2. Fejezet

Yifan

- Jött két kérelem új íróktól, kik szeretnék kiadatni egy-egy könyvüket. A szerkesztők még nem olvasták a kéziratokat, és egyikőjük személyes kérése volt, hogy ön olvassa el először - mondta Seolhyun, miközben a két dossziét az asztalomra helyezte. Fel se nézve a szerződésekből, fogtam meg az egyiket, majd hátradőlve a székben felnyitottam. Átfutottam az előszót, vagy éppen az írói megjegyzést és tovább lapozva az első fejezetre olvasni kezdtem.

- Mikor kezdett el írni Oh Heejun? - kíváncsiskodtam, miközben szemeimmel a sorokat kémleltem. - Érdekes megfogalmazása van. Egyedi szóhasználat, már az első sorokban érezhető, hogy nem most kezdte. Rejtélyes és misztikus aurát áraszt a soraival. Ilyet még sosem olvastam, pedig nem száz könyvet olvastam az elmúlt húsz évben. Beszéljen meg egy találkozót Oh Heejunnal és értesítsen majd a fejleményekről - mondtam Seolhyunnak, ki szorgosan jegyzetelt.

- Még valamit, uram? - kérdezte, amint a tollát eltette és várta utasításaimat.

- A hármas számú italomat szeretném - vigyorogtam rá, mire csak elmosolyodott. Illedelmesen meghajolt és már hallottam is a tűsarkú kopogását a padlón, amint egyre csak távolodott tőlem. - Seolhyun! - szóltam utána gyorsan.

- Igen, uram? - fordult meg egyből.

- Ha legközelebb Kim Junmyeon felbukkan, ne tartsa fel kérem - mosolyogva kértem meg titkárnőmet, ki csak kuncogott egy kicsit, majd már indult is dolgára. Akár a húgom is lehetne.

Yixing

Lassan sétáltam; még mindig alig voltam képes megállni a saját lábamon, de a számomra ismeretlen férfi készségesen segített, mikor úgy látta, szükségem volt rá. Képtelen voltam elfelejteni azt, hogy milyen rettegést is éreztem az előbb vele, mégis kellemes volt, ahogy tenyere puhán hátamra siklott néha. Óvatos pillantást vetettem a markáns, de kifejezetten szép arcára és nem értettem, hogy mégis hogyan felejthettem el azt a jellegzetes kinézetet mint, ami neki is volt.

Hirtelen rám nézett, majd ajkai felfelé görbültek, így megszemlélhettem hatalmas macskás mosolyát, mire zavartan kaptam félre tekintetemet. Újfent hatalmába kerített az érzés, miszerint már találkoztunk, de akárhogy próbálkoztam, nem sikerült visszaemlékezem, csak annyit értem el, hogy a sok erőlködéstől megfájdult a fejem. Váratlanul lefékezett, minek hatására én is automatikusan megtorpantam, pedig sosem voltam a gyors reakciómról híres.

- Tehát... Akkor ismerjük... Egymást? - kérdeztem meg újból ugyanazt, mint a sétánk előtt, bár más szavakkal, s ő megint más sem csinált, mint bólintott. Vártam, hogy esetleg beindítja a beszélgetést egy válasszal, de... Semmi. Csak figyelt aggódva és tanácstalanul, majd ismét útnak indult az óriási, illetve tömött utcán. Rendületlenül haladt egyre beljebb, az emberek szép lassan elfogytak és a szívem heves dobogásba kezdett - ismételten a félelemtől. Hiba volt vele eljönnöm. Ki tudja, hogy hova hozott és mit fog velem csinálni. Mondjon akármit, érezzek akármit, de én őt nem ismertem, hiába is rémlett valami róla.

Yifan

Az asztal fölé görnyedtem, arrébb toltam minden dolgomat és az italomat szürcsölgetve olvastam tovább azt a művet, amit az elmúlt két és fél órában is lekötötte elmémet. Figyelemreméltó sorok voltak és annyira valós leírásokat használt, mintha ott lennék, ahová teremtette a történetet. Egy másik világról szólt a történet, arról miként is kerülnek át emberek egyik helyről a másikra, majd hogyan is próbálnak visszajutni saját világukba.

Eléggé érdekes elképzelés, és még ilyet szerintem senki sem írt, de talán csak én nem olvastam elég könyvet, hogy tudjak erről. Seolhyun már kétszer töltötte újra a bögrémet, az ínycsiklandó gőzölgő forrócsokoládéval, amit mondhattam akár a szenvedélyemnek is. Ez volt az egyetlen egy ital, amit télen-nyáron képes voltam legörgetni nyelőcsövemen és fel tudott tölteni energiával. A kávét ki nem állhattam, de ezt csak nagyon kevesen tudták rólam. Talán...

- Yifan? - elmélkedésemből egy ismerős hang zökkentett ki. Egyből elvezettem tekintetemet a lapokról és az ajtóra szegeztem szemeimet, ahol egy kedves alak tekintett rám. - Seolhyun azt üzeni gyere el velem ebédelni, aztán folytatod a munkát - húzódtak ajkai csibészke mosolyra.

- Amit Seolhyun mond, annak eleget kell tennünk - álltam fel vigyorogva és már át is szeltem az asztalom és az ajtó közötti területet, majd egy aprócska vigyort eresztve ajkaimra, hagytam el barlangomat egy időre.

Yixing

Kényelmetlenül néztem szét az aprócska utcán és, bár meglepően kellemes érzést árasztott a hely magából az egész szituáció ellenére, a legrosszabbtól tartva öleltem át magamat. A reggeli jó idő már sehol sem volt, eléggé beborult és most már kezdtem hinni a tegnap esti időjárásjelentésnek, talán mégsem lesz szép idő ma. Csöndes nyikkanás csúszott ki belőlem, körmeim saját húsomba vájtak, ahogy az idegen férfi ismét a hátamra helyezte puha tenyerét.

- Erre sem… Emlékszel? - kérdezte halkan, majd rábökött az előttünk álló nem épp leggyönyörűbb épületre. Szemeim könnybe lábadtak, ahogy az étterem kinézetét vizslattam, nagyon nem volt bizalomgerjesztő a hely, de az megnyugtatott valamelyest, hogy voltak bent emberek. Tekintetemet gyorsan kapkodtam ide-oda, hogy valami ismerőset találjak, de újfent csak annyit értem el, hogy megfájdult a fejem, így végül inkább csak megráztam azt válaszom jeléül. - Pedig rengeteget ettünk itt. Tudom, így hogy nem rémlik, nem túl szép, de elképesztő itt a kaja. Imádtál itt enni. Gyere!

Óvatosan fejtette le kezeimet testemről, majd puhán csuklón fogott és behúzott. Szerettem volna ellenkezni, tényleg akartam, de amint beléptünk, ellazultam az érzéstől, amit keltett bennem, így eszembe se jutott nemet mondani. Ahhoz képest, hogy hogyan nézett ki kívülről, belülről hihetetlen mennyiségű melegséget árasztott magából és rögtön olyan volt, mintha mindig is ide jártam volna. Mondjuk ez állítólag igaz is volt. Talán ezért higgadtam el ilyen könnyen. De akkor is, mégis ki ez a férfi?

Yifan
- Hol szeretnél enni? - kérdeztem, ahogy az utcán bandukoltunk lassan már negyed órája, de semmi konkrét elképzelésünk nem volt arról, hol is együnk. Kezdtem azt érezni, hogy az ebéd csak ürügy volt arra, hogy elrángasson, de ő bármikor megteheti ezt és szívesen mentem bele a játékba, ha Seolhyun is engedte. Ő meg Jongdae voltak az egyetlenek kik tudtak rólunk, másnak nagyon nem kellett. Ez a mi kis életünk volt.

- Nem tudom - válaszolta egyből. - Sétáljunk és majd csak találunk valami szimpatikus kis helyet. Úgysem szereted a luxust, így egy kis vendéglővel is beérem - vigyorgott rám és ebben a pillanatban rádöbbentem, miért is szerettem bele. Olyan jó szívvel és lélekkel, mérhetetlen kedvességgel, illetve jóindulattal áldotta meg az élet, amit sosem fogok tudni viszonozni neki. Boldogan fogtam meg kezét és kulcsoltam össze ujjainkat, amikor egy eléggé ismerős utcácskába értünk, ahol az egyik épület előtt meg is álltunk.

- Emlékszel? - kérdeztem vigyorogva, ahogy megszálltak az emlékek.
- Már hogyne emlékeznénk a találkozásunk napjára - nevetett fel. - Ha akkor nem tévedek ide be, akkor ma biztos nem itt lennék - nézett bele szemembe.
- Áldom az eget, amiért Jongdae iderángatott. Meg - kezdtem bele mondatomba, ahogy betekintettem az épület ablakán és megpillantottam barátom valakinek a társaságában. - Az említett éppen randevún van - kuncogtam. - Menjünk máshova, nehogy megzavarjuk - vigyorogtam és válaszul csak egy mosolyt kaptam, majd folytattuk utunkat egy közeli kis eldugott étteremhez.

Yixing
Zavartan és idegesen tördeltem ujjaimat az asztal alatt, néha fekete öltönynadrágomba töröltem tenyeremet, mikor úgy éreztem kissé izzadt. A velem szemben ülő csöndesen evett és kizártnak tartottam, hogy ne hallja csontjaim roppanását, de nem mondott semmit sem. Ahogy eddig sem tette. Remegő kezekkel nyúltam a pálcikákért, hogy belekezdjek az evésbe, holott a gyomrom olyan szűk volt, hogy egy falat se fért volna el benne, de valamit muszáj voltam csinálni. Annyira reszkettem, hogy képtelen volna megtartani őket, így csörömpölve kiestek markom fogságából.

Abban a pillanatban, hogy az evőeszközök először koppantak, a férfi végre felnézett, de akkor sem rám, hanem az előttem lévő tárgyakra, csak azután tisztelt meg sötét szemeivel, miután minden hang elhalt. Felvont szemöldökkel bámult a tányér jobb oldalára, majd lassan rám emelte tekintetét, de nem sokkal később ismét lepillantott. Értetlenül meredt elém és komolyan mondom, semmit nem értettem ebből a helyzetből sem, pedig csak egy egyszerű kajálásról volt szó.

- Nem bal kezes vagy? - kérdezte csöndesen, ezúttal már az én íriszeimet figyelve, amik azonnal elkerekedtek a döbbenettel halva szavait. Bal kezes? Világ életemben jobb kezes voltam! Hatalmasat nyeltem és szemeim rögtön valami kiutat kerestek, ugyanis ennyi elég is volt, hogy leszűrjem, ez a pasi nem ismer engem. Akárhol hallhatta a nevemet, talán épp a vállalatnál, ahol voltam reggel, hiszen ő is ott volt. Borzongás futott végig gerincem mentén a rettegéstől, majd vigyázva, hogy meg ne hallja, kijjebb toltam székemet. Egy percig sem maradok tovább!

Yifan
- Ma sokáig kell bent lenned? - szólalt meg egy idő után, miután megkaptuk az ebédünket a kis étteremben. Sokszor járunk ide, szóval mondhattuk magunkat törzsvendégeknek is. Isteni ételeket készítettek, meg a helynek is megvolt a maga hangulata, ami még inkább megtetszett, amikor először betévedtünk ide. Gyakran ugrottam be, hogy valami finomsággal lepjem meg páromat, amikor felmentem hozzá meglepetésből.

- Ha hozzám költöznél, akkor nem kérdeznéd meg, minden egyes alkalommal és nem kéne várnod a hívásomat, hanem csak az ajtó csapódására kellene figyelned. Meg...
- Yifan, ezt már megbeszéltük egyszer - szakított félbe.
- Azóta se gondoltad meg magadat? Sokkal könnyebb lenne mind a kettőnknek. Már így is nálam laksz. Majdnem minden este nálam alszol, nem lenne jobb, ha végre össze is költöznénk? Lassan öt éve ismerjük egymást és már három éve vagyunk együtt, nem gondolod, hogy tovább kéne lépnünk? - kérdeztem rá arra a dologra, amin állandóan kattogott az agyam.

Csak sóhajtva dőlt hátra a székébe és kitekintett az ablakon. Általában itt szokott egy-egy beszélgetésünk abbamaradni és hoztunk fel új témát, hogy megszakítsuk a kínos csendet.
- Rendben - szólalt meg kis idő után.
- Mármint mi van rendben? - néztem értetlenül rá, mert nem értettem, hogy mire is gondolt.
- Hozzád költözöm, te langaléta - mondta vigyorogva és előredőlve a székben megfogta az asztalon pihenő kezemet. - Igazad van. Tényleg meg kell már tennünk ezt a lépést, csak...
- Tudom - mosolyogtam rá és simogatni kezdtem kézfejét. - Köszönöm - néztem bele szemeibe. Egy csodába szerettem bele.

Yixing
Íriszeim sebesen kutattak egy menekülőút után, de mivel túlságosan is bent ültünk, nem igen lettem volna képes egy szempillantás alatt eltűnni, viszont abban biztos voltam, hogy le kell lépnem. Saját combomba markoltam, hogy elrejtsem remegő ujjaimat a velem szemben lévő elől, de látva tekintetét, nem volt rá szükség. Megköszörültem torkomat, mire kis híján megfulladtam a tulajdon nyálamtól, így a férfi rögtön mozdult, de megráztam felé a kezemet, miszerint nem kell segítsége. Röhejesnek találtam szerencsétlenségemet és kész voltam kinevetni magam, mikor is rájöttem, ez jó indok lehet.

- Ki-Kimegyek - motyogtam karcos hangon, majd a mosdó felé böktem és meg se várva válaszát, már rohantam is. Annyira reszkettek az ujjaim, hogy alig sikerült normálisan lenyomnom a kilincset, de mikor végre bezárult mögöttem az ajtó, ismét megszállt a nyugalom. Zavartan bámultam magam elé, nagyon nem értettem, hogy mégis mi történik velem. Néha félek, néha meg nem. Ez rendben van?

Komótosan sétáltam oda csaphoz, majd megnyitottam a vizet, hogy egy kis életet vigyek az arcomba és erre nagyon is szükségem volt. Totál meghökkenve meredtem tükörképemre; olyan volt, mintha nem is én lennék az, aki a mosdó előtt áll. Nem voltam egy napon leégett típus, de azért volt egy bizonyos alapszínem, most viszont úgy festettem, mint egy hófehér papírlap, ami arra vár, hogy nekirontsanak egy színes ceruzával. Hitetlenkedve pislogtam színtelen orcáimra, de ez a döbbenet semmi sem volt ahhoz képest, mint mikor megláttam karikás, fénytelen szemeimet. Ez biztos nem én vagyok. Én egyszerűen nem ilyen vagyok.

Yifan
- Lassan vissza kell indulnunk, különben Seolhyun rám küldi a biztonságiakat, mert azt hiszi elraboltalak - kuncogott fel, mikor már az ebédünk vége felé jártunk.
- Ahh, ne is mond - sóhajtottam. - Úgy kezel, mintha az angol nagykövet lennék, pedig csak egy céget vezetek, semmi több. Nem vagyok én olyan fontos ember, akit mindentől meg kell védeni.
- Te így gondolod, de szerintem meg egy eléggé fontos ember vagy - mosolygott rám, ahogy felállt az asztaltól és odalépett mellém. - Fizetek és már mehetünk is - simogatta meg arcomat és meg se várva ellenkezésemet elsuhant a pulthoz.

- Egyszer meg foglak enni - mondtam neki, miután visszatért hozzám és kisétáltunk a kis étteremből. Nagyon szép időnk volt, a Nap hét ágra sütött, a madarak csiripeltek, mintha egy regényt olvasnék éppen, olyan látvány fogadott. Szerelmemmel az oldalamon sétálhattam, még erre a negyed órára is megfeledkezhettem minden felelősségről és gondról, csupán a pozitív gondolatok jártak a fejembe.
- Nem fogok ellenkezni elhiheted - nevetett fel, ahogy megfogta kezemet és ujjainkat összefonva sétáltunk a kicsinyke utcán, majd lassan közeledni kezdtünk a fő úthoz, ami egyenesen a céghez vezetett.

- Akkor ma este már nálam leszel? - kérdeztem vigyorogva, ahogy megszorítottam picit kezét.
- Persze, de ha odaadod a kulcsod, akkor el is kezdem a költözést és a nehezeket majd rád hagyom - mondta egy csíntalan mosollyal ajkain, amint szemeimbe nézett. Íriszei csillogtak a boldogságtól és az örömtől, ami engem nagyon boldoggá tett.
- Tudod, hol kell keresned - álltam meg, mire ő is követte a példámat és ajkait beharapva gondolkodott el.
- Inkább az irodádban keresném meg, ha megengeded - nyomott egy aprócska csókot ajkaimra és már húzott is tovább, hogy minél előbb a négy fal között legyünk.