta, hogy aludjak nála, nemet akartam mondani, ám mégis egy igent préseltem ki számon. Nem értettem magamat. Hatalmas franciaágya két végén tértünk nyugovóra, ellenben most őt ölelve feküdtem, ami azt jelentette, hogy én voltam az, aki hozzá ment suttyomban és nem ő énhozzám. Még levegőt sem vettem, csak figyeltem a lehunyt pillákat, majd mikor úgy tűnt nem kelt fel, kimásztam a vékony pléd alól. Fáradtan álltam meg az ablak előtt, rátámaszkodtam a párkányra és mást sem csináltam, mint bámultam ki a viharra hosszú perceken keresztül. Tekintetem egy idő után saját magam tükörképére vándorolt és már meg sem lepődtem, hogy ott mást látok. Bár másom ezúttal nem mosolygott, helyette olyan féltéssel az íriszeiben vizslatott, hogy rendesen halálra rémültem, úgyhogy egy gyors fordulás után, inkább kisiettem a szobából.

Halk sóhaj szakadt ki belőlem, mikor ledobtam magam a kanapéra a nappaliban és csak meredtem bambán a semmibe. Teljes sötétség, illetve csönd honolt az egész házban, egyedül a falióra kattogása hallatszódott, meg a kint eső. Vontatottan hajoltam a szófa bal oldalára, hogy felkapcsoljam a kislámpát és, amint fény lett, szemeim rögvest a férfi laptopjára tévedtek. Azonnal felkaptam és bár jelszóval védett volt, azért akadt egy úgynevezett "vendég" ikon is, amibe beengedett.
- Mit csinálsz? - ijedten rándultam össze az álmos, rekedt, de vádló, illetve nem kicsit ideges hangra, így majdnem kiejtettem az ölemből a gépet. Zavartan pillantottam fel Jongdae-ra, majd megköszörültem torkomat, hogy ne egy gyámoltalan kisegér válaszoljon.
- Lakást nézek - motyogtam csöndesen és már léptem is volna be a keresőbe, de kikapta a kezemből a tulajdonát. Döbbenten néztem rá, aztán ingerülten pattantam fel, hogy kérdőre vonjam, de közbeszólt.
- Nincs szükséged... - hirtelen megakadt, de aztán folytatta - Itt is maradhatsz. Szívesen-
- Nem akarok itt lenni! - vágtam feszülten szavába és megpróbáltam visszaszerezni a laptopot, de nem tudtam elvenni tőle.

Fájdalom csillant a sötét szempárban a heves reagálásomra és szinte azon nyomban megbántam, amint kimondtam, de visszaszívni már nem tudtam. Olyan segítőkész volt, én meg ilyen mondatokkal köszönöm meg neki. Csalódottan nyomta a kezeimbe a gépet, majd egy hátraarccal visszarohant a szobájába és jó erősen bevágta maga után az ajtót. Frusztráltan túrtam bele hajamba, majd némi vesződés után, végül utána mentem. Halkan álltam meg az ágya mellett és akaratlanul is, de elmosolyodtam az óriási kupacot látva, majd óvatosan a takaróra simítottam a tenyeremet, mire kicsit megrándult.
- Nem fogok senki nyakán élősködni - leheltem hangtalanul. - Főleg nem a tieden. Szakítottunk és így-
- Már mondtam, elmentél - szakított félbe zaklatottan. - Elmentél egyetlen szó nélkül. Szerinted milyen érzés volt, mikor a munkából hazaérve már... Már nem voltál a közös házunkban? Egyszerűen csak... Eltűntél - megbántott, sírós hangja összeszorította szívemet. Fájt, hogy így kell őt hallanom és nem is értettem, hogy hogyan lehettem képes annak idején csak úgy otthagyni őt, hiszen hihetetlenül kedves volt. Miért léptem le minden magyarázat nélkül?

Yifan
Reggel lecsaptam az órámat, nehogy felébresszem alvó páromat, bár szívem szerint ki nem kelnék az ágyból, de megbeszéltük Seolhyunnal, hogy korábban kell mennem, mivel ellógtam egy napot. Óvatosan fejtettem le karjait rólam, majd helyeztem a testem helyére a párnát, hogy azt szorongassa és ne érezze hiányomat. Álmosan ballagtam a fürdőbe, hogy arcomat felfrissítsem és a fogmosás után, nekikezdtem az öltözködésnek. Ki akartam kérni Jun véleményét, de mivel aludt, így egyedül válogattam ruháim között. Kiszedtem az egyik fekete ingemet, hozzá a kedvenc nadrágomat, amit még szerelmemtől kaptam egyik születésnapomra és amikor csak lehet hordani szoktam. Magamra kaptam mindent, megkötöttem a nyakkendőmet, az asztalomon összeszedtem minden holmimat és, amint készen álltam az útra, még visszamentem a hálóba, hogy egy cetlit hagyjak párom mellett, majd megfogva mindent léptem ki a házból.

A tegnap esti vihar nyomai látszódtak, hatalmas pocsolyák terültek el a betonon, így szlalomozni kellett, nehogy vizes legyen az ember, na meg az autókra is ügyelni kellett, mert akadt egy-kettő, aki nem látta, hogy éppen ott sétál az ember. Lassacskán beértem a céghez, fellifteztem a megfelelő emeletre, beballagtam az irodámba, és amint leültem az asztalhoz, furcsán éreztem magam. Körülnéztem, visszapörgettem a lift, illetve az ajtó között eltelt időt és, hogy kikkel találkoztam. Seolhyun még nem volt itt. Hatalmas szemekkel mentem az ajtóhoz, hogy tényleg megbizonyosodjak róla, a lány nem ült az asztalánál. Mikor kinyitottam az ajtót, az asztal érintetlen volt, minden úgy volt elhelyezve, ahogy tegnap hagyta és ma még nem nyúlt hozzá senki. Csodálkozva mentem a kis konyha felé, hogy készítsek magamnak valami italt, mert persze úgy jöttem el otthonról, hogy semmit sem ettem, se ittam.  Miután a kedvenc italom illata betöltötte a kis konyha légterét, mosolyogva vonultam vissza barlangomba és a tegnap odakészített papírokat kezdtem el tanulmányozni.

Teltek a percek és már lassan fél kilenc volt, a megbeszélés pedig egészkor kezdődik, de Seolhyun még mindig nem volt sehol. Még egyszer sem késett, mindig előbb volt itt, mint én, ha meg valami közbejött, akkor értesített. Nagyon furcsa volt ez az egész helyzet. Gondoltam, biztos úton volt, csak valami történt ezért nem értesített, így egészen pontosan nyolc óra ötven percig nem is aggódtam, de amint ötvenegy perc lett nyúltam a telefonomért és tárcsáztam drága titkárnőm telefonszámát. Csörgött párat, mire felvette.
- Halló...? - szólt bele álmosan, nekem pedig leesett az állam, de közben mosolyogtam is.
- Jó reggelt kívánok, Seolhyun! Itt Wu Yifan beszél. Tudja hány óra van, kedves? - kérdeztem vigyorogva és sejtettem, hogy aztán most megállt a szíve egy pillanatra.
- A fenébe! - szitkozódott és hallottam, amint már trappolt is a fürdőbe. - Ne haragudjon! Teljesen átaludtam az ébresztőmet. Öt perc múlva ott is vagyok. Telefonálok, hogy...
- Seolhyun - szakítottam félbe. - Nyugodjon meg. Készüljön el szépen, nyugodtan. A megbeszélést bízza rám. Nem kell sietni. Reggelizzen, majd lassan induljon el. Nincs semmi baj. Tízkor találkozunk - mondtam végig vigyorogva.
- Igenis, uram - válaszolta, majd letettük a telefont és kuncogva indultam meg a megbeszélésre.

Yixing
Csöndesen ültem az ágy szélén törökülésben, közbe elmerengve bámultam kifelé az ablakon. A tegnapi zuhéhoz képest igen szép idő volt, bár egy-egy fuvallat azért hozta az eső illatát még. Nagyot nyelve pillantottam a fekvőhely jobb oldalán álló kis éjjeliszekrényre, pontosabban mondva, a rajta lévő telefonra. Véletlenül nyomtam meg Jongdae mobilját, hogy megnézzem hány óra van, azt hittem az enyém, de amint felvillant, rögtön rájöttem, hogy ez a házban tartózkodó másik férfié. Én voltam a képernyővédőjén. Óvatosan húztam le lábaimról a takarót, lassan feltápászkodtam, hogy fel ne ébresszem őt, majd a fürdő keresésére indultam, hogy elvégezzek pár reggeli teendőt. Aztán rájöttem, hogy sok reggeli teendőm nincs, tekintve, hogy se fogkefém, se ruháim, se semmim. Halk sóhaj csúszott ki ajkaimon tehetetlenségemben, majd inkább visszamásztam az ágyba, de alig helyezkedtem el ugyanabban a pózban, két kar átölelt hátulról. Összerándultam a váratlan ingertől és csak meredtem magam elé, holott az lett volna a normális, ha leráztam volna érintését, de... Nem akartam.
- Azt hittem mostanra elmész - suttogta fülembe s közben egyre határozottabban vont mellkasához. Szótlanul néztem le a hasamon összekulcsolt kezeire, majd néhány kínkeserves belső szenvedés után rájuk fontam ujjaimat és kiszabadítottam magam.
- Még rám hívják a rendőrséget, ha így mutatkozom. Nem festek épp a legjobban - motyogtam viccelődve, mire hangosan felnevetett és pár pillanattal később már előttem állt.

- Kerítek neked valamit, addig fürödj le! - az ő szobájával szembeni ajtóra mutatott, gondolom abból a célból, hogy ott találom a fürdőhelyiséget. Nem is szarakodtam sokáig, már nagyon rám fért egy zuhany, így gyorsan be is sprinteltem, ledobtam ruháim és beálltam a vízsugár alá. Elégedett nyögés hagyta el számat, ahogy megéreztem a - se nem túl meleg, se nem túl hideg - cseppeket testemen, viszont ennyi idő elég is volt, hogy leessen, se törölköző, se ruha. Zavartan álltam a hatalmas sarokkádban és a következő pillanatban ez a zavar még magasabb szintre lépett, ugyanis Jongdae kopogás nélkül besétált. Csak úgy. Simán. Nem épp életem legférfiasabb hangja csúszott ki belőlem tettére és ezzel egy időben kis híján el is estem a nedves, tusfürdős padlón.
- Tényleg azt hiszed, hogy három év alatt nem láttalak egyszer sem meztelenül? - kérdezte jókedvűen kacagva. Vissza szerettem volna vágni valamivel, de egyrészt, nem tudtam mivel tehetném meg, másrészt... Nézett. Nem szembetűnően, csak párszor kémlelt meg, miközben beszélt, láthatóan igyekezett másfelé tekinteni, de még ennyitől is totál elvörösödtem. Letett egy kisebb ruhakupacot a mosógép tetejére, majd ismét engem tisztelt meg sötét íriszeivel, de ezúttal egyenesen a szemeimbe pillantott.

- Ezeket... Ezeket még... Szóval biztos jók lesznek rád - nyögte ki végül, aztán meglepően gyorsan elhagyta a helyiséget. Pár másodpercig csak pislogtam döbbenten, de összeszedtem magamat és villámsebességgel lezuhanyoztam, majd megszárítkoztam a ruhák mellé készített törölközőben. Az első ruhadarab, ami a kezembe akadt egy egyszerű fekete ujjatlan volt, ahhoz hasonló mint, amit Jongdae-n is láttam. Nem kis ideig bámultam a remegő kezeimben lévő puha anyagra és próbáltam elvonatkoztatni a ténytől, hogy valami furcsa egyenpólónk volt régen ezek szerint. Oké, nem egy nagy dolog, elvégre a legtöbb pasinak van ilyesmi felsője, de... Akkor is! Hevesen ráztam meg fejemet, majd sebesen felöltöztem inkább és lebattyogtam a konyhába, ahol már frissen főzött kávéillat terjengett. Elfintorodtam, hiszen gyűlöltem nemcsak magát a kávét, de az illatát is.
- Mondd csak - hallottam meg hátam mögött a ház tulajdonosának kellemes hangját -, hogy lehet, hogy régen literszámra ittad a kávét, ma már meg a szagát sem viseled el?
- Sosem szerettem! - vágtam rá azonnal, mire Jongdae hitetlenkedve döntötte oldalra a fejét, szemei elkerekedtek. Egyszer ez már szóba került köztünk, de az más szituáció volt, most már neki is nyilvánvaló volt, hogy valami nincs rendben velem, így ideges nem lett, helyette az ujjai között szorongatott bögrét felém nyújtotta. Nem kívántam megkóstolni, de képtelen voltam ellenállni a könyörgő íriszeknek, így beleittam és... Nem. Továbbra sem szerettem a kávét. Határozottan nem.

Yifan
Pontban háromnegyed kilenckor vége is szakadt a megbeszélésnek, hamar tudtuk meghozni a döntéseket, igaz most sokkal kevesebb mindent kellett megvitatni, de így is sokáig elvoltunk. Mosolyogva mentem vissza irodámba, majd tettem el a jegyzeteimet a megfelelő dossziéba, aztán azt a polcra helyeztem és már fordultam vissza, mikor kopogtak az ajtón.
- Tessék! - mondtam, majd lehuppantam a székre és az aznapi teendőket néztem át, meg a feladatokat. Lassan teltek a percek, nem hallottam az ajtó nyílását, de mikor felemeltem a fejemet Seolhyunt pillantottam meg az asztalom másik oldalán. - Miért nem szólalt meg? - néztem kíváncsian rá.
- Én... Nagyon sajnálom, hogy elaludtam - szólalt meg halkan, de nem nézett a szemembe. - Életemben nem fordult még elő velem ilyen. Nem is értem, hogyan történhetett. Legközelebb...

- Seolhyun - szakítottam félbe. - Nem történt semmi baj. Megesik az emberrel, hogy néhanapján elalszik, mert túlságosan sokat dolgozik. Velem is fordult elő ilyen és szerintem maga volt az, aki kihúzott a csávából - emlékeztem vissza arra a napra, amikor Junnal túl sokáig voltunk fent, iszogattunk, az alkohol meg rendesen kiütött, aztán csak arra ébredtem, hogy Seolhyuntól vagy ezer hívásom volt, és üzenet is, hogy merre vagyok, majd valahogy megoldottunk mindent, de ez azóta is titok mindenki elől. - A lehető legjobb alkalmazottam, maga tud rólam mindent, sokkal többet dolgozik, mint bárki ebben az épületben. Munkamániás, ne is tagadja, de ez dicséretes, csak vigyázzon magára - mosolyogtam a lányra. - Vegye ki a szabadságát, amikor csak szeretné. Megérdemel egy alapos pihenést - fejeztem be mondanivalómat, mire titkárnőm hatalmas szemekkel nézett rám.
- K-Köszönöm - bökte ki végül ezt az egy szót és meghajolt, hogy kifejezze tiszteletét.
- Egyenesedjen fel szépen - kértem meg, majd mintha a beszélgetés meg nem történt volna, nekivágtunk a napnak, hogy minél előbb hazamehessünk, de tudtuk jól, hogy messze volt még az este hét óra.

Megbeszélésről megbeszélésre jártunk, papírt papír követett, sosem fogytak ki a szavakból az emberek, a papírok sokasága nem akart csökkenni és fokozatosan tűnt el szervezetemből az erő, de láttam titkárnőmön, hogy ez a nap neki is hosszú és sok lesz. Két megbeszélés között, vagy éppen, amikor már fájt a szemem a sok nyomtatott betű láttán, kimentünk az erkélyre, hogy egy kis friss levegőt szívjunk. Ő a gőzölgő kávéját szürcsölgette, én pedig a szokásos forrócsokimat ittam, miközben Junnal írtunk egymásnak üzenetet. Lassan teltek a percek, örökkévalóságnak tűnt minden egyes pillanat, főleg, amikor pont egy olyan megbeszéléssel zártuk a napot, ahol az egyik férfinek annyira unalmas hangja volt és nem is érdekelt miről beszélt, szóval majdnem elaludtam rajta. Szerencsére Seolhyun oldalba bökött, így felébredtem, mielőtt még horkolni kezdtem volna a nagy teremben. Legalább a végén jártunk, így csak percek kérdése volt, hogy végre elszabadulhassunk innen. Az óra már azt mutatta, hogy fél hét is elmúlt, így csak vágyakozhattam, hogy hétnél előbb hazaérjek. Imáim meghallgatásra találtak és pontban háromnegyed hétkor véget ért a megbeszélés, mi meg Seolhyunnal az irodám felé vettük az irányt.
- Uram... - szólalt meg titkárnőm, mielőtt beléptem volna barlangomba, hogy összeszedjem cuccaimat.
- Igen? - fordultam vissza hozzá.
- Lehetne egy kérdésem, ami egyben egy kérés is...? - kérdezte halkan, ahogy arca egyre vörösebb lett. Értetlenül néztem rá, de csak bólintottam egyet. Miről lenne szó?

Yixing
Jongdae fél nyolc fele tűnt el, nyilvánvalóan munkába ment, így én totál egyedül maradtam. Nem mintha zavart volna az egyedüllét, de egy ismeretlen helyen kissé azért kényelmetlen volt. Délelőtt nem is igen tudtam mihez kezdeni magammal, visszafeküdtem a férfi ágyába, de aztán inkább az ülés mellett döntöttem, mert mást sem éreztem a párnán, mint jellegzetes férfias illatát. Így sem szabadultam tőle, de legalább nem volt olyan erős. Óráig meredtem bambán ki a fejemből, végül a gyomrom korgása térített észhez, úgyhogy a konyha felé vettem az irányt, de képtelen voltam még csak kinyitni is a hűtőt. Esetlenül toporogtam előtte hosszú perceken át, figyeltem a rajta lévő sok-sok kis hűtőmágnest, de csak nem akaródzott. Gondolom ő is tisztában volt vele, hogy nem halhatok éhen, viszont mégis milyen lenne az, ha csak úgy ennék más kajájából? Pontosan háromnegyed órába telt, mire rászántam magam, hiszen muszáj voltam bekapni valamit. Döbbenten kerekedtek el szemeim, ahogy megpillantottam nevemet egy undorító zöldes doboz tetején és ismét beletelt némi időbe, mire történt valami. Remegő kezekkel vettem ki a tárolót, majd a pultra letéve, még azért bámultam néhány másodpercig, mielőtt megmelegítettem volna.

Elégedetten hümmögtem már az első falat után, mert nagyon finom volt, így az elpusztítása tizedannyi időbe se telt, mint maga az ételkeresés. Kellemes meleg áradt szét belsőmben, ahogy arra gondoltam, nekem készítette, ugyanakkor valami mást is éreztem, de arra igyekeztem nem gondolni. Gyorsan elmosogattam magam után, majd a nappaliba belépve tanácstalanul tekintettem körbe, fogalmam sem volt mihez tudnék magammal kezdeni. Komótosan csoszogtam oda a TV melletti könyvespolchoz, hogy levegyek egy könyvet, elvégre azzal szépen elüthetem az órákat, amíg Jongdae-ra várok, ráadásul imádtam olvasni, így meg aztán végképp jó döntés volt. Fancsali arccal siklottak szemeim egyik könyvgerinc után a másikra, sok volt közöttük a gazdasági, azok meg engem nagyon nem érdekeltek. Végül a legalsó polcon felfedeztem pár regényt, elég porosak voltak, pedig a többi láthatóan sűrűn volt takarítva, de nem foglalkoztam vele. Kikaptam az egyik kedvencemet és csillogó íriszekkel lapoztam fel, hogy ott aztán szembe találjam magam egy kopott, de ugyanakkor gyönyörű betűkkel írt kedveskedő üzenettel. "Yixingnek, hogy tőlem legyen, ne mástól. Yixingnek, hogy ne haragudjon rám azért, mert olyan voltam, amilyen."

Szívem heves dobogásba kezdett, ahogy realizáltam a szavak jelentését, illetve, hogy ez a könyv, az enyém volt. Ajándékba kaptam. Sosem lepett meg senki semmivel sem, szüleim persze megajándékoztak szülinap és egyéb ünnepek alkalmából, de csak úgy random sosem adtak semmi sem. Oké, ez most úgy hangzott, mintha olyan nagy gond lenne, nyilván nem volt az, de attól még jól esett volna. Tekintetem a limitált kiadás emblémára tévedt, mire ketyegőm még gyorsabb tempóra váltott, ugyanis mint tudniillik, az ilyen könyvekből nem volt sok, ráadásul olcsó sem volt. Óvatosan csuktam be, majd simítottam végig a kemény fedelén. Csodálattal a szemeimben vizslattam a borítóképet, lélegzetelállítóan festett, ezért is imádtam ezt a kiadást. Sajnos újra nyomtatták egy másik képpel és valamiért az jobban tetszett az embereknek, ez a fajta meg egyszerűen feledésbe merült, holott mérföldekkel szebb volt, mint az új. Magamhoz szorítottam a vastag, ötszáz oldalas könyvet, a kanapéhoz siettem, hogy minél előbb belekezdhessek ki tudja hányadik alkalommal, de végre ezzel a kinézetével, aztán meg is szűnt a külvilág és csak a mondatokra koncentráltam, semmi másra. Rendben, még egy valamire. Mégis hogy voltam képes elhagyni pont őt? Hiszen Kim Jongdae annyira... Tökéletesnek tűnt. Akkor?

Yifan
- ... és jövőhéten ígérem korábban itt leszek, csak azt az egy napot szeretném, ha...
- Seolhyun - szakítottam félbe titkárnőmet, ahogy a céghez legközelebbi kis bárban ültünk. Egy olyan asztalt választottunk, amin keresztül nézhettük, ahogy az emberek az utcán sétáltak. Már fél nyolc felé járt az idő, eléggé sötétedett is, de tartoztam ennyivel titkárnőmnek, hogy meghallgatom és teljesítem kérését. - Nem kell korábban bejönnie, mert el szeretne menni az egyik nap, amikor is a barátja születésnapjára szeretne készülni. Egy napról van szó, nem egy hétről vagy hónapról. Nyugodtan menjen, a munkával meg ne foglalkozzon. Meg fogom oldani, maga nyugodt szívvel aludhat és mulathat. Rendben? - mosolyogtam rá és az italomat szürcsölgettem tovább, ahogy a lányt figyeltem. Látszott az arcán a döbbenet, mintha sosem történt volna ilyen jó dolog még vele. Percek teltek el, de a lány meg sem szólalt, csak nézett engem és... Igen, csak nézett. - Seol... - kezdtem bele a mondatba, de már mellettem is termett a lány és szorosan átkarolva nyakamat ölelt meg. Hatalmasakat pislogva rájönni, hogy ezt most miért is csinálta és meg se mertem mozdulni, mert nem tudtam, hogy tényleg mégis mi a fene folyik itt.

- Köszönöm, Yifan - mondta, ahogy elhúzódott tőlem és hatalmas mosollyal nézett rám. Arcomra kiült a döbbenet, de leginkább azért, mert meglepett a lány hiperaktivitása. A mosoly egy másodperccel később már ott sem volt, helyette a döbbenet, hogy mégis mi történik. - Úristen. Ne haragudjon. Letegeztem. Én nem akartam, csak... Egyszerűen kicsúszott és.. Ne haragudjon - kezdett el szabadkozni, de nem bírtam ki, hogy ne nevessek. Szegényt alaposan összezavartam, mert egyáltalán nem értette reakciómat.
- Nincsen semmi baj, Seolhyun. Nem vagyok annyival idősebb magánál, hogy magázzon, bár én is azt teszem. Szóval. Nyugodtan tegezz. Engem egyáltalán nem zavar. Hívhatsz a keresztnevemen is, ahogy jól esik - mondtam neki mosolyogva. - És azért nem kell köszönetet mondanod, amiért elengedlek pénteken. Megérdemled a hosszú hétvégét. Rengeteget dolgozol. A legjobb emberem vagy. Most viszont, ha megbocsájtasz hazafelé veszem az irányt, mert kicsit fáradt vagyok és egy fiúcska vár otthon, aki tuti, hogy megjegyzi miért érek haza későn - mondtam mosolyogva, mire Seolhyunból és belőlem előtört a nevetés. Gyorsan megbeszéltünk még egy-két dolgot, majd a barátja jött is már érte és titkárnőm ragaszkodott hozzá, hogy hazavigyenek, így néhány perccel később már a kulcsomat kerestem a zsebemben.

Miután sikeresen bejutottam az előszobába, lekaptam magamról a kabátomat, már indultam is a konyhába, hogy valamit a gyomromba juttassak, mert kicsi éhes lettem és most egy szendvics tökéletesen megfelelt. Ahogy elkészítettem az ételt, majd el is fogyasztottam semmilyen neszt nem hallottam, amit furcsállottam is, hiszen tudomásom szerint Junmyeon itthon volt. Lenyelve az utolsó falatot indultam a keresésére, de nem is kellett sokat mennem, csupán a nappaliig, ahol meg is pillantottam, amint felém sétált.
- Szia - köszönt és elém lépve nyomott egy aprócska csókot ajkaimra. - Már kezdtem aggódni.
- Csak Seolhyunnal beszélgettünk, ezért jöttem későn. Ne haragudj - néztem bele szemébe.
- Nincsen semmi baj - mondta mosolyogva és elkezdett hátrafelé lépkedni, míg az íróasztalhoz nem ért és nekitámaszkodva figyelt. - Milyen napod volt? - kérdezte, miközben elindultam feléje.
- Hosszú és fárasztó. De leginkább téged hiányoltalak - léptem pontosan elé, a két lába közé és kezeimmel megtámaszkodtam a falapon.
- Te is hiányoztál nekem - nézett szemembe. Csak szemét néztem, ahogy őrületes lassúsággal kezdtem el közelíteni arcához, túlpattintva minden húrt. A szikrák csak úgy cikáztak a levegőben, leheletét éreztem arcomon, ahogy már lassan ajkait súrolták enyéim és hogy ne őrjítsek tovább senkit, megszüntettem az aprócska távolságot közöttünk.