Yifan
Miután a forrócsokoládét
elfogyasztottam, az órára pillantva úgy éreztem, hogy ideje lenne lefürdeni,
mert még mindig fáztam annak ellenére, hogy vastag holmikkal látott el párom.
Elcsoszogtam a fürdőig, majd lekapva magamról a ruhákat beléptem a zuhanykabinba
és először hideg víz érte tenyeremet, majd ahogy egyre melegedet, úgy került
egyre több testrészem a víz alá. A fejemet lehajtva engedtem a kellemes meleg
alá, hogy minden izmom ellazuljon és akaratlanul is eszembe jutott Jongdae.
Vajon sikerült megtalálnia Yixinget? Minden rendben van közöttük most? Egyszer
el fogja mesélni nekem ezt az egész kapcsolatot? Úgy éreztem, nagyon vak voltam
mellette, ha nem vettem észre, hogy volt valaki az életében. Ennyire nem
törődtem volna a barátaimmal, az elmúlt időben? De eléggé gyakran beszéltünk és
találkoztunk, igaz mostanában ez kevesebb, de... Ez nem ok, hogy ne meséljen
nekem róla. Másnak vajon mesélt? Vagy csak engem hagyott ki?
Sóhajtva zártam el a vizet és
másztam ki a meleg kabin öleléséből, hogy visszavegyem azokat a ruhákat, amiket
még Jun adott a bejárati ajtó előtt. Eszembe jutott a szépséges megjegyzése, de
én is így reagáltam volna, ha ő kezd el vetkőzni a bejáratnál, majd egy szál
alsóban áll előttem. Mosolyogva töröltem meg hajamat és visszaindultam a
nappaliba, ahol párom éppen a kanapén ült, ölében a laptopjával. Halkan osontam
mögé, hogy meglessem mit is csinál és csak eladó házakat, illetve lakásokat láttam.
Értetlenül pislogtam, ahogy az oldalt néztem, aztán megláttam, amint a
telefonjáról tölt fel képeket a gépre, hogy azokat az oldalra feltegye.
- Máris kiadod a lakásod? -
szólaltam meg végül, amint Jun éppen az adatokat írta be. Barátom hirtelen
megugrott a bútoron, majd szemforgatva felém fordult.
- Ha még egyszer ilyet csinálsz,
itt fogsz aludni a kanapén egyedül - ingatta meg fejeit. - Amúgy meg, igen. Egy hirdetést
felteszek, hátha a hétvégére lesz jelentkező. Ha nem, akkor nem - vonta meg
vállát, ahogy visszafordult a laptophoz.
- Miket írtál eddig? -
kérdeztem, miközben megkerültem a bútort és leültem barátom mellé.
Belepillantottam az oldalra és láttam, hogy eléggé sok mindent irkált már a
lakásról, most meg a képeket rendezte sorrendbe. - Ezeket mikor készítetted?
- A hétvégén. Egy régi
barátommal beszélgettünk és lefényképeztem neki. Azt mondta teljesen én vagyok.
Mármint felismerhető a stílusom - magyarázta mosolyogva és minden figyelmét az
oldalnak szentelte.
- Értem. Akkor hétvégén
átmegyünk, hogy elhozzuk a legfontosabb cuccaidat?
- Aha. De csak ha ráérsz. A
napokban majd megpróbálok néhány holmimért elmenni, amik nélkülözhetetlenek,
aztán már csak az ilyenek, hogy a kedvenc könyveim, képek és a többi -
vigyorgott rám és egy puszi landolt arcomon. - Van valami nasid? - kérdezett rá
végül, én pedig mosolyogva bólogattam, miközben felálltam a kanapéról.
- Számodra mindig van - mondtam
és már mentem is a konyhába, hogy előhalásszam a finomságokat.
Yixing
Döbbenten álltam a házunk ajtajában és próbáltam feldolgozni a tényt, hogy az anyám nem ismert meg. Bár nem voltunk az a kifejezetten ölelkezős család, de az, hogy olyan hűvösen nézett rám, ahogy, elmondhatatlanul fájdította a szívemet. Többször is nekifutottam, hogy mondjak valamit, de csak tátogtam, mert képtelen volna szavakba önteni azt, amit akartam. Lassan hátráltam, és egyszer csak ügyetlenül megbotlottam saját lábamban, így hátra estem, egyenesen rá az egyik virágcserépre. Fájdalmasan nyögtem fel, jobb kezemmel rögtön derekamhoz kaptam, míg a másikat hevesen ráztam, sajnos azt is bevertem. Szemeim könnybe lábadtak, de nem a szerencsétlenségem miatt, hanem az egész szituáció végett. Nem lehetett igaza Jongdae-nak. Emlékszem, hogy elköszöntem tőlük vasárnap reggel, mikor elindultak! Az apró kis sós cseppek kicsordultak, amint bevágódott előttem az ajtó, én meg csak feküdtem tovább és igyekeztem nem meghalni ott helyben.
Hirtelen óriásit dörgött az ég és alig fél pillanattal később már ismételten szakadt az eső. Kábán meredtem felfelé egy darabig, könnyeim még mindig folytak, de igazából fel se tűnt a dolog. Komótosan tápászkodtam fel, miután újfent eláztam, majd lassan kicsoszogtam az utcára és elindultam arra, amerre a lábam vitt. Vissza Kim Jongdae-hoz. Érzelemmentesen bámultam a halványszürkére festett fára, néha kicsúszott ajkaimon egy-egy gondterhelt sóhaj, majd hosszú percek múltán megnyomtam a csengőt. Éjjel volt, teljesen ki volt halva az egész környék, nyilvánvalóan mindenki aludt már, így tökéletesen lehetett hallani a nem mindennapi zeneszót, majd mikor az elhalt, a szitok szavakat. Sebesen vágódott ki az ajtó és szembe találtam magam egy ideges ugyanakkor döbbent szempárral. Szó nélkül állt félre, hogy bemehessek, majd elsietett, amit először nem értettem miért tett, aztán rájöttem, törölközőért ment. Már megint.
Csak úgy, mint délután, most is szárítani kezdte a hajamat, közben aggodalmasan méregetett és én próbáltam minél jobban kerülni a tekintetét. Röhejesen, illetve szánalmasan éreztem magamat. Az egész életem a feje tetejére állt, képtelen voltam kiigazodni a legkisebb apróságon is és bár semmit se tudtam Jongdae-val kapcsolatban sem, ő legalább valamilyen szinten egy biztos pont volt. Állam alá nyúlva emelte meg kissé a fejemet, hogy végre találkozzanak íriszeink, de így is igyekeztem félrenézni, mert nem akartam látni a szemeit. Nem volt szükségem sajnálatra. Csak magyarázatokra. Váratlanul körém tekert egy törölközőt és, ahogy karjai átöleltek, testem automatikusan közelebb húzódott, majd végül neki is dőltem. Szipogva bújtam bele a néhány centivel alacsonyabb nyakába és mielőtt gondolkoztam volna, szorosan köré fontam tagjaimat.
- Minden rendben lesz - súgta csöndesen a fülembe és nem tudom miért, de elhittem neki, pedig korántsem tűnt úgy.
Yifan
Már készülődni kezdtünk, hogy lefekszünk aludni, mert alaposan lefárasztott minket ez a nap. A reggel, akkor a vitánk, a megbeszélések, a kórház, akkor itthon is vita volt, meg aztán Jongdae, szóval minden volt ma, csak nyugalom nem, de nagyon reméltem, hogy barátom is megtalálta Yixinget és most beszélgetnek, semmi baj sincsen és nem kell az éjszaka közepén sehová se mennem. Jun már a szobánkban volt, elküldtem, hogy pihenjen, amíg én összepakolok a nappaliban, meg a konyhában. Az estebéd maradványai még megmaradtak, ahogy a borospoharak is, meg a zacskók, amiben a nassolnivalók vannak. Mindent a konyhába vittem, majd a tányérokat és poharakat elmosogattam, a szemetet a kukába hajítottam, még mielőtt bárhová is mentem volna, ellenőriztem, hogy bezártam az ajtót, ezek után a telefonomat keresgéltem, mert reggel korábban kell kelnem és nem emlékszem az első megbeszélés időpontjára. Miután felforgattam az egész nappalit és megtudtam mindent, amit akartam, nyakamat masszírozva vettem irányba a hálószobát, aminek közepén volt az ágyam, a takaró alatt pedig egy fél álomban fekvő férfit láttam.
- Ennyi ideig szarakodtam volna? - kérdeztem mosolyogva, ahogy elindultam feléje és felemelve az anyagot másztam alá. Jobb alkaromon megtámaszkodtam és csak figyeltem Junt, amint laposakat pislogva nézett rám, küzdve az álmokkal, melyek ott rohangáltak szeme körül.
- Igen - motyogta. - Azt hittem sosem jössz már - mondta és megfogta karomat, ezzel jelezvén, hogy feküdjek le én is és öleljem meg. Imádtam, mikor ilyen aranyosan viselkedett, így mosolyogva teljesítettem kérését. Befeküdtem a takaró alá, közelebb kúsztam és már öleltem is át derekát, miközben homlokon csókoltam.
- Reggel megpróbálok halk lenni, nehogy felébresszelek. Ha bármi van hívj - suttogtam neki és éreztem, ahogy a karok, melyek körém fonódtak, most sokkal erőtlenebbek. Letekintettem páromra, arca mellkasomba préselődött, halkan szuszogott felsőmbe és ez a pillanat megdobogtatta szívemet. - Álmodj szépeket, drága - suttogtam és még egy utolsó puszit nyomva homlokára hunytam le szemeimet, majd vártam, hogy az álmok engem is elkapjanak.
Hirtelen pattantak fel szemeim, az okát egyáltalán nem tudtam, de ahogy körbetekintettem a szobán, tudatosult bennem, hogy még mindig éjszaka volt, kint pedig tombolt a vihar. Sóhajtva tekintettem le a rajtam fekvő fiúra, amint karjaival és lábával magához láncolt, amit egyáltalán nem bántam. Aranyosnak találtam, hogy ennyire ragaszkodott hozzám és örültem, hogy a kapcsolatunk olyan, amilyen. Tökéletes. Támaszt nyújtottunk a másiknak, meg tudtunk mindent beszélni, néha összekaptunk, de aztán kibékültünk. Valamikor egy apró puszi elég a napra, de valamikor egy csókkal sem érjük be. Ez nagyon hangulatfüggő volt, de az esetek legnagyobb részében boldogan teltek napjaink. Elfordítottam fejemet és kinéztem az ablakon, miközben szerelmem hátát simogattam.
- Már megint nem húztam be a redőnyt - sóhajtottam, de nem volt semmi erőm kimászni az ágyból, féltem, hogy Junt is felébresztem mocorgásommal, így inkább nagy levegőt vettem és páromra fordítottam minden figyelmemet, majd ismételten az álmok birodalmába kerültem.
Yixing
A kellemes férfias illat mélyen az orromba férkőzött és tudtam, hogy kihez tartozik, elvégre nem először tapasztaltam, de akkor sem voltam képes elengedni derekát. Közelebb húzódtam Jongdae hátához, hogy érezhessem ő tényleg itt van, nemcsak valami furcsa képzelgés megint, de mikor megmozdult és felém fordult, rögtön hátrébb csúsztam az ágyon. Amikor éjnek évadján felajánlotta, hogy aludjak nála, nemet akartam mondani, ám mégis egy igent préseltem ki számon. Nem értettem magamat. Hatalmas franciaágya két végén tértünk nyugovóra, ellenben most őt ölelve feküdtem, ami azt jelentette, hogy én voltam az, aki hozzá ment suttyomban és nem ő énhozzám. Még levegőt sem vettem, csak figyeltem a lehunyt pillákat, majd mikor úgy tűnt nem kelt fel, kimásztam a vékony pléd alól. Fáradtan álltam meg az ablak előtt, rátámaszkodtam a párkányra és mást sem csináltam, mint bámultam ki a viharra hosszú perceken keresztül. Tekintetem egy idő után saját magam tükörképére vándorolt és már meg sem lepődtem, hogy ott mást látok. Bár másom ezúttal nem mosolygott, helyette olyan féltéssel az íriszeiben vizslatott, hogy rendesen halálra rémültem, úgyhogy egy gyors fordulás után, inkább kisiettem a szobából.
Halk sóhaj szakadt ki belőlem, mikor ledobtam magam a kanapéra a nappaliban és csak meredtem bambán a semmibe. Teljes sötétség, illetve csönd honolt az egész házban, egyedül a falióra kattogása hallatszódott, meg a kint eső. Vontatottan hajoltam a szófa bal oldalára, hogy felkapcsoljam a kislámpát és, amint fény lett, szemeim rögvest a férfi laptopjára tévedtek. Azonnal felkaptam és bár jelszóval védett volt, azért akadt egy úgynevezett "vendég" ikon is, amibe beengedett.
- Mit csinálsz? - ijedten rándultam össze az álmos, rekedt, de vádló, illetve nem kicsit ideges hangra, így majdnem kiejtettem az ölemből a gépet. Zavartan pillantottam fel Jongdae-ra, majd megköszörültem torkomat, hogy ne egy gyámoltalan kisegér válaszoljon.
- Lakást nézek - motyogtam csöndesen és már léptem is volna be a keresőbe, de kikapta a kezemből a tulajdonát. Döbbenten néztem rá, aztán ingerülten pattantam fel, hogy kérdőre vonjam, de közbeszólt.
- Nincs szükséged... - hirtelen megakadt, de aztán folytatta - Itt is maradhatsz. Szívesen-
- Nem akarok itt lenni! - vágtam feszülten szavába és megpróbáltam visszaszerezni a laptopot, de nem tudtam elvenni tőle.
Fájdalom csillant a sötét szempárban a heves reagálásomra és szinte azon nyomban megbántam, amint kimondtam, de visszaszívni már nem tudtam. Olyan segítőkész volt, én meg ilyen mondatokkal köszönöm meg neki. Csalódottan nyomta a kezeimbe a gépet, majd egy hátraarccal visszarohant a szobájába és jó erősen bevágta maga után az ajtót. Frusztráltan túrtam bele hajamba, majd némi vesződés után, végül utána mentem. Halkan álltam meg az ágya mellett és akaratlanul is, de elmosolyodtam az óriási kupacot látva, majd óvatosan a takaróra simítottam a tenyeremet, mire kicsit megrándult.
- Nem fogok senki nyakán élősködni - leheltem hangtalanul. - Főleg nem a tieden. Szakítottunk és így-
- Már mondtam, elmentél - szakított félbe zaklatottan. - Elmentél egyetlen szó nélkül. Szerinted milyen érzés volt, mikor a munkából hazaérve már... Már nem voltál a közös házunkban? Egyszerűen csak... Eltűntél - megbántott, sírós hangja összeszorította szívemet. Fájt, hogy így kell őt hallanom és nem is értettem, hogy hogyan lehettem képes annak idején csak úgy otthagyni őt, hiszen hihetetlenül kedves volt. Miért léptem le minden magyarázat nélkül?
Yifan
Reggel lecsaptam az órámat, nehogy felébresszem alvó páromat, bár szívem szerint ki nem kelnék az ágyból, de megbeszéltük Seolhyunnal, hogy korábban kell mennem, mivel ellógtam egy napot. Óvatosan fejtettem le karjait rólam, majd helyeztem a testem helyére a párnát, hogy azt szorongassa és ne érezze hiányomat. Álmosan ballagtam a fürdőbe, hogy arcomat felfrissítsem és a fogmosás után, nekikezdtem az öltözködésnek. Ki akartam kérni Jun véleményét, de mivel aludt, így egyedül válogattam ruháim között. Kiszedtem az egyik fekete ingemet, hozzá a kedvenc nadrágomat, amit még szerelmemtől kaptam egyik születésnapomra és amikor csak lehet hordani szoktam. Magamra kaptam mindent, megkötöttem a nyakkendőmet, az asztalomon összeszedtem minden holmimat és, amint készen álltam az útra, még visszamentem a hálóba, hogy egy cetlit hagyjak párom mellett, majd megfogva mindent léptem ki a házból.
A tegnap esti vihar nyomai látszódtak, hatalmas pocsolyák terültek el a betonon, így szlalomozni kellett, nehogy vizes legyen az ember, na meg az autókra is ügyelni kellett, mert akadt egy-kettő, aki nem látta, hogy éppen ott sétál az ember. Lassacskán beértem a céghez, fellifteztem a megfelelő emeletre, beballagtam az irodámba, és amint leültem az asztalhoz, furcsán éreztem magam. Körülnéztem, visszapörgettem a lift, illetve az ajtó között eltelt időt és, hogy kikkel találkoztam. Seolhyun még nem volt itt. Hatalmas szemekkel mentem az ajtóhoz, hogy tényleg megbizonyosodjak róla, a lány nem ült az asztalánál. Mikor kinyitottam az ajtót, az asztal érintetlen volt, minden úgy volt elhelyezve, ahogy tegnap hagyta és ma még nem nyúlt hozzá senki. Csodálkozva mentem a kis konyha felé, hogy készítsek magamnak valami italt, mert persze úgy jöttem el otthonról, hogy semmit sem ettem, se ittam. Miután a kedvenc italom illata betöltötte a kis konyha légterét, mosolyogva vonultam vissza barlangomba és a tegnap odakészített papírokat kezdtem el tanulmányozni.
Teltek a percek és már lassan fél kilenc volt, a megbeszélés pedig egészkor kezdődik, de Seolhyun még mindig nem volt sehol. Még egyszer sem késett, mindig előbb volt itt, mint én, ha meg valami közbejött, akkor értesített. Nagyon furcsa volt ez az egész helyzet. Gondoltam, biztos úton volt, csak valami történt ezért nem értesített, így egészen pontosan nyolc óra ötven percig nem is aggódtam, de amint ötvenegy perc lett nyúltam a telefonomért és tárcsáztam drága titkárnőm telefonszámát. Csörgött párat, mire felvette.
- Halló...? - szólt bele álmosan, nekem pedig leesett az állam, de közben mosolyogtam is.
- Jó reggelt kívánok, Seolhyun! Itt Wu Yifan beszél. Tudja hány óra van, kedves? - kérdeztem vigyorogva és sejtettem, hogy aztán most megállt a szíve egy pillanatra.
- A fenébe! - szitkozódott és hallottam, amint már trappolt is a fürdőbe. - Ne haragudjon! Teljesen átaludtam az ébresztőmet. Öt perc múlva ott is vagyok. Telefonálok, hogy...
- Seolhyun - szakítottam félbe. - Nyugodjon meg. Készüljön el szépen, nyugodtan. A megbeszélést bízza rám. Nem kell sietni. Reggelizzen, majd lassan induljon el. Nincs semmi baj. Tízkor találkozunk - mondtam végig vigyorogva.
- Igenis, uram - válaszolta, majd letettük a telefont és kuncogva indultam meg a megbeszélésre.
Yixing
Csöndesen ültem az ágy szélén törökülésben, közbe elmerengve bámultam kifelé az ablakon. A tegnapi zuhéhoz képest igen szép idő volt, bár egy-egy fuvallat azért hozta az eső illatát még. Nagyot nyelve pillantottam a fekvőhely jobb oldalán álló kis éjjeliszekrényre, pontosabban mondva, a rajta lévő telefonra. Véletlenül nyomtam meg Jongdae mobilját, hogy megnézzem hány óra van, azt hittem az enyém, de amint felvillant, rögtön rájöttem, hogy ez a házban tartózkodó másik férfié. Én voltam a képernyővédőjén. Óvatosan húztam le lábaimról a takarót, lassan feltápászkodtam, hogy fel ne ébresszem őt, majd a fürdő keresésére indultam, hogy elvégezzek pár reggeli teendőt. Aztán rájöttem, hogy sok reggeli teendőm nincs, tekintve, hogy se fogkefém, se ruháim, se semmim. Halk sóhaj csúszott ki ajkaimon tehetetlenségemben, majd inkább visszamásztam az ágyba, de alig helyezkedtem el ugyanabban a pózban, két kar átölelt hátulról. Összerándultam a váratlan ingertől és csak meredtem magam elé, holott az lett volna a normális, ha leráztam volna érintését, de... Nem akartam.
- Azt hittem mostanra elmész - suttogta fülembe s közben egyre határozottabban vont mellkasához. Szótlanul néztem le a hasamon összekulcsolt kezeire, majd néhány kínkeserves belső szenvedés után rájuk fontam ujjaimat és kiszabadítottam magam.
- Még rám hívják a rendőrséget, ha így mutatkozom. Nem festek épp a legjobban - motyogtam viccelődve, mire hangosan felnevetett és pár pillanattal később már előttem állt.
- Kerítek neked valamit, addig fürödj le! - az ő szobájával szembeni ajtóra mutatott, gondolom abból a célból, hogy ott találom a fürdőhelyiséget. Nem is szarakodtam sokáig, már nagyon rám fért egy zuhany, így gyorsan be is sprinteltem, ledobtam ruháim és beálltam a vízsugár alá. Elégedett nyögés hagyta el számat, ahogy megéreztem a - se nem túl meleg, se nem túl hideg - cseppeket testemen, viszont ennyi idő elég is volt, hogy leessen, se törölköző, se ruha. Zavartan álltam a hatalmas sarokkádban és a következő pillanatban ez a zavar még magasabb szintre lépett, ugyanis Jongdae kopogás nélkül besétált. Csak úgy. Simán. Nem épp életem legférfiasabb hangja csúszott ki belőlem tettére és ezzel egy időben kis híján el is estem a nedves, tusfürdős padlón.
- Tényleg azt hiszed, hogy három év alatt nem láttalak egyszer sem meztelenül? - kérdezte jókedvűen kacagva. Vissza szerettem volna vágni valamivel, de egyrészt, nem tudtam mivel tehetném meg, másrészt... Nézett. Nem szembetűnően, csak párszor kémlelt meg, miközben beszélt, láthatóan igyekezett másfelé tekinteni, de még ennyitől is totál elvörösödtem. Letett egy kisebb ruhakupacot a mosógép tetejére, majd ismét engem tisztelt meg sötét íriszeivel, de ezúttal egyenesen a szemeimbe pillantott.
- Ezeket... Ezeket még... Szóval biztos jók lesznek rád - nyögte ki végül, aztán meglepően gyorsan elhagyta a helyiséget. Pár másodpercig csak pislogtam döbbenten, de összeszedtem magamat és villámsebességgel lezuhanyoztam, majd megszárítkoztam a ruhák mellé készített törölközőben. Az első ruhadarab, ami a kezembe akadt egy egyszerű fekete ujjatlan volt, ahhoz hasonló mint, amit Jongdae-n is láttam. Nem kis ideig bámultam a remegő kezeimben lévő puha anyagra és próbáltam elvonatkoztatni a ténytől, hogy valami furcsa egyenpólónk volt régen ezek szerint. Oké, nem egy nagy dolog, elvégre a legtöbb pasinak van ilyesmi felsője, de... Akkor is! Hevesen ráztam meg fejemet, majd sebesen felöltöztem inkább és lebattyogtam a konyhába, ahol már frissen főzött kávéillat terjengett. Elfintorodtam, hiszen gyűlöltem nemcsak magát a kávét, de az illatát is.
- Mondd csak - hallottam meg hátam mögött a ház tulajdonosának kellemes hangját -, hogy lehet, hogy régen literszámra ittad a kávét, ma már meg a szagát sem viseled el?
- Sosem szerettem! - vágtam rá azonnal, mire Jongdae hitetlenkedve döntötte oldalra a fejét, szemei elkerekedtek. Egyszer ez már szóba került köztünk, de az más szituáció volt, most már neki is nyilvánvaló volt, hogy valami nincs rendben velem, így ideges nem lett, helyette az ujjai között szorongatott bögrét felém nyújtotta. Nem kívántam megkóstolni, de képtelen voltam ellenállni a könyörgő íriszeknek, így beleittam és... Nem. Továbbra sem szerettem a kávét. Határozottan nem.
Yifan
Pontban háromnegyed kilenckor vége is szakadt a megbeszélésnek, hamar tudtuk meghozni a döntéseket, igaz most sokkal kevesebb mindent kellett megvitatni, de így is sokáig elvoltunk. Mosolyogva mentem vissza irodámba, majd tettem el a jegyzeteimet a megfelelő dossziéba, aztán azt a polcra helyeztem és már fordultam vissza, mikor kopogtak az ajtón.
- Tessék! - mondtam, majd lehuppantam a székre és az aznapi teendőket néztem át, meg a feladatokat. Lassan teltek a percek, nem hallottam az ajtó nyílását, de mikor felemeltem a fejemet Seolhyunt pillantottam meg az asztalom másik oldalán. - Miért nem szólalt meg? - néztem kíváncsian rá.
- Én... Nagyon sajnálom, hogy elaludtam - szólalt meg halkan, de nem nézett a szemembe. - Életemben nem fordult még elő velem ilyen. Nem is értem, hogyan történhetett. Legközelebb...
- Seolhyun - szakítottam félbe. - Nem történt semmi baj. Megesik az emberrel, hogy néhanapján elalszik, mert túlságosan sokat dolgozik. Velem is fordult elő ilyen és szerintem maga volt az, aki kihúzott a csávából - emlékeztem vissza arra a napra, amikor Junnal túl sokáig voltunk fent, iszogattunk, az alkohol meg rendesen kiütött, aztán csak arra ébredtem, hogy Seolhyuntól vagy ezer hívásom volt, és üzenet is, hogy merre vagyok, majd valahogy megoldottunk mindent, de ez azóta is titok mindenki elől. - A lehető legjobb alkalmazottam, maga tud rólam mindent, sokkal többet dolgozik, mint bárki ebben az épületben. Munkamániás, ne is tagadja, de ez dicséretes, csak vigyázzon magára - mosolyogtam a lányra. - Vegye ki a szabadságát, amikor csak szeretné. Megérdemel egy alapos pihenést - fejeztem be mondanivalómat, mire titkárnőm hatalmas szemekkel nézett rám.
- K-Köszönöm - bökte ki végül ezt az egy szót és meghajolt, hogy kifejezze tiszteletét.
- Egyenesedjen fel szépen - kértem meg, majd mintha a beszélgetés meg nem történt volna, nekivágtunk a napnak, hogy minél előbb hazamehessünk, de tudtuk jól, hogy messze volt még az este hét óra.
Megbeszélésről megbeszélésre jártunk, papírt papír követett, sosem fogytak ki a szavakból az emberek, a papírok sokasága nem akart csökkenni és fokozatosan tűnt el szervezetemből az erő, de láttam titkárnőmön, hogy ez a nap neki is hosszú és sok lesz. Két megbeszélés között, vagy éppen, amikor már fájt a szemem a sok nyomtatott betű láttán, kimentünk az erkélyre, hogy egy kis friss levegőt szívjunk. Ő a gőzölgő kávéját szürcsölgette, én pedig a szokásos forrócsokimat ittam, miközben Junnal írtunk egymásnak üzenetet. Lassan teltek a percek, örökkévalóságnak tűnt minden egyes pillanat, főleg, amikor pont egy olyan megbeszéléssel zártuk a napot, ahol az egyik férfinek annyira unalmas hangja volt és nem is érdekelt miről beszélt, szóval majdnem elaludtam rajta. Szerencsére Seolhyun oldalba bökött, így felébredtem, mielőtt még horkolni kezdtem volna a nagy teremben. Legalább a végén jártunk, így csak percek kérdése volt, hogy végre elszabadulhassunk innen. Az óra már azt mutatta, hogy fél hét is elmúlt, így csak vágyakozhattam, hogy hétnél előbb hazaérjek. Imáim meghallgatásra találtak és pontban háromnegyed hétkor véget ért a megbeszélés, mi meg Seolhyunnal az irodám felé vettük az irányt.
- Uram... - szólalt meg titkárnőm, mielőtt beléptem volna barlangomba, hogy összeszedjem cuccaimat.
- Igen? - fordultam vissza hozzá.
- Lehetne egy kérdésem, ami egyben egy kérés is...? - kérdezte halkan, ahogy arca egyre vörösebb lett. Értetlenül néztem rá, de csak bólintottam egyet. Miről lenne szó?
Yixing
Jongdae fél nyolc fele tűnt el, nyilvánvalóan munkába ment, így én totál egyedül maradtam. Nem mintha zavart volna az egyedüllét, de egy ismeretlen helyen kissé azért kényelmetlen volt. Délelőtt nem is igen tudtam mihez kezdeni magammal, visszafeküdtem a férfi ágyába, de aztán inkább az ülés mellett döntöttem, mert mást sem éreztem a párnán, mint jellegzetes férfias illatát. Így sem szabadultam tőle, de legalább nem volt olyan erős. Óráig meredtem bambán ki a fejemből, végül a gyomrom korgása térített észhez, úgyhogy a konyha felé vettem az irányt, de képtelen voltam még csak kinyitni is a hűtőt. Esetlenül toporogtam előtte hosszú perceken át, figyeltem a rajta lévő sok-sok kis hűtőmágnest, de csak nem akaródzott. Gondolom ő is tisztában volt vele, hogy nem halhatok éhen, viszont mégis milyen lenne az, ha csak úgy ennék más kajájából? Pontosan háromnegyed órába telt, mire rászántam magam, hiszen muszáj voltam bekapni valamit. Döbbenten kerekedtek el szemeim, ahogy megpillantottam nevemet egy undorító zöldes doboz tetején és ismét beletelt némi időbe, mire történt valami. Remegő kezekkel vettem ki a tárolót, majd a pultra letéve, még azért bámultam néhány másodpercig, mielőtt megmelegítettem volna.
Elégedetten hümmögtem már az első falat után, mert nagyon finom volt, így az elpusztítása tizedannyi időbe se telt, mint maga az ételkeresés. Kellemes meleg áradt szét belsőmben, ahogy arra gondoltam, nekem készítette, ugyanakkor valami mást is éreztem, de arra igyekeztem nem gondolni. Gyorsan elmosogattam magam után, majd a nappaliba belépve tanácstalanul tekintettem körbe, fogalmam sem volt mihez tudnék magammal kezdeni. Komótosan csoszogtam oda a TV melletti könyvespolchoz, hogy levegyek egy könyvet, elvégre azzal szépen elüthetem az órákat, amíg Jongdae-ra várok, ráadásul imádtam olvasni, így meg aztán végképp jó döntés volt. Fancsali arccal siklottak szemeim egyik könyvgerinc után a másikra, sok volt közöttük a gazdasági, azok meg engem nagyon nem érdekeltek. Végül a legalsó polcon felfedeztem pár regényt, elég porosak voltak, pedig a többi láthatóan sűrűn volt takarítva, de nem foglalkoztam vele. Kikaptam az egyik kedvencemet és csillogó íriszekkel lapoztam fel, hogy ott aztán szembe találjam magam egy kopott, de ugyanakkor gyönyörű betűkkel írt kedveskedő üzenettel. "Yixingnek, hogy tőlem legyen, ne mástól. Yixingnek, hogy ne haragudjon rám azért, mert olyan voltam, amilyen."
Szívem heves dobogásba kezdett, ahogy realizáltam a szavak jelentését, illetve, hogy ez a könyv, az enyém volt. Ajándékba kaptam. Sosem lepett meg senki semmivel sem, szüleim persze megajándékoztak szülinap és egyéb ünnepek alkalmából, de csak úgy random sosem adtak semmi sem. Oké, ez most úgy hangzott, mintha olyan nagy gond lenne, nyilván nem volt az, de attól még jól esett volna. Tekintetem a limitált kiadás emblémára tévedt, mire ketyegőm még gyorsabb tempóra váltott, ugyanis mint tudniillik, az ilyen könyvekből nem volt sok, ráadásul olcsó sem volt. Óvatosan csuktam be, majd simítottam végig a kemény fedelén. Csodálattal a szemeimben vizslattam a borítóképet, lélegzetelállítóan festett, ezért is imádtam ezt a kiadást. Sajnos újra nyomtatták egy másik képpel és valamiért az jobban tetszett az embereknek, ez a fajta meg egyszerűen feledésbe merült, holott mérföldekkel szebb volt, mint az új. Magamhoz szorítottam a vastag, ötszáz oldalas könyvet, a kanapéhoz siettem, hogy minél előbb belekezdhessek ki tudja hányadik alkalommal, de végre ezzel a kinézetével, aztán meg is szűnt a külvilág és csak a mondatokra koncentráltam, semmi másra. Rendben, még egy valamire. Mégis hogy voltam képes elhagyni pont őt? Hiszen Kim Jongdae annyira... Tökéletesnek tűnt. Akkor?
Yifan
- ... és jövőhéten ígérem korábban itt leszek, csak azt az egy napot szeretném, ha...
- Seolhyun - szakítottam félbe titkárnőmet, ahogy a céghez legközelebbi kis bárban ültünk. Egy olyan asztalt választottunk, amin keresztül nézhettük, ahogy az emberek az utcán sétáltak. Már fél nyolc felé járt az idő, eléggé sötétedett is, de tartoztam ennyivel titkárnőmnek, hogy meghallgatom és teljesítem kérését. - Nem kell korábban bejönnie, mert el szeretne menni az egyik nap, amikor is a barátja születésnapjára szeretne készülni. Egy napról van szó, nem egy hétről vagy hónapról. Nyugodtan menjen, a munkával meg ne foglalkozzon. Meg fogom oldani, maga nyugodt szívvel aludhat és mulathat. Rendben? - mosolyogtam rá és az italomat szürcsölgettem tovább, ahogy a lányt figyeltem. Látszott az arcán a döbbenet, mintha sosem történt volna ilyen jó dolog még vele. Percek teltek el, de a lány meg sem szólalt, csak nézett engem és... Igen, csak nézett. - Seol... - kezdtem bele a mondatba, de már mellettem is termett a lány és szorosan átkarolva nyakamat ölelt meg. Hatalmasakat pislogva rájönni, hogy ezt most miért is csinálta és meg se mertem mozdulni, mert nem tudtam, hogy tényleg mégis mi a fene folyik itt.
- Köszönöm, Yifan - mondta, ahogy elhúzódott tőlem és hatalmas mosollyal nézett rám. Arcomra kiült a döbbenet, de leginkább azért, mert meglepett a lány hiperaktivitása. A mosoly egy másodperccel később már ott sem volt, helyette a döbbenet, hogy mégis mi történik. - Úristen. Ne haragudjon. Letegeztem. Én nem akartam, csak... Egyszerűen kicsúszott és.. Ne haragudjon - kezdett el szabadkozni, de nem bírtam ki, hogy ne nevessek. Szegényt alaposan összezavartam, mert egyáltalán nem értette reakciómat.
- Nincsen semmi baj, Seolhyun. Nem vagyok annyival idősebb magánál, hogy magázzon, bár én is azt teszem. Szóval. Nyugodtan tegezz. Engem egyáltalán nem zavar. Hívhatsz a keresztnevemen is, ahogy jól esik - mondtam neki mosolyogva. - És azért nem kell köszönetet mondanod, amiért elengedlek pénteken. Megérdemled a hosszú hétvégét. Rengeteget dolgozol. A legjobb emberem vagy. Most viszont, ha megbocsájtasz hazafelé veszem az irányt, mert kicsit fáradt vagyok és egy fiúcska vár otthon, aki tuti, hogy megjegyzi miért érek haza későn - mondtam mosolyogva, mire Seolhyunból és belőlem előtört a nevetés. Gyorsan megbeszéltünk még egy-két dolgot, majd a barátja jött is már érte és titkárnőm ragaszkodott hozzá, hogy hazavigyenek, így néhány perccel később már a kulcsomat kerestem a zsebemben.
Miután sikeresen bejutottam az előszobába, lekaptam magamról a kabátomat, már indultam is a konyhába, hogy valamit a gyomromba juttassak, mert kicsi éhes lettem és most egy szendvics tökéletesen megfelelt. Ahogy elkészítettem az ételt, majd el is fogyasztottam semmilyen neszt nem hallottam, amit furcsállottam is, hiszen tudomásom szerint Junmyeon itthon volt. Lenyelve az utolsó falatot indultam a keresésére, de nem is kellett sokat mennem, csupán a nappaliig, ahol meg is pillantottam, amint felém sétált.
- Szia - köszönt és elém lépve nyomott egy aprócska csókot ajkaimra. - Már kezdtem aggódni.
- Csak Seolhyunnal beszélgettünk, ezért jöttem későn. Ne haragudj - néztem bele szemébe.
- Nincsen semmi baj - mondta mosolyogva és elkezdett hátrafelé lépkedni, míg az íróasztalhoz nem ért és nekitámaszkodva figyelt. - Milyen napod volt? - kérdezte, miközben elindultam feléje.
- Hosszú és fárasztó. De leginkább téged hiányoltalak - léptem pontosan elé, a két lába közé és kezeimmel megtámaszkodtam a falapon.
- Te is hiányoztál nekem - nézett szemembe. Csak szemét néztem, ahogy őrületes lassúsággal kezdtem el közelíteni arcához, túlpattintva minden húrt. A szikrák csak úgy cikáztak a levegőben, leheletét éreztem arcomon, ahogy már lassan ajkait súrolták enyéim és hogy ne őrjítsek tovább senkit, megszüntettem az aprócska távolságot közöttünk.
Hirtelen óriásit dörgött az ég és alig fél pillanattal később már ismételten szakadt az eső. Kábán meredtem felfelé egy darabig, könnyeim még mindig folytak, de igazából fel se tűnt a dolog. Komótosan tápászkodtam fel, miután újfent eláztam, majd lassan kicsoszogtam az utcára és elindultam arra, amerre a lábam vitt. Vissza Kim Jongdae-hoz. Érzelemmentesen bámultam a halványszürkére festett fára, néha kicsúszott ajkaimon egy-egy gondterhelt sóhaj, majd hosszú percek múltán megnyomtam a csengőt. Éjjel volt, teljesen ki volt halva az egész környék, nyilvánvalóan mindenki aludt már, így tökéletesen lehetett hallani a nem mindennapi zeneszót, majd mikor az elhalt, a szitok szavakat. Sebesen vágódott ki az ajtó és szembe találtam magam egy ideges ugyanakkor döbbent szempárral. Szó nélkül állt félre, hogy bemehessek, majd elsietett, amit először nem értettem miért tett, aztán rájöttem, törölközőért ment. Már megint.
Csak úgy, mint délután, most is szárítani kezdte a hajamat, közben aggodalmasan méregetett és én próbáltam minél jobban kerülni a tekintetét. Röhejesen, illetve szánalmasan éreztem magamat. Az egész életem a feje tetejére állt, képtelen voltam kiigazodni a legkisebb apróságon is és bár semmit se tudtam Jongdae-val kapcsolatban sem, ő legalább valamilyen szinten egy biztos pont volt. Állam alá nyúlva emelte meg kissé a fejemet, hogy végre találkozzanak íriszeink, de így is igyekeztem félrenézni, mert nem akartam látni a szemeit. Nem volt szükségem sajnálatra. Csak magyarázatokra. Váratlanul körém tekert egy törölközőt és, ahogy karjai átöleltek, testem automatikusan közelebb húzódott, majd végül neki is dőltem. Szipogva bújtam bele a néhány centivel alacsonyabb nyakába és mielőtt gondolkoztam volna, szorosan köré fontam tagjaimat.
- Minden rendben lesz - súgta csöndesen a fülembe és nem tudom miért, de elhittem neki, pedig korántsem tűnt úgy.
Yifan
Már készülődni kezdtünk, hogy lefekszünk aludni, mert alaposan lefárasztott minket ez a nap. A reggel, akkor a vitánk, a megbeszélések, a kórház, akkor itthon is vita volt, meg aztán Jongdae, szóval minden volt ma, csak nyugalom nem, de nagyon reméltem, hogy barátom is megtalálta Yixinget és most beszélgetnek, semmi baj sincsen és nem kell az éjszaka közepén sehová se mennem. Jun már a szobánkban volt, elküldtem, hogy pihenjen, amíg én összepakolok a nappaliban, meg a konyhában. Az estebéd maradványai még megmaradtak, ahogy a borospoharak is, meg a zacskók, amiben a nassolnivalók vannak. Mindent a konyhába vittem, majd a tányérokat és poharakat elmosogattam, a szemetet a kukába hajítottam, még mielőtt bárhová is mentem volna, ellenőriztem, hogy bezártam az ajtót, ezek után a telefonomat keresgéltem, mert reggel korábban kell kelnem és nem emlékszem az első megbeszélés időpontjára. Miután felforgattam az egész nappalit és megtudtam mindent, amit akartam, nyakamat masszírozva vettem irányba a hálószobát, aminek közepén volt az ágyam, a takaró alatt pedig egy fél álomban fekvő férfit láttam.
- Ennyi ideig szarakodtam volna? - kérdeztem mosolyogva, ahogy elindultam feléje és felemelve az anyagot másztam alá. Jobb alkaromon megtámaszkodtam és csak figyeltem Junt, amint laposakat pislogva nézett rám, küzdve az álmokkal, melyek ott rohangáltak szeme körül.
- Igen - motyogta. - Azt hittem sosem jössz már - mondta és megfogta karomat, ezzel jelezvén, hogy feküdjek le én is és öleljem meg. Imádtam, mikor ilyen aranyosan viselkedett, így mosolyogva teljesítettem kérését. Befeküdtem a takaró alá, közelebb kúsztam és már öleltem is át derekát, miközben homlokon csókoltam.
- Reggel megpróbálok halk lenni, nehogy felébresszelek. Ha bármi van hívj - suttogtam neki és éreztem, ahogy a karok, melyek körém fonódtak, most sokkal erőtlenebbek. Letekintettem páromra, arca mellkasomba préselődött, halkan szuszogott felsőmbe és ez a pillanat megdobogtatta szívemet. - Álmodj szépeket, drága - suttogtam és még egy utolsó puszit nyomva homlokára hunytam le szemeimet, majd vártam, hogy az álmok engem is elkapjanak.
Hirtelen pattantak fel szemeim, az okát egyáltalán nem tudtam, de ahogy körbetekintettem a szobán, tudatosult bennem, hogy még mindig éjszaka volt, kint pedig tombolt a vihar. Sóhajtva tekintettem le a rajtam fekvő fiúra, amint karjaival és lábával magához láncolt, amit egyáltalán nem bántam. Aranyosnak találtam, hogy ennyire ragaszkodott hozzám és örültem, hogy a kapcsolatunk olyan, amilyen. Tökéletes. Támaszt nyújtottunk a másiknak, meg tudtunk mindent beszélni, néha összekaptunk, de aztán kibékültünk. Valamikor egy apró puszi elég a napra, de valamikor egy csókkal sem érjük be. Ez nagyon hangulatfüggő volt, de az esetek legnagyobb részében boldogan teltek napjaink. Elfordítottam fejemet és kinéztem az ablakon, miközben szerelmem hátát simogattam.
- Már megint nem húztam be a redőnyt - sóhajtottam, de nem volt semmi erőm kimászni az ágyból, féltem, hogy Junt is felébresztem mocorgásommal, így inkább nagy levegőt vettem és páromra fordítottam minden figyelmemet, majd ismételten az álmok birodalmába kerültem.
Yixing
A kellemes férfias illat mélyen az orromba férkőzött és tudtam, hogy kihez tartozik, elvégre nem először tapasztaltam, de akkor sem voltam képes elengedni derekát. Közelebb húzódtam Jongdae hátához, hogy érezhessem ő tényleg itt van, nemcsak valami furcsa képzelgés megint, de mikor megmozdult és felém fordult, rögtön hátrébb csúsztam az ágyon. Amikor éjnek évadján felajánlotta, hogy aludjak nála, nemet akartam mondani, ám mégis egy igent préseltem ki számon. Nem értettem magamat. Hatalmas franciaágya két végén tértünk nyugovóra, ellenben most őt ölelve feküdtem, ami azt jelentette, hogy én voltam az, aki hozzá ment suttyomban és nem ő énhozzám. Még levegőt sem vettem, csak figyeltem a lehunyt pillákat, majd mikor úgy tűnt nem kelt fel, kimásztam a vékony pléd alól. Fáradtan álltam meg az ablak előtt, rátámaszkodtam a párkányra és mást sem csináltam, mint bámultam ki a viharra hosszú perceken keresztül. Tekintetem egy idő után saját magam tükörképére vándorolt és már meg sem lepődtem, hogy ott mást látok. Bár másom ezúttal nem mosolygott, helyette olyan féltéssel az íriszeiben vizslatott, hogy rendesen halálra rémültem, úgyhogy egy gyors fordulás után, inkább kisiettem a szobából.
Halk sóhaj szakadt ki belőlem, mikor ledobtam magam a kanapéra a nappaliban és csak meredtem bambán a semmibe. Teljes sötétség, illetve csönd honolt az egész házban, egyedül a falióra kattogása hallatszódott, meg a kint eső. Vontatottan hajoltam a szófa bal oldalára, hogy felkapcsoljam a kislámpát és, amint fény lett, szemeim rögvest a férfi laptopjára tévedtek. Azonnal felkaptam és bár jelszóval védett volt, azért akadt egy úgynevezett "vendég" ikon is, amibe beengedett.
- Mit csinálsz? - ijedten rándultam össze az álmos, rekedt, de vádló, illetve nem kicsit ideges hangra, így majdnem kiejtettem az ölemből a gépet. Zavartan pillantottam fel Jongdae-ra, majd megköszörültem torkomat, hogy ne egy gyámoltalan kisegér válaszoljon.
- Lakást nézek - motyogtam csöndesen és már léptem is volna be a keresőbe, de kikapta a kezemből a tulajdonát. Döbbenten néztem rá, aztán ingerülten pattantam fel, hogy kérdőre vonjam, de közbeszólt.
- Nincs szükséged... - hirtelen megakadt, de aztán folytatta - Itt is maradhatsz. Szívesen-
- Nem akarok itt lenni! - vágtam feszülten szavába és megpróbáltam visszaszerezni a laptopot, de nem tudtam elvenni tőle.
Fájdalom csillant a sötét szempárban a heves reagálásomra és szinte azon nyomban megbántam, amint kimondtam, de visszaszívni már nem tudtam. Olyan segítőkész volt, én meg ilyen mondatokkal köszönöm meg neki. Csalódottan nyomta a kezeimbe a gépet, majd egy hátraarccal visszarohant a szobájába és jó erősen bevágta maga után az ajtót. Frusztráltan túrtam bele hajamba, majd némi vesződés után, végül utána mentem. Halkan álltam meg az ágya mellett és akaratlanul is, de elmosolyodtam az óriási kupacot látva, majd óvatosan a takaróra simítottam a tenyeremet, mire kicsit megrándult.
- Nem fogok senki nyakán élősködni - leheltem hangtalanul. - Főleg nem a tieden. Szakítottunk és így-
- Már mondtam, elmentél - szakított félbe zaklatottan. - Elmentél egyetlen szó nélkül. Szerinted milyen érzés volt, mikor a munkából hazaérve már... Már nem voltál a közös házunkban? Egyszerűen csak... Eltűntél - megbántott, sírós hangja összeszorította szívemet. Fájt, hogy így kell őt hallanom és nem is értettem, hogy hogyan lehettem képes annak idején csak úgy otthagyni őt, hiszen hihetetlenül kedves volt. Miért léptem le minden magyarázat nélkül?
Yifan
Reggel lecsaptam az órámat, nehogy felébresszem alvó páromat, bár szívem szerint ki nem kelnék az ágyból, de megbeszéltük Seolhyunnal, hogy korábban kell mennem, mivel ellógtam egy napot. Óvatosan fejtettem le karjait rólam, majd helyeztem a testem helyére a párnát, hogy azt szorongassa és ne érezze hiányomat. Álmosan ballagtam a fürdőbe, hogy arcomat felfrissítsem és a fogmosás után, nekikezdtem az öltözködésnek. Ki akartam kérni Jun véleményét, de mivel aludt, így egyedül válogattam ruháim között. Kiszedtem az egyik fekete ingemet, hozzá a kedvenc nadrágomat, amit még szerelmemtől kaptam egyik születésnapomra és amikor csak lehet hordani szoktam. Magamra kaptam mindent, megkötöttem a nyakkendőmet, az asztalomon összeszedtem minden holmimat és, amint készen álltam az útra, még visszamentem a hálóba, hogy egy cetlit hagyjak párom mellett, majd megfogva mindent léptem ki a házból.
A tegnap esti vihar nyomai látszódtak, hatalmas pocsolyák terültek el a betonon, így szlalomozni kellett, nehogy vizes legyen az ember, na meg az autókra is ügyelni kellett, mert akadt egy-kettő, aki nem látta, hogy éppen ott sétál az ember. Lassacskán beértem a céghez, fellifteztem a megfelelő emeletre, beballagtam az irodámba, és amint leültem az asztalhoz, furcsán éreztem magam. Körülnéztem, visszapörgettem a lift, illetve az ajtó között eltelt időt és, hogy kikkel találkoztam. Seolhyun még nem volt itt. Hatalmas szemekkel mentem az ajtóhoz, hogy tényleg megbizonyosodjak róla, a lány nem ült az asztalánál. Mikor kinyitottam az ajtót, az asztal érintetlen volt, minden úgy volt elhelyezve, ahogy tegnap hagyta és ma még nem nyúlt hozzá senki. Csodálkozva mentem a kis konyha felé, hogy készítsek magamnak valami italt, mert persze úgy jöttem el otthonról, hogy semmit sem ettem, se ittam. Miután a kedvenc italom illata betöltötte a kis konyha légterét, mosolyogva vonultam vissza barlangomba és a tegnap odakészített papírokat kezdtem el tanulmányozni.
Teltek a percek és már lassan fél kilenc volt, a megbeszélés pedig egészkor kezdődik, de Seolhyun még mindig nem volt sehol. Még egyszer sem késett, mindig előbb volt itt, mint én, ha meg valami közbejött, akkor értesített. Nagyon furcsa volt ez az egész helyzet. Gondoltam, biztos úton volt, csak valami történt ezért nem értesített, így egészen pontosan nyolc óra ötven percig nem is aggódtam, de amint ötvenegy perc lett nyúltam a telefonomért és tárcsáztam drága titkárnőm telefonszámát. Csörgött párat, mire felvette.
- Halló...? - szólt bele álmosan, nekem pedig leesett az állam, de közben mosolyogtam is.
- Jó reggelt kívánok, Seolhyun! Itt Wu Yifan beszél. Tudja hány óra van, kedves? - kérdeztem vigyorogva és sejtettem, hogy aztán most megállt a szíve egy pillanatra.
- A fenébe! - szitkozódott és hallottam, amint már trappolt is a fürdőbe. - Ne haragudjon! Teljesen átaludtam az ébresztőmet. Öt perc múlva ott is vagyok. Telefonálok, hogy...
- Seolhyun - szakítottam félbe. - Nyugodjon meg. Készüljön el szépen, nyugodtan. A megbeszélést bízza rám. Nem kell sietni. Reggelizzen, majd lassan induljon el. Nincs semmi baj. Tízkor találkozunk - mondtam végig vigyorogva.
- Igenis, uram - válaszolta, majd letettük a telefont és kuncogva indultam meg a megbeszélésre.
Yixing
Csöndesen ültem az ágy szélén törökülésben, közbe elmerengve bámultam kifelé az ablakon. A tegnapi zuhéhoz képest igen szép idő volt, bár egy-egy fuvallat azért hozta az eső illatát még. Nagyot nyelve pillantottam a fekvőhely jobb oldalán álló kis éjjeliszekrényre, pontosabban mondva, a rajta lévő telefonra. Véletlenül nyomtam meg Jongdae mobilját, hogy megnézzem hány óra van, azt hittem az enyém, de amint felvillant, rögtön rájöttem, hogy ez a házban tartózkodó másik férfié. Én voltam a képernyővédőjén. Óvatosan húztam le lábaimról a takarót, lassan feltápászkodtam, hogy fel ne ébresszem őt, majd a fürdő keresésére indultam, hogy elvégezzek pár reggeli teendőt. Aztán rájöttem, hogy sok reggeli teendőm nincs, tekintve, hogy se fogkefém, se ruháim, se semmim. Halk sóhaj csúszott ki ajkaimon tehetetlenségemben, majd inkább visszamásztam az ágyba, de alig helyezkedtem el ugyanabban a pózban, két kar átölelt hátulról. Összerándultam a váratlan ingertől és csak meredtem magam elé, holott az lett volna a normális, ha leráztam volna érintését, de... Nem akartam.
- Azt hittem mostanra elmész - suttogta fülembe s közben egyre határozottabban vont mellkasához. Szótlanul néztem le a hasamon összekulcsolt kezeire, majd néhány kínkeserves belső szenvedés után rájuk fontam ujjaimat és kiszabadítottam magam.
- Még rám hívják a rendőrséget, ha így mutatkozom. Nem festek épp a legjobban - motyogtam viccelődve, mire hangosan felnevetett és pár pillanattal később már előttem állt.
- Kerítek neked valamit, addig fürödj le! - az ő szobájával szembeni ajtóra mutatott, gondolom abból a célból, hogy ott találom a fürdőhelyiséget. Nem is szarakodtam sokáig, már nagyon rám fért egy zuhany, így gyorsan be is sprinteltem, ledobtam ruháim és beálltam a vízsugár alá. Elégedett nyögés hagyta el számat, ahogy megéreztem a - se nem túl meleg, se nem túl hideg - cseppeket testemen, viszont ennyi idő elég is volt, hogy leessen, se törölköző, se ruha. Zavartan álltam a hatalmas sarokkádban és a következő pillanatban ez a zavar még magasabb szintre lépett, ugyanis Jongdae kopogás nélkül besétált. Csak úgy. Simán. Nem épp életem legférfiasabb hangja csúszott ki belőlem tettére és ezzel egy időben kis híján el is estem a nedves, tusfürdős padlón.
- Tényleg azt hiszed, hogy három év alatt nem láttalak egyszer sem meztelenül? - kérdezte jókedvűen kacagva. Vissza szerettem volna vágni valamivel, de egyrészt, nem tudtam mivel tehetném meg, másrészt... Nézett. Nem szembetűnően, csak párszor kémlelt meg, miközben beszélt, láthatóan igyekezett másfelé tekinteni, de még ennyitől is totál elvörösödtem. Letett egy kisebb ruhakupacot a mosógép tetejére, majd ismét engem tisztelt meg sötét íriszeivel, de ezúttal egyenesen a szemeimbe pillantott.
- Ezeket... Ezeket még... Szóval biztos jók lesznek rád - nyögte ki végül, aztán meglepően gyorsan elhagyta a helyiséget. Pár másodpercig csak pislogtam döbbenten, de összeszedtem magamat és villámsebességgel lezuhanyoztam, majd megszárítkoztam a ruhák mellé készített törölközőben. Az első ruhadarab, ami a kezembe akadt egy egyszerű fekete ujjatlan volt, ahhoz hasonló mint, amit Jongdae-n is láttam. Nem kis ideig bámultam a remegő kezeimben lévő puha anyagra és próbáltam elvonatkoztatni a ténytől, hogy valami furcsa egyenpólónk volt régen ezek szerint. Oké, nem egy nagy dolog, elvégre a legtöbb pasinak van ilyesmi felsője, de... Akkor is! Hevesen ráztam meg fejemet, majd sebesen felöltöztem inkább és lebattyogtam a konyhába, ahol már frissen főzött kávéillat terjengett. Elfintorodtam, hiszen gyűlöltem nemcsak magát a kávét, de az illatát is.
- Mondd csak - hallottam meg hátam mögött a ház tulajdonosának kellemes hangját -, hogy lehet, hogy régen literszámra ittad a kávét, ma már meg a szagát sem viseled el?
- Sosem szerettem! - vágtam rá azonnal, mire Jongdae hitetlenkedve döntötte oldalra a fejét, szemei elkerekedtek. Egyszer ez már szóba került köztünk, de az más szituáció volt, most már neki is nyilvánvaló volt, hogy valami nincs rendben velem, így ideges nem lett, helyette az ujjai között szorongatott bögrét felém nyújtotta. Nem kívántam megkóstolni, de képtelen voltam ellenállni a könyörgő íriszeknek, így beleittam és... Nem. Továbbra sem szerettem a kávét. Határozottan nem.
Yifan
Pontban háromnegyed kilenckor vége is szakadt a megbeszélésnek, hamar tudtuk meghozni a döntéseket, igaz most sokkal kevesebb mindent kellett megvitatni, de így is sokáig elvoltunk. Mosolyogva mentem vissza irodámba, majd tettem el a jegyzeteimet a megfelelő dossziéba, aztán azt a polcra helyeztem és már fordultam vissza, mikor kopogtak az ajtón.
- Tessék! - mondtam, majd lehuppantam a székre és az aznapi teendőket néztem át, meg a feladatokat. Lassan teltek a percek, nem hallottam az ajtó nyílását, de mikor felemeltem a fejemet Seolhyunt pillantottam meg az asztalom másik oldalán. - Miért nem szólalt meg? - néztem kíváncsian rá.
- Én... Nagyon sajnálom, hogy elaludtam - szólalt meg halkan, de nem nézett a szemembe. - Életemben nem fordult még elő velem ilyen. Nem is értem, hogyan történhetett. Legközelebb...
- Seolhyun - szakítottam félbe. - Nem történt semmi baj. Megesik az emberrel, hogy néhanapján elalszik, mert túlságosan sokat dolgozik. Velem is fordult elő ilyen és szerintem maga volt az, aki kihúzott a csávából - emlékeztem vissza arra a napra, amikor Junnal túl sokáig voltunk fent, iszogattunk, az alkohol meg rendesen kiütött, aztán csak arra ébredtem, hogy Seolhyuntól vagy ezer hívásom volt, és üzenet is, hogy merre vagyok, majd valahogy megoldottunk mindent, de ez azóta is titok mindenki elől. - A lehető legjobb alkalmazottam, maga tud rólam mindent, sokkal többet dolgozik, mint bárki ebben az épületben. Munkamániás, ne is tagadja, de ez dicséretes, csak vigyázzon magára - mosolyogtam a lányra. - Vegye ki a szabadságát, amikor csak szeretné. Megérdemel egy alapos pihenést - fejeztem be mondanivalómat, mire titkárnőm hatalmas szemekkel nézett rám.
- K-Köszönöm - bökte ki végül ezt az egy szót és meghajolt, hogy kifejezze tiszteletét.
- Egyenesedjen fel szépen - kértem meg, majd mintha a beszélgetés meg nem történt volna, nekivágtunk a napnak, hogy minél előbb hazamehessünk, de tudtuk jól, hogy messze volt még az este hét óra.
Megbeszélésről megbeszélésre jártunk, papírt papír követett, sosem fogytak ki a szavakból az emberek, a papírok sokasága nem akart csökkenni és fokozatosan tűnt el szervezetemből az erő, de láttam titkárnőmön, hogy ez a nap neki is hosszú és sok lesz. Két megbeszélés között, vagy éppen, amikor már fájt a szemem a sok nyomtatott betű láttán, kimentünk az erkélyre, hogy egy kis friss levegőt szívjunk. Ő a gőzölgő kávéját szürcsölgette, én pedig a szokásos forrócsokimat ittam, miközben Junnal írtunk egymásnak üzenetet. Lassan teltek a percek, örökkévalóságnak tűnt minden egyes pillanat, főleg, amikor pont egy olyan megbeszéléssel zártuk a napot, ahol az egyik férfinek annyira unalmas hangja volt és nem is érdekelt miről beszélt, szóval majdnem elaludtam rajta. Szerencsére Seolhyun oldalba bökött, így felébredtem, mielőtt még horkolni kezdtem volna a nagy teremben. Legalább a végén jártunk, így csak percek kérdése volt, hogy végre elszabadulhassunk innen. Az óra már azt mutatta, hogy fél hét is elmúlt, így csak vágyakozhattam, hogy hétnél előbb hazaérjek. Imáim meghallgatásra találtak és pontban háromnegyed hétkor véget ért a megbeszélés, mi meg Seolhyunnal az irodám felé vettük az irányt.
- Uram... - szólalt meg titkárnőm, mielőtt beléptem volna barlangomba, hogy összeszedjem cuccaimat.
- Igen? - fordultam vissza hozzá.
- Lehetne egy kérdésem, ami egyben egy kérés is...? - kérdezte halkan, ahogy arca egyre vörösebb lett. Értetlenül néztem rá, de csak bólintottam egyet. Miről lenne szó?
Yixing
Jongdae fél nyolc fele tűnt el, nyilvánvalóan munkába ment, így én totál egyedül maradtam. Nem mintha zavart volna az egyedüllét, de egy ismeretlen helyen kissé azért kényelmetlen volt. Délelőtt nem is igen tudtam mihez kezdeni magammal, visszafeküdtem a férfi ágyába, de aztán inkább az ülés mellett döntöttem, mert mást sem éreztem a párnán, mint jellegzetes férfias illatát. Így sem szabadultam tőle, de legalább nem volt olyan erős. Óráig meredtem bambán ki a fejemből, végül a gyomrom korgása térített észhez, úgyhogy a konyha felé vettem az irányt, de képtelen voltam még csak kinyitni is a hűtőt. Esetlenül toporogtam előtte hosszú perceken át, figyeltem a rajta lévő sok-sok kis hűtőmágnest, de csak nem akaródzott. Gondolom ő is tisztában volt vele, hogy nem halhatok éhen, viszont mégis milyen lenne az, ha csak úgy ennék más kajájából? Pontosan háromnegyed órába telt, mire rászántam magam, hiszen muszáj voltam bekapni valamit. Döbbenten kerekedtek el szemeim, ahogy megpillantottam nevemet egy undorító zöldes doboz tetején és ismét beletelt némi időbe, mire történt valami. Remegő kezekkel vettem ki a tárolót, majd a pultra letéve, még azért bámultam néhány másodpercig, mielőtt megmelegítettem volna.
Elégedetten hümmögtem már az első falat után, mert nagyon finom volt, így az elpusztítása tizedannyi időbe se telt, mint maga az ételkeresés. Kellemes meleg áradt szét belsőmben, ahogy arra gondoltam, nekem készítette, ugyanakkor valami mást is éreztem, de arra igyekeztem nem gondolni. Gyorsan elmosogattam magam után, majd a nappaliba belépve tanácstalanul tekintettem körbe, fogalmam sem volt mihez tudnék magammal kezdeni. Komótosan csoszogtam oda a TV melletti könyvespolchoz, hogy levegyek egy könyvet, elvégre azzal szépen elüthetem az órákat, amíg Jongdae-ra várok, ráadásul imádtam olvasni, így meg aztán végképp jó döntés volt. Fancsali arccal siklottak szemeim egyik könyvgerinc után a másikra, sok volt közöttük a gazdasági, azok meg engem nagyon nem érdekeltek. Végül a legalsó polcon felfedeztem pár regényt, elég porosak voltak, pedig a többi láthatóan sűrűn volt takarítva, de nem foglalkoztam vele. Kikaptam az egyik kedvencemet és csillogó íriszekkel lapoztam fel, hogy ott aztán szembe találjam magam egy kopott, de ugyanakkor gyönyörű betűkkel írt kedveskedő üzenettel. "Yixingnek, hogy tőlem legyen, ne mástól. Yixingnek, hogy ne haragudjon rám azért, mert olyan voltam, amilyen."
Szívem heves dobogásba kezdett, ahogy realizáltam a szavak jelentését, illetve, hogy ez a könyv, az enyém volt. Ajándékba kaptam. Sosem lepett meg senki semmivel sem, szüleim persze megajándékoztak szülinap és egyéb ünnepek alkalmából, de csak úgy random sosem adtak semmi sem. Oké, ez most úgy hangzott, mintha olyan nagy gond lenne, nyilván nem volt az, de attól még jól esett volna. Tekintetem a limitált kiadás emblémára tévedt, mire ketyegőm még gyorsabb tempóra váltott, ugyanis mint tudniillik, az ilyen könyvekből nem volt sok, ráadásul olcsó sem volt. Óvatosan csuktam be, majd simítottam végig a kemény fedelén. Csodálattal a szemeimben vizslattam a borítóképet, lélegzetelállítóan festett, ezért is imádtam ezt a kiadást. Sajnos újra nyomtatták egy másik képpel és valamiért az jobban tetszett az embereknek, ez a fajta meg egyszerűen feledésbe merült, holott mérföldekkel szebb volt, mint az új. Magamhoz szorítottam a vastag, ötszáz oldalas könyvet, a kanapéhoz siettem, hogy minél előbb belekezdhessek ki tudja hányadik alkalommal, de végre ezzel a kinézetével, aztán meg is szűnt a külvilág és csak a mondatokra koncentráltam, semmi másra. Rendben, még egy valamire. Mégis hogy voltam képes elhagyni pont őt? Hiszen Kim Jongdae annyira... Tökéletesnek tűnt. Akkor?
Yifan
- ... és jövőhéten ígérem korábban itt leszek, csak azt az egy napot szeretném, ha...
- Seolhyun - szakítottam félbe titkárnőmet, ahogy a céghez legközelebbi kis bárban ültünk. Egy olyan asztalt választottunk, amin keresztül nézhettük, ahogy az emberek az utcán sétáltak. Már fél nyolc felé járt az idő, eléggé sötétedett is, de tartoztam ennyivel titkárnőmnek, hogy meghallgatom és teljesítem kérését. - Nem kell korábban bejönnie, mert el szeretne menni az egyik nap, amikor is a barátja születésnapjára szeretne készülni. Egy napról van szó, nem egy hétről vagy hónapról. Nyugodtan menjen, a munkával meg ne foglalkozzon. Meg fogom oldani, maga nyugodt szívvel aludhat és mulathat. Rendben? - mosolyogtam rá és az italomat szürcsölgettem tovább, ahogy a lányt figyeltem. Látszott az arcán a döbbenet, mintha sosem történt volna ilyen jó dolog még vele. Percek teltek el, de a lány meg sem szólalt, csak nézett engem és... Igen, csak nézett. - Seol... - kezdtem bele a mondatba, de már mellettem is termett a lány és szorosan átkarolva nyakamat ölelt meg. Hatalmasakat pislogva rájönni, hogy ezt most miért is csinálta és meg se mertem mozdulni, mert nem tudtam, hogy tényleg mégis mi a fene folyik itt.
- Köszönöm, Yifan - mondta, ahogy elhúzódott tőlem és hatalmas mosollyal nézett rám. Arcomra kiült a döbbenet, de leginkább azért, mert meglepett a lány hiperaktivitása. A mosoly egy másodperccel később már ott sem volt, helyette a döbbenet, hogy mégis mi történik. - Úristen. Ne haragudjon. Letegeztem. Én nem akartam, csak... Egyszerűen kicsúszott és.. Ne haragudjon - kezdett el szabadkozni, de nem bírtam ki, hogy ne nevessek. Szegényt alaposan összezavartam, mert egyáltalán nem értette reakciómat.
- Nincsen semmi baj, Seolhyun. Nem vagyok annyival idősebb magánál, hogy magázzon, bár én is azt teszem. Szóval. Nyugodtan tegezz. Engem egyáltalán nem zavar. Hívhatsz a keresztnevemen is, ahogy jól esik - mondtam neki mosolyogva. - És azért nem kell köszönetet mondanod, amiért elengedlek pénteken. Megérdemled a hosszú hétvégét. Rengeteget dolgozol. A legjobb emberem vagy. Most viszont, ha megbocsájtasz hazafelé veszem az irányt, mert kicsit fáradt vagyok és egy fiúcska vár otthon, aki tuti, hogy megjegyzi miért érek haza későn - mondtam mosolyogva, mire Seolhyunból és belőlem előtört a nevetés. Gyorsan megbeszéltünk még egy-két dolgot, majd a barátja jött is már érte és titkárnőm ragaszkodott hozzá, hogy hazavigyenek, így néhány perccel később már a kulcsomat kerestem a zsebemben.
Miután sikeresen bejutottam az előszobába, lekaptam magamról a kabátomat, már indultam is a konyhába, hogy valamit a gyomromba juttassak, mert kicsi éhes lettem és most egy szendvics tökéletesen megfelelt. Ahogy elkészítettem az ételt, majd el is fogyasztottam semmilyen neszt nem hallottam, amit furcsállottam is, hiszen tudomásom szerint Junmyeon itthon volt. Lenyelve az utolsó falatot indultam a keresésére, de nem is kellett sokat mennem, csupán a nappaliig, ahol meg is pillantottam, amint felém sétált.
- Szia - köszönt és elém lépve nyomott egy aprócska csókot ajkaimra. - Már kezdtem aggódni.
- Csak Seolhyunnal beszélgettünk, ezért jöttem későn. Ne haragudj - néztem bele szemébe.
- Nincsen semmi baj - mondta mosolyogva és elkezdett hátrafelé lépkedni, míg az íróasztalhoz nem ért és nekitámaszkodva figyelt. - Milyen napod volt? - kérdezte, miközben elindultam feléje.
- Hosszú és fárasztó. De leginkább téged hiányoltalak - léptem pontosan elé, a két lába közé és kezeimmel megtámaszkodtam a falapon.
- Te is hiányoztál nekem - nézett szemembe. Csak szemét néztem, ahogy őrületes lassúsággal kezdtem el közelíteni arcához, túlpattintva minden húrt. A szikrák csak úgy cikáztak a levegőben, leheletét éreztem arcomon, ahogy már lassan ajkait súrolták enyéim és hogy ne őrjítsek tovább senkit, megszüntettem az aprócska távolságot közöttünk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése