Prológus

Semmi sem az, aminek látszik. Mindennek csak az egyik felében részesülhetünk. Sosem látjuk az igazságot, csak azt, amit mi látni akarunk. Furcsa dolog az emberi elme és az agy működése. Arra törekszik, hogy csupán pozitív ingerek érjenek, de a vége mindig az lesz. A csúf valóság közbeszól. A valóság vagy igazság mindig fáj, ezért is tengetjük elménket az álmok mezején, hogy csak a pozitív érzésekre emlékezzünk, mert utáljuk a fájdalmat. De egyszer fel kell ébrednünk az álmokból és szembenézni az igazi élettel.

Semmi sem az, aminek látszik. Az éremnek is két oldala van, ahogy az embereknek. Legelőször sosem az igazi énjét látjuk az embereknek, hanem azt, amit elvár tőlük a világ, ám egy kis idő után, megláthatjuk valódi személyiségüket. De a legjobb időszak az, amikor az ember megismerkedik valakivel, és fokozatosan a közelébe kerül, hogy lebontsa azt a falat, amit maga köré épített.

Semmi sem az, aminek látszik. És nem csak az éremnek és embereknek van két oldala, de a világoknak is. Nem is gondolnánk, de létezik egy párhuzamos univerzum a miénkkel szemben, ahol ugyanolyan minden, mint itt, de mégis más. Mások a házak, máshol vannak a lámpák, teljesen mások az emberek, de semmi sem lehet ugyanaz. Egy teljesen ugyanolyan világ, mint a miénk? Milyen jól is hangzik. Milyen lennék ott? Milyen titkokat rejtegetnék?