Yixing
Halk nyögés csúszott ki ajkaim, arcomat önkéntelenül is a gyengéd érintés
felé toltam, mire a meleg ujjak feljebb kíváncsiskodtak orcámon. Forró lehelet csapta meg állam vonalát, majd számat és furcsa, de valahogy elmondhatatlanul kellemes érzés száguldott végig gerincem mentén. Kezeim közül kihullott az elmúlt órákban féltve őrzött könyvem, pilláim megrebbentek, ahogy homlokomnak döntötte Jongdae a sajátját. Álmosan pislogtam a fekete szempárba, vártam, mi lesz, de nem történt semmi sem, csak figyelt sötét íriszeivel egy darabig, majd tenyere ismét bőrömre simult.
- Hiányoztál - súgta szinte hangtalanul a szoba csöndjébe és bár csak néhány órára hagyott itt, mérhetetlen érzelmekkel vegyítve ejtette ki ezt az egyetlen egy szót. A testemet éltető szerv olyan heves tempóban kezdett el dobogni, hogy komolyan kételkedtem abban, hogy megélem a reggelt. Jongdae ujjai váratlanul eltűntek felhevült arcomról és rögtön hiányérzetem támadt, pedig nem távolodott el tőlem. Bal kezével eddig is a kanapén támaszkodott a fejem mellett, most a másik oldalra helyezte jobbját is és úgy nézett rám. - Azt hittem... Féltem, hogy már nem leszel itt.
Szerettem volna biztosítani afelől, hogy nincs miért félnie, nem megyek el, de másra sem tudtam koncentrálni, mint ajkaira, amik nagyon hívogatóak voltak. Tudtommal sosem voltak ilyen gondolataim senki felé, viszont ha igaz, amit mondott, évekig együtt voltunk, úgyhogy semmi meglepő nincs ebben. Óvatosan érintettem meg alkarját, mire megremegett és odakapta pillantását. Elcsodálkozva meredt kezeimre, ami lassan siklottak végig karján, hogy végül csuklójára fonva állapodjanak meg.
- Nekem is van... Volt egy ehhez hasonló karkötőm - motyogtam csöndesen, majd feltekintettem szemeibe, hogy választ kapjak fel sem tett kérdésemre. Legutóbb csak elmosolyodott, nem mondott semmit sem, most viszont várakozás nélkül reagált, szintén felfelé görbült ajkakkal.
- A második évfordulónkon adtam ajándékba neked. Mondtam már, hogy... Szóval régen kifinomult ízlésed volt és egyik alkalommal, mikor rám vártál, ezeket nézegetted egy ékszerboltban. Én meg... Vettem a jelet - a végére hatalmas macskás vigyor kúszott szájára és akaratlanul is, de ismételten elkalandoztak gondolataim. Sűrűn pislogtam arcára, pontosabban mondva, egy bizonyos pontra és az előző alkalmakból kiindulva, azt hittem, hogy teljesíti ki nem mondott kívánságomat, de... Nem.
Csöndes sóhajok közepette telepedett le mellém a fekete kanapéra, lehajolt, hogy felvegye a leesett könyvet, de én gyorsabb voltam. Fürgén kaptam fel, viszont nem sokáig volt nálam, Jongdae határozottan rántotta ki ujjaim fogságából, majd vigyázva magához ölelte. Elvileg az enyém volt, legalábbis az írásból benne ugyebár erre következtettem, mégis úgy tartotta markai között, mintha csakis az ő tulajdona lett volna. Értetlenül kerestem tekintetét, de kerülte pillantásomat, mire felhúztam magam és erőszakosan fordítottam magam felé arcát az állánál fogva. Szótlanul vártam valamiféle magyarázatot, de láthatóan nem állt szándékában bármit is mondani, úgyhogy nem kicsit lettem ideges. Mérgesen pattantam fel, hogy elmenjek, de erősen csuklón fogott és visszaültetett maga mellé. Bűnbánó íriszekkel bámult rám, majd lassan kicsordult szemeiből pár könnycsepp, amitől pillanatok alatt elszállt minden dühöm.
- Nem bocsátottál meg - lehelte hangtalanul. - Azt akartam, hogy megbocsáss, de... Amit tettem... Arra nincs bocsánat. Ez a könyv emlékeztet arra, hogy... Hogy valószínűleg sosem érdemeltek meg. És nem is foglak.
Yifan
Éhesen faltuk egymás ajkait, akarva vagy akaratlanul is, de szükségünk volt a másik közelségére, illetve arra, hogy érezzük párunk érzéseit, amit felénk táplált, még ha tudtuk is a pontos választ, de újra és újra vágyakozunk az érintései után, a hangját akarjuk hallani, a csókjait érezni ajkainkon. Ahhoz képest, hogy csak két napja lakott nálam párom, teljesen megváltoztak a dolgok. Régen kibírtuk, ha egy-két napig vagy több ideig nem folytatunk semmilyen testi kapcsolatot a másikkal, akkor nem éreztük szükségesnek, de most... Mintha holnap megszűnne a világ létezni, be akarunk pótolni minden elvesztegetett napot, hogy ne érezzük azt, hogy elfecséreltük volna az életünket felesleges dolgokra. Most a szokottnál is nehezebben tudtam neki ellenállni, már a puszta megjelenése magával ragadott és néma szavakkal utasította elmémet, hogy mégis mit csináljak vele. Öntudatlan állapotban ragadtam meg Junt a derekánál fogva és rántottam magamhoz, miközben ráharaptam ajkaira, ezzel is még inkább felforrósítani a hangulatot. Tizedmásodpercekkel később halk nyögés szakadt ki ajkai közül, reagálva előző tettemre, de egyből meg is kaptam a jutalmamat, amint megéreztem fogait alsó ajkamon.
Vigyorogva húztam még jobban magamhoz, bár ennél közelebb már nem tudtam, de mégis azt kívántam bárcsak egybe forrna a testünk. Derekánál fogva irányítottam, ahogy elkezdtem a háló felé terelgetni, de ő magától is elindult volna és pontosan tudta az útvonalat. Ott fordult be, ahol kellett, ott lassított, ahol mindig is, így pillanatokat alatt jutottunk el most már közös szobánkba, amire már nagyon régóta vágytam. Eldöntöttem az ágyon, gyorsan föléje másztam és visszatapadtam csodálatos ajkaira. Ujjai ingem anyagát markolták a hátamon, ezzel jelezvén, ideje megszabadulni tőle.
- Milyen türelmetlen vagy - mosolyodtam el, ahogy egy picit elhúzódtam tőle és elkezdtem ingemet kigombolni.
- Mert nagyon kívánlak, hyung - vigyorgott rám és elhessegette kezeimet, hogy ő gombolhassa ki felsőmet, de én csak döbbenten néztem rá. - Mi a baj? - pislogott rám nagy szemekkel.
- Régen hívtál már hyungnak - böktem ki lassan. - Talán már két éve nem hívtál így.
- Szeretnéd, ha most így hívnálak? - suttogta ajkaimra, miközben lehúzott magához egy hosszú csókra. Feljebb tornáztuk magunkat az ágyon, belepréseltem a matracba és akaratosan martam ajkaira, miközben ingem eltűnt rólam.
Kezeimmel felsőjét markoltam és egyre feljebb kezdtem tolni, mire a következő pillanatban hátam már a matracnak nyomódott. Mosolyogva néztem rá, ahogy hatalmas vigyorral ajkain ült rá csípőmre.
- Mit szeretne hyung csinálni? - kérdezte csillogó szemekkel, ujjaival megfogta felsőjét és lassan levette.
- Amit te is - emeltem fel kezemet és megsimogattam arcát, majd egyre közeledett felém és összeforrasztottuk ajkainkat. Ujjaimat hajába vezettem és úgy tartottam szorosan magamhoz, miközben ő kezével végigsimított felsőtestemen. Kellemes borzongás futott végig rajtam, olyan volt, mintha csak álmodtam volna az egészet, annyira tökéletes volt. A csókjai, az illata, az érintése, a jelenléte, az hogy van nekem, a pillanat, minden annyira tökéletes és csodálatos, hogy tényleg álomnak gondoltam az egész pillanatot és...
Hirtelen pattantak fel szemeim és nagyokat pislogva tekintettem körbe. Jun ott feküdt mellettem, nekem háttal. Óvatosan ültem fel, mire megpillantottam egy aprócska cetlit asz éjjeliszekrényen. "Remélem tudod, hogy most nagyon haragszom". Ennyi állt a papíron, de egyből tudtam, mi történt.
- Hogy a csudába tudtam elaludni? - kérdeztem magamtól, ahogy visszadőltem az ágyba és próbáltam aludni, de egyáltalán nem ment. Ennek meglesz holnap a sírja...
Yixing
Szótlanul figyeltem Jongdae hátát, miközben a konyhapulton tevékenykedett. Agyam minduntalan dolgozott, hogy rendbe tegye az elmúlt napok eseményeit, illetve a férfi által megtudott dolgokat. Olyat tett, amiért egyetlen szó nélkül elhagytam. De... Mégis mit? És miért nem emlékszem semmire sem? Bambulásomból néhány igen szép szitokszó hozott vissza, mire azonnal a tőlem pár méterre állóra koncentráltam. Ijedten pattantam fel, ahogy észrevettem, hogy ujjából vér folyik ki és már siettem is oda hozzá. Gyorsan felkaptam az egyik konyharuhát, kezére szorítottam, majd tanácstalanul néztem körbe, hiszen jó lett volna ragtapasz, de nem tudtam, hogy hol keressem.
- Hagyjad csak - motyogta halkan és mielőtt még reagálhattam volna, egyszerűen eltolt, majd eltűnt a lépcsőknél. Zavartan pislogtam utána, de igyekeztem nem foglalkozni a helyzettel, ám mikor visszatért pár pillanattal később, nem bírtam ellenállni. Esetlenül próbálta kibontani egy kézzel a csomagolásából a tapaszt, így odaléptem hozzá, kivettem markából és, amint sikerrel jártam, óvatosan ujjára ragasztottam.
- Szívesen segítek, nem kell egyedül szenvedned vele - szólaltam meg kicsit rekedt hangon, majd elengedtem, de közben észrevehetetlenül végigsimítottam a sérült felületen. Meglepődtem saját magamon, mert mondhatni automatikusan jött a cselekedet, bele se gondoltam mit teszek, egyszerűen csak... Megtörtént.
Nagyot nyelve pillantottam az alacsonyabb szemeibe, aki ellenben úgy tűnt nagyon igyekezett kerülni tekintetemet. Először azt hittem valami gond van, de mikor megláttam a helyiség fényeiben lassan elpiruló arcát, megnyugodtam.
- Ne csináld ezt, kérlek - súgta erőtlenül, közben egy elhaló sóhajt hallatott, majd lehunyta pilláit.
- Miért ne segítenék, ha ilyesmi történik? Ez-
- Mert fáj, hogy ezt csinálod! - fakadt ki hirtelen minden előzmény nélkül. Frusztráltan túrt tincsei közé és vártam a további dumát, de szélsebesen elrohant. Döbbenten meredtem még néhány percig oda, ahol állt, majd utána siettem az emeletre, hogy kicsikarjak belőle ismételten egy magyarázatot. Elkáromkodtam magam, mikor az ajtóhoz ér, az zárva volt és hiába dörömböltem, Jongdae nem akarta kinyitni nekem. Csalódottan toporogtam még egy ideig, végül aztán úgy döntöttem, hogy akkor akárhol jobb, mint itt, úgyhogy elindultam lefelé, ám váratlanul mégis kitárta előttem és határozottan csuklón fogott, mielőtt még elmehettem volna. - Gyakran vágom el magam főzés közben és te mindig is... Mindig ilyen... Ne csináld, kérlek, mert fáj, ha arra gondolok, neked ez nem több, mint a személyiségedből fakadó kedvesség.
Meglepődve pislogtam a sűrű szempillák között megbúvó sötét szemekbe szavai után, hiszen én minden voltam, csak épp kedves nem. Félreértés ne essék, nem voltam bunkó paraszt, de számomra Jongdae egy pár napos ismertség volt, mégis úgy bántam vele, ahogy még soha senkivel. Minden érintésben éreztem, hogy sokkal több van köztünk, mint holmi "személyiségből fakadó kedvesség" és bár próbáltam nem foglalkozni ezzel, ott volt. Bármit mesélt, semmire sem emlékeztem belőle, még csak egy halvány foszlányt sem tudtam kicsikarni magamból, de a testem vágyódott utána és ezt kár lett volna tagadni. Lassan simítottam kezemet arcára, gyengéden letöröltem az apró könnycseppeket róla, majd homlokomat az övének döntöttem csak úgy, mint ő, mikor hazajött. Vigyázva fontam dereka köré karjaimat és tény, hogy nem először tettem meg, most mégis sokkal természetesebbnek tűnt, mint bármikor eddig. Kellemes férfias illata már megint orromba férkőzött és akaratlanul is, de közelíteni kezdtem ajkai felé, majd mielőtt gondolkoztam volna, megcsókoltam. Valahogy ismerős volt, mégis egy részem úgy érezte, hiba volt. Óriási hiba.
Yifan
Borzalmasan aludtam, miután felébredtem az éjjel. Még sosem fordult elő velem ilyen, hogy szeretkezés között elaludjak. Mégis mi a franc bajom van? Egész végig ezen járt az agyam, félóránként felébredtem és percekig képtelen voltam visszaaludni. Hajnali hatkor már kint ültem a kanapén és csak bámultam magam elé, felesleges volt megpróbálkoznom a visszaalvással, mert mire elaludtam volna, kelhettünk is volna fel. Összedobtam egy forrócsokit, hát ha jobb kedvre derít, de semmi hatása nem volt a finom italnak, amiért akár ölni is tudtam volna néhanapján. Az üres bögrét a dohányzóasztalra tettem és egyik lábamat felhúzva, pihentettem karomat a térdemet, miközben az ablakon néztem kifelé, hát ha valamilyen megváltás történik, de tudtam a választ. Rendesen elcsesztem a tegnap estét és valószínűleg a következő két-három napban ne is reménykedjek kedves szavakban, vagy szerelmes ölelésben. Olyan leszek neki, mint egy átlagos lakótárs, akivel semmilyen kapcsolata nincsen. Egy senki leszek, de meg is érdemlem.
- Jó reggelt! - hirtelen kaptam fel fejemet hangjára, ami egyenesen a hátam mögül érkezett. Hátrafordultam, de nem láttam sehol sem, valószínűleg a konyhába ment. Felvettem bögrémet az asztalról és az említett helyiségbe mentem, ahol meg is pillantottam páromat, amint a reggeli kávéját főzte le.
- Jó reggelt - köszöntem neki, mire csak biccentett egyet, rám se nézett, a kávé sokkal érdekesebb volt, de meg is értettem miért. Betettem bögrémet a mosogatóba, elöblögettem, majd egy utolsó pillantást vetettem Junra és a hálóba mentem, hogy felöltözzek. Kiválasztottam egy átlagos inget meg nadrágot, majd miután ezt a kettőt felvettem, azon tanakodtam, melyik nyakkendőt is vegyem fel. Volt egy pár, a nagyját Juntól kaptam, mert szerinte nagyon jól állt és szívesen hordtam miatta. Megkerestem azt, amelyiket legelőször ajándékozta nekem, tisztán emlékeztem arra a születésnapomra, ezért is tudtam megjegyezni, melyik is az a bizonyos nyakkendő. A tükör elé álltam, begomboltam ingem utolsó gombjait is, majd a nyakkendővel kezdtem bajlódni. Imádtam hordani őket, de olyan béna voltam a megkötésébe, mint annak a rendje. Végül valahogy mégis csak összehoztam - igaz rengeteg időbe telt, de sikerült -, majd kikaptam zakómat a helyéről és már mentem is ki az előszobába, hogy táskámat felkapva indulhassunk el Junnal, azonban... Ő nem volt sehol. Értetlenül pislogtam és benéztem minden helyiségbe, de hűlt helyét találtam, a kabátja illetve cipője is eltűnt, így jöttem rá arra, hogy nélkülem indult el a munkába.
- Mit is vártam? - tettem fel a nagy kérdést, ezek után pedig magamra kaptam zakómat, felvettem cipőmet, magamhoz vettem táskámat és útnak is indultam.
Kilépve a házból megindultam a szokásos útvonalon és messze megpillantottam párom alakját. Gyorsabban szedtem lábaimat, hogy legalább a közelébe lehessek, ha valami történik, de nem akartam zavarni. Mögötte bandukoltam végig, egészen a cégig, amikor beszállt a liftbe, én inkább a lépcsőn mentem fel, hogy ne zavarjam. Amint feljutottam a megfelelő emeletre, fáradtan lépdeltem az ajtóm felé, ami előtt már Seolhyun ült az asztalánál.
- Jó re... - mosolyogva kezdte a köszöntést, de amint meglátta arckifejezésemet, megdermedt és nem tudta, mit mondjon. Én sem tudtam, hogy ilyenkor mit kell csinálni, így mielőtt lenyomtam volna irodám ajtajának kilincsét, letettem a földre táskámat és a mosdók felé vettem az irányt. Egyből megnyitottam a csapot, majd alaposan bevizeztem arcomat, nem törődve azzal, hogy az ingem is olyan lesz. Most annyira nem érdekelt a kinézetem. Amint "szalonképesnek" éreztem magamat, visszamentem és már be is léptem a barlangomba. Levágódtam a széken és a legalsó fiókot kihúzva vettem ki egy fényképet. Az egyik közös képünket néztem, amit - mint később kiderült - Seolhyun készített rólunk, amikor éppen a folyosón beszélgettünk. Semmit nem csináltunk, csak néztük egymást, de senki nem mondta volna meg, hogy egy párt alkotunk. Hiányzott. Halk kopogásra lettem figyelmes.
- Jöjjön, Seolhyun - szóltam ki titkárnőmnek és már nyomódott is le a kilincs.
Yixing
Elgondolkodva ültem a nappali kényelmes kanapéján ölemben újfent Jongdae laptopjával és csak bámultam a megnyitott böngésző fehér hátterét. Ujjaim a billentyűzet fölött pihentek, rá akartam keresni néhány lakásra, de sok értelme nem lett volna, mert nem volt pénzem, amivel fenn tudtam volna tartani. És... És igen, Jongdae miatt is hezitáltam kissé. Az alig félórával ezelőtti csók, egyik ezelőttihez sem volt fogható, agyam teljesen elkábult és bár tudtam, hogy nem jó ötlet, mégsem voltam képes ellenállni neki. Úgy faltam ajkait, mint valami olcsó világvége filmben szokták egymást a párok, mikor tudják, hogy utolsó lesz. Örültem, amikor néhány kínos szótlan perc után végül bejelentette a férfi, hogy elmegy fürödni. Egy részem maradni vágyott, de egy másik meg szeretett volna minél messzebb kerülni ettől a helytől, ettől az alaktól. Emiatt is úgy éreztem, nem értek semmit se. Fáradt sóhaj csúszott ki számon, óvatosan lehajtottam a gép szürke tetejét, majd precízen visszahelyeztem az eredeti helyére, hogy még véletlenül se legyen baj abból, amiért ismételten hozzányúltam. Csöndesen üldögéltem a lámpák által szépen kivilágított helyiségben és vártam, hogy történjen valami. Akármi. Őszintén bevallom, elég kényelmetlenül éreztem magam, jobban, mint eddig bármikor és ezen nagyon nem segített az egyszál törölközőben megjelenő Kim Jongdae sem.
Arcom rögtön lángolni kezdett a zavartól, ahogy észrevettem, elkaptam pillantásomat és inkább a könyvespolcnak szenteltem minden figyelmemet. Ijedten ugrottam meg, mikor váratlanul két kéz simult vállaimra, sőt még egy igen gáz fojtott kiáltás is kicsúszott belőlem. Döbbenten meredtem magam elé, aztán ahogy Jongdae megmozdult, hogy megkerülje a kanapét, szorosan összezártam pilláimat, mielőtt még olyat látok, amire nagyon nem vagyok felkészülve lelkileg. Halkan felziháltam, mikor két kíváncsiskodó ujjat véltem felfedezni karomon és igyekeztem nem arra gondolni, hogy ez mégis milyen szituáció. Hamarosan a két ujjhoz csatlakozott még a maradék, majd bal karomon is megéreztem puha, meleg érintését, mire akaratlanul is, de felnyögtem.
- Annyiszor kívántam, bárcsak ne történt volna meg az az eset, bárcsak... Ne emlékeznél rá - súgta hirtelen ajkaimra. - Jóvá szeretném tenni. Kérlek... Engedd meg, hogy jóvá tegyem! - kábán nyitottam ki szemeimet és néztem bele könyörgéssel, illetve vággyal teli tekintetébe és egyszerűen képtelen voltam nemet mondani neki, pedig... Azt szerettem volna. Testem minden porcikája szinte üvöltötte, hogy ne merészeljek még csak a közelében sem maradni, nemhogy akár még bármilyen kapcsolatba is bonyolódni vele, de nem bírtam megálljt parancsolni magamnak.
Mondhatnám, hogy megbántam, ami ezután történt, de igazából nem volt mit megbánni. Jongdae meglepően gyorsan eltűnt a szobájában, s mire legközelebb előkerült, már az alvós szerelése virított rajta.
- Mit... Mit kéne megbocsájtanom? - kérdeztem tőle szinte hangtalanul, mikor ismét felbukkant a nappali bejáratánál. Felsóhajtott, majd letelepedett mellém és tenyerét térdemre helyezte, ami már megint olyan érzést keltett bennem, hogy ez megszokott volt közöttünk. Szomorúan birizgálta egy darabig a meggyűrődött anyagot és már kezdtem letenni arról, hogy választ kapok, mikor végre megszólalt.
- Én... Annyira... Sajnálom - lehelte erőtlenül, de ezzel szemben keze elég erőteljesen szorított rá lábamra. Zavartan húzódtam el érintése elől, viszont ő határozottan utánam nyúlt, így úgy maradtunk, ahogy voltunk. Körülbelül fél centi távolságra. Fájdalmasan csillogó íriszekkel kapcsolta össze pillantásunkat, majd gyengéden arcomra simította kezét, én pedig önkéntelenül simultam az érintésbe. - Régen rengeteget voltunk ilyen helyzetben. Amikor csak tehettük így ültünk és néztünk valami szar filmet. Szeretnék ismét egy ilyen estét. Miután elmondtam... Félek, elmész, ezért még előtte... Csak hadd érezzem úgy magam, mint pár éve. Megadod ezt nekem, Yixing?
- Persze, hogy meg - válaszoltam csöndesen, majd a laptop mellől felkaptam a TV távirányítóját, benyomtam és addig kattintgattam, míg nem találtam valami szar filmet.
Yifan
- Ennyi történt semmi más - meséltem el titkárnőmnek, hogy miért is néztem ki úgy korán reggel, mint aki éppen most tért volna vissza egy csatáról. Még volt tíz percünk az első megbeszélés előtt, de egyáltalán nem tudtam, hol is állt a fejem ezekben a pillanatokban.
- Mi lenne, ha odamennél hozzá és beszélnél vele? Bocsánatot kérsz, hogy mennyire is rosszul érzed magad az egész miatt, majd valamit kitalálsz, hogy kiengeszteld. Bár a kiengesztelés nem a legjobb módszer, mert olyankor azt érzik az emberek, hogy csak akkor figyelnek rájuk.
- Én is ezen gondolkodtam, de tudom, hogy ilyenkor Jun lehetetlen - sóhajtottam egyet és fejemet hátradöntöttem a széken. - Ma megpróbálok nem bajt okozni neki és, amikor hazamegyünk akkor beszélek vele. Mást most úgysem tehetek. Menjünk a megbeszélésre, majd ezen gondolkodom később - álltam fel székemből és pár papírt megfogva, meg telefonomat indultam el az ajtó felé Seolhyunnal a nyomomban, hogy végre nekivágjunk ennek a napnak.
A megbeszélés gyorsan lezajlott, szerencsére egy percem sem volt, hogy Junra gondoljak, így kicsit elterelődtek a gondolataim és nem azon őrlődtem, hogy mégis mi a fenét csináljak. Ezen ráérek később gondolkodni, mert ha most az agykerekeim párom körül forognának, akkor tuti, hogy soha az életben nem érne véget a nap. Egyik helyről mentünk a másikra, fel az ötödikre, majd le a harmadikra és ez ment egész nap. Seolhyun próbálta elterelni a gondolataimat, mindig kérdezett valamit, vagy fecsegett valamiről, hogy véletlenül se gondoljak Junra.
- Arra gondoltam, hogy Oh Heejun esetleg a holnap nap folyamán bejöhetne az egy órási megbeszélés után és akkor meg tudnátok beszélni a dolgokat - beszélt hozzám titkárnőm, ahogy a folyosón haladtunk az irodám felé. Teljesen belemélyedt a kis noteszába, annyira, hogy az egyik kanyarban félrelépett vagy megbotlott, nem tudom, de csak arra lettem figyelmes, hogy elkezd dőlni oldalra. Automatikusan indultak el karjaim, és fogtam meg derekánál fogva. Tipikus filmbeli pillanat, mikor a két főszereplő végre találkozik és elcsattan az első csókjuk, de pontosan tudtuk, hogy ez nem fog bekövetkezni.
Amint Seolhyun megtalálta egyensúlyát el is engedtem és folytattuk utunkat barlangomba, majd nekiálltam az aznapi papírmunkának. Utáltam, de ez is hozzátartozott az én csodálatos napirendemhez. Az evést nagyon rég elfelejtettem, vagyis pontosítok. Elfelejtettem, de drága titkárnőm hozatott valami ételt, aminek csak a negyedét tüntettem el, vagy annyit sem, mert egyáltalán nem volt étvágyam. A mai napon semmihez sem volt kedvem, de nagyon reménykedtem, hogy ez nem lesz hatással a munkámra. Csak teltek a percek és az órák, olyan fél hat felé járhatott az idő, mikor is kifelé indultam, hogy igyak valamit, de egy beszélgetésre lettem figyelmes. Nem szoktam hallgatózni, mert nem jó dolog, de mikor felismertem a két hang tulajdonosát és a beszélgetés témáját, akaratlanul is, de hegyeztem füleimet.
- Jun, az nem úgy volt... - mondta nyugodt hangon titkárnőm. Biztos fel volt háborodva a másik illető.
- De akkor mégis miért voltál a karjaiban?! - csattant fel a kelleténél is jobban párom. - Neked egyáltalán nem ott van a helyed és szerintem nem örülnél, ha a vőlegényed ezt megtudná! - fenyegetőzött Jun.
- De az...
- Jó kifogást úgysem találsz. Csak valld be, hogy bele vagy zúgva Yifanba és ezért koslatsz utána állandóan! - kérte számon Seolhyunt, én meg csak álltam és...
Yixing
Szemeim percek óta csak meredtek a képernyőre, amin már a stáblista pörgött egy jó ideje, ki kellett volna kapcsolni, de nem mertem megmozdulni. Jongdae nem sokkal azután elaludt, hogy elkezdtük nézni a filmet és nem volt szívem felébreszteni őt. Forró lehelete érzékeny nyakamnak csapódott minden egyes levegővételekor, ujjai határozottan szorítottak az enyémeket, holott már rég elszenderedett. Elképzelni sem tudtam, hogyan képes ilyen erővel fogni őket, de gyanítom, köze volt ahhoz, hogy félt, elhagyom. Hogy elmegyek ismét egyetlenegy szó nélkül. Tekintetem a kinti sötétségre tévedt, egy ideig elmélázva bámultam kifelé, majd végül csak rászántam magam arra, hogy megmozduljak. Óvatosan húzódtam arrébb a férfitól, mire rögtön utánam kapott, viszont nem kelt fel, így még jobban eltávolodtam tőle.
- Kérlek, ne... Ne menj... Bocsáss meg... Kérlek... - hatalmasat nyeltem, amint meghallottam csöndes, kétségbeesett könyörgését és nem is bírtam ellenállni, így leguggoltam elé. Gyengéden simítottam hátra izzadt tincseit, majd minden izmomat megfeszítve karjaimba kaptam és elindultam vele a szobája felé.
Lábbal rúgtam be az ajtót, majd némi szerencsétlenkedés után, eljutottam ágyáig és nem épp a legfinomabban letettem rá. Nem volt nehéz, de én nem az az izomkolosszus voltam, aki elbírta volna őt. Lihegve ültem le a vörös kör alakú szőnyegre, ami a fekhely mellett volt és... Figyeltem őt. Íriszeim minden porcikáját végigjárták, pedig már nem először láttam, mégis látható változások mentek végbe rajta, alig pár nap alatt mióta ismerem. Nem voltam hülye, tudtam, hogy miattam van és átkoztam magam érte. Mikor először találkoztunk, nem úgy tűnt, hogy nagyon maga alatt lenne, talán már kiheverte a dolgot, erre jövök és mindent elrontok neki. Lágyan cirógattam meg puha arcát, minek hatására ajkain egy apró mosoly villant fel, amitől nekem is rögvest jobb kedvem lett. Tekintetem az éjjeliszekrényre tévedt, amin ismételten ott pihent mobilja és igyekeztem megállj parancsolni magamnak, de nem sikerült. Lekaptam a fáról, megnyomtam rajta a gombot és csak néztem magamat a képernyővédőn. Valószínűleg egy tavaszi, esetleg nyári napon készülhetett, mert elég lengén voltam öltözve, de igazán ez nem érdekelt, csak az, hogy milyen boldog vigyorral pillantottam bele a kamerába. Nem nézhet így valaki, aki egyik napról a másikra csakúgy lelép. Az nem egy hirtelen döntés alapján történik.
Halk nyögés csúszott ki számon, mikor kinyújtva lábamat, az óriásit reccsent és egy pillanatra komolyan megijedtem, hogy többet fel se állok. Aggódva pislogtam Jongdae felé, felébred-e és sajnos igen. Zavartan vörösödtem el, ahogy lehajolt ágyáról egészen arcomig, majd mielőtt még reagálhattam volna, egy aprócska csók csattant ajkaimon.
- Mert felhoztál - vigyorgott rám, majd felkaromnál fogva könnyedén maga mellé húzott és átkarolt. Próbáltam nem zavarba jönni, de kezdtem úgy érezni, hogy olyanok vagyunk mint, akik tényleg járnak, holott tőlem ez azért messze állt. Kábán pislogtam a világos zöld falakra, amik ebben a félhomályban nagyon nem tűntek annak, s közben akaratlanul is, de viszonoztam az ölelést. Gyengéden fogtam át karcsú derekát és ismét hatalmába kerített az a bizonyos érzés, miszerint én ezt nem először csinálom. Tudtam, hogy így van és most át is adtam magam neki, élveztem a kellemes légkört, ami kialakult közöttük. Már nem vágytam arra, hogy tudjam, miért hagytam el. Én csak... Szerettem volna a közelében lenni. Vele lenni.
Yifan
A mosdóba siettem, amennyire csak tudtam. Egyszerűen rosszul voltam a helyzettől, a hallott szavaktól, meg akartam szabadulni tőlük, azt kívántam bárcsak ne aludtam volna el tegnap este, de tudtam, hogy sosem fog teljesülni. Sóhajtva támaszkodtam meg a mosdó szélébe és lehajtott fejjel vettem nagy levegőket, hogy tisztán lássak. Megnyitottam a csapot, a hideg víz alá engedtem tenyereimet, majd arcomat megmostam, hogy legalább így eltüntessek mindent. Lehunyt szemekkel emeltem meg fejemet, majd felnyitva pilláimat néztem farkasszemet saját magammal, de kissé döbbenten tekintettem tükörképemre. A tükörből egy sápadt arcú férfi tekintett rám, hatalmas karikás szemekkel, arca beesett volt, járomcsontja teljesen látszódott, szemeiben a fáradtság, feladás csillogott, mintha feladta volna a harcot. Legyőzték egy csatában és azt hitte, az egész háborút elveszítette ezzel, pedig még csak most kezdődött az egész.
- Kié ez az arc? - szólaltam meg halkan, ahogy a tükörképemet néztem, de azt leszámítva, hogy a haja úgy állt, mint az enyém, korántsem hasonlított rám. Kezdtem kételkedni már saját magamban. Megbolondultam. Igen, teljesen bolond vagyok.
Sóhajtva fordítottam el testemet a tükörtől és derekamnál fogva támaszkodtam neki a mosdónak. Két ujjammal összeszorítottam orrnyergemet, és próbáltam egyenletesen lélegezni, már amennyire sikerült. Ez már tényleg nem normális dolog. Először elalszom szeretkezés közben, aztán összeveszek Junnal, most meg a saját létezésemben kételkedtem. Mi lesz még itt? Felborul az egész életem? Ez nagyon nincsen rendben. Elkezdtem már magammal vitatkozni, tuti meghibbantam. Egyre feszültebb lettem, annak ellenére, hogy lenyugodni akartam, de egyáltalán nem ment. Frusztrált ez az egész nap, a szituáció, a vita, az este, Jun, minden. Egyszerűen elegem lett mindenből hirtelen, mintha én nem én lennék. Váratlanul vágódott ki a mellékhelyiség ajtaja, és ahogy felkaptam a fejemet, egy eléggé ideges Junmyeonnal találtam szembe magamat. Felháborodva, megfeszült karokkal állt meg tőlem pár lépésre és csak meredt előre, majd mikor észrevette, hogy nincsen egyedül, csak nézett engem. Egymás szemébe mélyedtünk és láttam, kérdezne valamit, de inkább más kérdést tett fel.
- Mégis mi volt ez az egész? - förmedt rám. - Hagyod, hogy csak úgy a karjaid közé hulljon, mint egy darab rongy? - lépett közelebb, továbbra is tartva a szemkontaktust. - Mégis mi van veled Yifan? Miért engeded le a védelmedet? Én nem vagyok elég neked? Kell még valaki más is?
- Jun - szóltam meg és egy pillanatra lehunytam szemeimet, majd ránéztem. - Semmi nem történt. Megbotlott, én meg elkaptam. Ennyi. Seolhyun a legjobb emberem, mindent tud rólam, mondhatni a bizalmasom. Ő az egyetlen, akivel beszélni tudok úgy, hogy ne kelljen mást mondanom a páromról. Miért baj az, hogy van egy lány barátom? Egyetlen egy. Jun, ne legyél féltékeny Seolhyunra. Teljesen értelmetlen - mondtam nyugodtan. - Tisztázzuk ezeket a dolgokat és béküljünk ki. Neked se tesz jót ez az egész. Értem én, hogy haragszol, mert tegnap elaludtam, miközben szeretkeztünk. Ezt elfogadom és megértem, jogosan is vagy mérges, de Seolhyunt hagyd ki ebből. Ez kettőnkre tartozik, nem másra - néztem végig szemébe. Egyre nagyobb lett benne a düh és az idegesség egyre magasabbra hágott.
- Majd máskor beszélünk - fordult meg tengelye körül és már indult is kifelé. Vártam egy-két pillanatot, majd követtem őt. Egészen a liftig követtem, mikor is gyorsan körülnéztem, majd hátulról hozzásimultam, egyik kezemmel átkaroltam derekát és füléhez hajoltam.
- Iszonyatosan beindít, mikor így viselkedsz - suttogtam fülébe és ebben a pillanatban nyílt a lift, így elhúzódtam tőle és léptem volna hátra, de egyáltalán nem úgy lett ahogy én akartam, legalábbis félig...
Yixing
Óvatosan csúsztattam arrébb a konyharuhát az asztalon, majd poharamért nyúltam és lassan bekortyoltam a vízbe. Halk sóhaj szökött ki ajkaim között, miután rájöttem, hogy hiába ülök itt éjnek évadján a konyhában, nem történik csoda. Fáradtan pillantottam ki az ablakon, egyenesen a sötétségbe, közben felálltam és a pulthoz léptem, hogy félretegyem poharamat. A hold még mindig elég fényes volt ahhoz, hogy meglássam magam az üvegben, mire elfintorodtam. Kivételesen nem más nézett vissza rám, tudtam, hogy én vagyok az, hiszen pont olyan förtelmesen festettem, mint amilyennek éreztem is magamat. Jongdae alig pár másodperccel később már ismét aludt, miután magához húzott az ágyon, viszont én képtelen voltam, így lejöttem inni. Elég volt egyetlen egy emelet és... Semmit nem éreztem. A közelében lenni furcsa, ismeretlen mégis ismerős érzéseket váltott ki belőlem, de ilyenkor, mikor nem voltam vele, egyszerűen... Mégse vágytam vele lenni. Becsaptam őt a csókokkal, illetve a szavakkal és saját magamat is. Mély levegőt vettem, megdörzsöltem kezeimmel álmos szemeimet, majd újfent kitekintettem az ablakon, de ezúttal mást is felfedeztem az üvegben, mire ijedten rándultam össze.
- Valami baj van? - kérdezte Jongdae rekedten az alvástól. Annak ellenére, hogy a frászt hozta rám, nem fordultam meg, továbbra is csak a tükörképére néztem, ám ez még jobban megrémített. Beszélt, de szája nem mozdult meg. Esküszöm, valami nagyon nem oké itt. Nagyot nyelve kémleltem sötét íriszeit, majd inkább a pulton kezdtem el tologatni a poharamat, csakhogy ne kelljen rátekintenem. Halottam, hogy megmozdult, papucsa csöndesen csattant a kövön, így rögvest megráztam a fejemet, mielőtt még közelebb lépett volna.
- Csak azon gondolkoztam, hogy... Hogy kéne valami... Munka - mondanám, hogy kb hangtalan voltam, de az éjjel csöndjében mindent hallani lehetett, így biztos ő is hallott engem.
- Jöhetnél oda, ahol én dolgozom. Legalább a köz... - zavartan fordultam meg, mikor egyszeriben csak elhalt hangja, de alig dőltem a pultnak, már folytatta is kicsit kijavítva magát. - Legalább segíthetnék neked - hazudott valamiben, de azok után, hogy én is hazudtam neki, nem akartam feszegetni a témát.
Tekintetünk összekapcsolódott és szerintem mindketten tökéletesen tisztában voltunk azzal a ténnyel, hogy hazudtunk egymásnak, de egyikünk sem firtatta a dolgot. Megköszörültem a torkomat, majd önkéntelenül is, de igyekeztem hátrébb húzódni tőle, amit nem értettem, de betudtam annak, hogy valójában, ha nem voltunk közel, nem éreztem semmit. A nappali felé indultam, mert biztos voltam benne, hogy esélytelen, hogy ma éjjel aludjak, annak ellenére, hogy majd' leragadt a szemem és azon gondolkoztam, hogy ismét belekezdek a könyvbe, de az nem volt ott a polcon.
- Hova lett a könyv? - hangom meglepően számonkérő volt, ráadásul még a düh szikrája is fellobbant bennem. Értem, hogy rosszra emlékezteti, de az enyém volt. És most itt voltam, így mégis mire fel veszi el? Összevont szemöldökkel figyelt néhány percig, majd egy megadó sóhaj után eltűnt, hogy pár pillanattal később visszaadja kedvenc regényem. Kinyitva újra szembe találtam magamat a megannyi érzelmet sugárzó nekem intézett szavakkal és el is szállt ingerültségem, helyette a szívem kezdett heves dobogásba. - Nem lehetett... Olcsó - motyogtam bűnbánóan az előbbi miatt, de mikor megláttam lágy mosolyát, megnyugodtam.
- Egy barátom igazán segítőkész volt. Szerkesztő, úgyhogy nem volt nehéz szereznie egyet. Vagyis... - váratlanul elhallgatott, de ezúttal rögtön folytatta. - Igazából az övé volt.
Vigyorogva húztam még jobban magamhoz, bár ennél közelebb már nem tudtam, de mégis azt kívántam bárcsak egybe forrna a testünk. Derekánál fogva irányítottam, ahogy elkezdtem a háló felé terelgetni, de ő magától is elindult volna és pontosan tudta az útvonalat. Ott fordult be, ahol kellett, ott lassított, ahol mindig is, így pillanatokat alatt jutottunk el most már közös szobánkba, amire már nagyon régóta vágytam. Eldöntöttem az ágyon, gyorsan föléje másztam és visszatapadtam csodálatos ajkaira. Ujjai ingem anyagát markolták a hátamon, ezzel jelezvén, ideje megszabadulni tőle.
- Milyen türelmetlen vagy - mosolyodtam el, ahogy egy picit elhúzódtam tőle és elkezdtem ingemet kigombolni.
- Mert nagyon kívánlak, hyung - vigyorgott rám és elhessegette kezeimet, hogy ő gombolhassa ki felsőmet, de én csak döbbenten néztem rá. - Mi a baj? - pislogott rám nagy szemekkel.
- Régen hívtál már hyungnak - böktem ki lassan. - Talán már két éve nem hívtál így.
- Szeretnéd, ha most így hívnálak? - suttogta ajkaimra, miközben lehúzott magához egy hosszú csókra. Feljebb tornáztuk magunkat az ágyon, belepréseltem a matracba és akaratosan martam ajkaira, miközben ingem eltűnt rólam.
Kezeimmel felsőjét markoltam és egyre feljebb kezdtem tolni, mire a következő pillanatban hátam már a matracnak nyomódott. Mosolyogva néztem rá, ahogy hatalmas vigyorral ajkain ült rá csípőmre.
- Mit szeretne hyung csinálni? - kérdezte csillogó szemekkel, ujjaival megfogta felsőjét és lassan levette.
- Amit te is - emeltem fel kezemet és megsimogattam arcát, majd egyre közeledett felém és összeforrasztottuk ajkainkat. Ujjaimat hajába vezettem és úgy tartottam szorosan magamhoz, miközben ő kezével végigsimított felsőtestemen. Kellemes borzongás futott végig rajtam, olyan volt, mintha csak álmodtam volna az egészet, annyira tökéletes volt. A csókjai, az illata, az érintése, a jelenléte, az hogy van nekem, a pillanat, minden annyira tökéletes és csodálatos, hogy tényleg álomnak gondoltam az egész pillanatot és...
Hirtelen pattantak fel szemeim és nagyokat pislogva tekintettem körbe. Jun ott feküdt mellettem, nekem háttal. Óvatosan ültem fel, mire megpillantottam egy aprócska cetlit asz éjjeliszekrényen. "Remélem tudod, hogy most nagyon haragszom". Ennyi állt a papíron, de egyből tudtam, mi történt.
- Hogy a csudába tudtam elaludni? - kérdeztem magamtól, ahogy visszadőltem az ágyba és próbáltam aludni, de egyáltalán nem ment. Ennek meglesz holnap a sírja...
Yixing
Szótlanul figyeltem Jongdae hátát, miközben a konyhapulton tevékenykedett. Agyam minduntalan dolgozott, hogy rendbe tegye az elmúlt napok eseményeit, illetve a férfi által megtudott dolgokat. Olyat tett, amiért egyetlen szó nélkül elhagytam. De... Mégis mit? És miért nem emlékszem semmire sem? Bambulásomból néhány igen szép szitokszó hozott vissza, mire azonnal a tőlem pár méterre állóra koncentráltam. Ijedten pattantam fel, ahogy észrevettem, hogy ujjából vér folyik ki és már siettem is oda hozzá. Gyorsan felkaptam az egyik konyharuhát, kezére szorítottam, majd tanácstalanul néztem körbe, hiszen jó lett volna ragtapasz, de nem tudtam, hogy hol keressem.
- Hagyjad csak - motyogta halkan és mielőtt még reagálhattam volna, egyszerűen eltolt, majd eltűnt a lépcsőknél. Zavartan pislogtam utána, de igyekeztem nem foglalkozni a helyzettel, ám mikor visszatért pár pillanattal később, nem bírtam ellenállni. Esetlenül próbálta kibontani egy kézzel a csomagolásából a tapaszt, így odaléptem hozzá, kivettem markából és, amint sikerrel jártam, óvatosan ujjára ragasztottam.
- Szívesen segítek, nem kell egyedül szenvedned vele - szólaltam meg kicsit rekedt hangon, majd elengedtem, de közben észrevehetetlenül végigsimítottam a sérült felületen. Meglepődtem saját magamon, mert mondhatni automatikusan jött a cselekedet, bele se gondoltam mit teszek, egyszerűen csak... Megtörtént.
Nagyot nyelve pillantottam az alacsonyabb szemeibe, aki ellenben úgy tűnt nagyon igyekezett kerülni tekintetemet. Először azt hittem valami gond van, de mikor megláttam a helyiség fényeiben lassan elpiruló arcát, megnyugodtam.
- Ne csináld ezt, kérlek - súgta erőtlenül, közben egy elhaló sóhajt hallatott, majd lehunyta pilláit.
- Miért ne segítenék, ha ilyesmi történik? Ez-
- Mert fáj, hogy ezt csinálod! - fakadt ki hirtelen minden előzmény nélkül. Frusztráltan túrt tincsei közé és vártam a további dumát, de szélsebesen elrohant. Döbbenten meredtem még néhány percig oda, ahol állt, majd utána siettem az emeletre, hogy kicsikarjak belőle ismételten egy magyarázatot. Elkáromkodtam magam, mikor az ajtóhoz ér, az zárva volt és hiába dörömböltem, Jongdae nem akarta kinyitni nekem. Csalódottan toporogtam még egy ideig, végül aztán úgy döntöttem, hogy akkor akárhol jobb, mint itt, úgyhogy elindultam lefelé, ám váratlanul mégis kitárta előttem és határozottan csuklón fogott, mielőtt még elmehettem volna. - Gyakran vágom el magam főzés közben és te mindig is... Mindig ilyen... Ne csináld, kérlek, mert fáj, ha arra gondolok, neked ez nem több, mint a személyiségedből fakadó kedvesség.
Meglepődve pislogtam a sűrű szempillák között megbúvó sötét szemekbe szavai után, hiszen én minden voltam, csak épp kedves nem. Félreértés ne essék, nem voltam bunkó paraszt, de számomra Jongdae egy pár napos ismertség volt, mégis úgy bántam vele, ahogy még soha senkivel. Minden érintésben éreztem, hogy sokkal több van köztünk, mint holmi "személyiségből fakadó kedvesség" és bár próbáltam nem foglalkozni ezzel, ott volt. Bármit mesélt, semmire sem emlékeztem belőle, még csak egy halvány foszlányt sem tudtam kicsikarni magamból, de a testem vágyódott utána és ezt kár lett volna tagadni. Lassan simítottam kezemet arcára, gyengéden letöröltem az apró könnycseppeket róla, majd homlokomat az övének döntöttem csak úgy, mint ő, mikor hazajött. Vigyázva fontam dereka köré karjaimat és tény, hogy nem először tettem meg, most mégis sokkal természetesebbnek tűnt, mint bármikor eddig. Kellemes férfias illata már megint orromba férkőzött és akaratlanul is, de közelíteni kezdtem ajkai felé, majd mielőtt gondolkoztam volna, megcsókoltam. Valahogy ismerős volt, mégis egy részem úgy érezte, hiba volt. Óriási hiba.
Yifan
Borzalmasan aludtam, miután felébredtem az éjjel. Még sosem fordult elő velem ilyen, hogy szeretkezés között elaludjak. Mégis mi a franc bajom van? Egész végig ezen járt az agyam, félóránként felébredtem és percekig képtelen voltam visszaaludni. Hajnali hatkor már kint ültem a kanapén és csak bámultam magam elé, felesleges volt megpróbálkoznom a visszaalvással, mert mire elaludtam volna, kelhettünk is volna fel. Összedobtam egy forrócsokit, hát ha jobb kedvre derít, de semmi hatása nem volt a finom italnak, amiért akár ölni is tudtam volna néhanapján. Az üres bögrét a dohányzóasztalra tettem és egyik lábamat felhúzva, pihentettem karomat a térdemet, miközben az ablakon néztem kifelé, hát ha valamilyen megváltás történik, de tudtam a választ. Rendesen elcsesztem a tegnap estét és valószínűleg a következő két-három napban ne is reménykedjek kedves szavakban, vagy szerelmes ölelésben. Olyan leszek neki, mint egy átlagos lakótárs, akivel semmilyen kapcsolata nincsen. Egy senki leszek, de meg is érdemlem.
- Jó reggelt! - hirtelen kaptam fel fejemet hangjára, ami egyenesen a hátam mögül érkezett. Hátrafordultam, de nem láttam sehol sem, valószínűleg a konyhába ment. Felvettem bögrémet az asztalról és az említett helyiségbe mentem, ahol meg is pillantottam páromat, amint a reggeli kávéját főzte le.
- Jó reggelt - köszöntem neki, mire csak biccentett egyet, rám se nézett, a kávé sokkal érdekesebb volt, de meg is értettem miért. Betettem bögrémet a mosogatóba, elöblögettem, majd egy utolsó pillantást vetettem Junra és a hálóba mentem, hogy felöltözzek. Kiválasztottam egy átlagos inget meg nadrágot, majd miután ezt a kettőt felvettem, azon tanakodtam, melyik nyakkendőt is vegyem fel. Volt egy pár, a nagyját Juntól kaptam, mert szerinte nagyon jól állt és szívesen hordtam miatta. Megkerestem azt, amelyiket legelőször ajándékozta nekem, tisztán emlékeztem arra a születésnapomra, ezért is tudtam megjegyezni, melyik is az a bizonyos nyakkendő. A tükör elé álltam, begomboltam ingem utolsó gombjait is, majd a nyakkendővel kezdtem bajlódni. Imádtam hordani őket, de olyan béna voltam a megkötésébe, mint annak a rendje. Végül valahogy mégis csak összehoztam - igaz rengeteg időbe telt, de sikerült -, majd kikaptam zakómat a helyéről és már mentem is ki az előszobába, hogy táskámat felkapva indulhassunk el Junnal, azonban... Ő nem volt sehol. Értetlenül pislogtam és benéztem minden helyiségbe, de hűlt helyét találtam, a kabátja illetve cipője is eltűnt, így jöttem rá arra, hogy nélkülem indult el a munkába.
- Mit is vártam? - tettem fel a nagy kérdést, ezek után pedig magamra kaptam zakómat, felvettem cipőmet, magamhoz vettem táskámat és útnak is indultam.
Kilépve a házból megindultam a szokásos útvonalon és messze megpillantottam párom alakját. Gyorsabban szedtem lábaimat, hogy legalább a közelébe lehessek, ha valami történik, de nem akartam zavarni. Mögötte bandukoltam végig, egészen a cégig, amikor beszállt a liftbe, én inkább a lépcsőn mentem fel, hogy ne zavarjam. Amint feljutottam a megfelelő emeletre, fáradtan lépdeltem az ajtóm felé, ami előtt már Seolhyun ült az asztalánál.
- Jó re... - mosolyogva kezdte a köszöntést, de amint meglátta arckifejezésemet, megdermedt és nem tudta, mit mondjon. Én sem tudtam, hogy ilyenkor mit kell csinálni, így mielőtt lenyomtam volna irodám ajtajának kilincsét, letettem a földre táskámat és a mosdók felé vettem az irányt. Egyből megnyitottam a csapot, majd alaposan bevizeztem arcomat, nem törődve azzal, hogy az ingem is olyan lesz. Most annyira nem érdekelt a kinézetem. Amint "szalonképesnek" éreztem magamat, visszamentem és már be is léptem a barlangomba. Levágódtam a széken és a legalsó fiókot kihúzva vettem ki egy fényképet. Az egyik közös képünket néztem, amit - mint később kiderült - Seolhyun készített rólunk, amikor éppen a folyosón beszélgettünk. Semmit nem csináltunk, csak néztük egymást, de senki nem mondta volna meg, hogy egy párt alkotunk. Hiányzott. Halk kopogásra lettem figyelmes.
- Jöjjön, Seolhyun - szóltam ki titkárnőmnek és már nyomódott is le a kilincs.
Yixing
Elgondolkodva ültem a nappali kényelmes kanapéján ölemben újfent Jongdae laptopjával és csak bámultam a megnyitott böngésző fehér hátterét. Ujjaim a billentyűzet fölött pihentek, rá akartam keresni néhány lakásra, de sok értelme nem lett volna, mert nem volt pénzem, amivel fenn tudtam volna tartani. És... És igen, Jongdae miatt is hezitáltam kissé. Az alig félórával ezelőtti csók, egyik ezelőttihez sem volt fogható, agyam teljesen elkábult és bár tudtam, hogy nem jó ötlet, mégsem voltam képes ellenállni neki. Úgy faltam ajkait, mint valami olcsó világvége filmben szokták egymást a párok, mikor tudják, hogy utolsó lesz. Örültem, amikor néhány kínos szótlan perc után végül bejelentette a férfi, hogy elmegy fürödni. Egy részem maradni vágyott, de egy másik meg szeretett volna minél messzebb kerülni ettől a helytől, ettől az alaktól. Emiatt is úgy éreztem, nem értek semmit se. Fáradt sóhaj csúszott ki számon, óvatosan lehajtottam a gép szürke tetejét, majd precízen visszahelyeztem az eredeti helyére, hogy még véletlenül se legyen baj abból, amiért ismételten hozzányúltam. Csöndesen üldögéltem a lámpák által szépen kivilágított helyiségben és vártam, hogy történjen valami. Akármi. Őszintén bevallom, elég kényelmetlenül éreztem magam, jobban, mint eddig bármikor és ezen nagyon nem segített az egyszál törölközőben megjelenő Kim Jongdae sem.
Arcom rögtön lángolni kezdett a zavartól, ahogy észrevettem, elkaptam pillantásomat és inkább a könyvespolcnak szenteltem minden figyelmemet. Ijedten ugrottam meg, mikor váratlanul két kéz simult vállaimra, sőt még egy igen gáz fojtott kiáltás is kicsúszott belőlem. Döbbenten meredtem magam elé, aztán ahogy Jongdae megmozdult, hogy megkerülje a kanapét, szorosan összezártam pilláimat, mielőtt még olyat látok, amire nagyon nem vagyok felkészülve lelkileg. Halkan felziháltam, mikor két kíváncsiskodó ujjat véltem felfedezni karomon és igyekeztem nem arra gondolni, hogy ez mégis milyen szituáció. Hamarosan a két ujjhoz csatlakozott még a maradék, majd bal karomon is megéreztem puha, meleg érintését, mire akaratlanul is, de felnyögtem.
- Annyiszor kívántam, bárcsak ne történt volna meg az az eset, bárcsak... Ne emlékeznél rá - súgta hirtelen ajkaimra. - Jóvá szeretném tenni. Kérlek... Engedd meg, hogy jóvá tegyem! - kábán nyitottam ki szemeimet és néztem bele könyörgéssel, illetve vággyal teli tekintetébe és egyszerűen képtelen voltam nemet mondani neki, pedig... Azt szerettem volna. Testem minden porcikája szinte üvöltötte, hogy ne merészeljek még csak a közelében sem maradni, nemhogy akár még bármilyen kapcsolatba is bonyolódni vele, de nem bírtam megálljt parancsolni magamnak.
Mondhatnám, hogy megbántam, ami ezután történt, de igazából nem volt mit megbánni. Jongdae meglepően gyorsan eltűnt a szobájában, s mire legközelebb előkerült, már az alvós szerelése virított rajta.
- Mit... Mit kéne megbocsájtanom? - kérdeztem tőle szinte hangtalanul, mikor ismét felbukkant a nappali bejáratánál. Felsóhajtott, majd letelepedett mellém és tenyerét térdemre helyezte, ami már megint olyan érzést keltett bennem, hogy ez megszokott volt közöttünk. Szomorúan birizgálta egy darabig a meggyűrődött anyagot és már kezdtem letenni arról, hogy választ kapok, mikor végre megszólalt.
- Én... Annyira... Sajnálom - lehelte erőtlenül, de ezzel szemben keze elég erőteljesen szorított rá lábamra. Zavartan húzódtam el érintése elől, viszont ő határozottan utánam nyúlt, így úgy maradtunk, ahogy voltunk. Körülbelül fél centi távolságra. Fájdalmasan csillogó íriszekkel kapcsolta össze pillantásunkat, majd gyengéden arcomra simította kezét, én pedig önkéntelenül simultam az érintésbe. - Régen rengeteget voltunk ilyen helyzetben. Amikor csak tehettük így ültünk és néztünk valami szar filmet. Szeretnék ismét egy ilyen estét. Miután elmondtam... Félek, elmész, ezért még előtte... Csak hadd érezzem úgy magam, mint pár éve. Megadod ezt nekem, Yixing?
- Persze, hogy meg - válaszoltam csöndesen, majd a laptop mellől felkaptam a TV távirányítóját, benyomtam és addig kattintgattam, míg nem találtam valami szar filmet.
Yifan
- Ennyi történt semmi más - meséltem el titkárnőmnek, hogy miért is néztem ki úgy korán reggel, mint aki éppen most tért volna vissza egy csatáról. Még volt tíz percünk az első megbeszélés előtt, de egyáltalán nem tudtam, hol is állt a fejem ezekben a pillanatokban.
- Mi lenne, ha odamennél hozzá és beszélnél vele? Bocsánatot kérsz, hogy mennyire is rosszul érzed magad az egész miatt, majd valamit kitalálsz, hogy kiengeszteld. Bár a kiengesztelés nem a legjobb módszer, mert olyankor azt érzik az emberek, hogy csak akkor figyelnek rájuk.
- Én is ezen gondolkodtam, de tudom, hogy ilyenkor Jun lehetetlen - sóhajtottam egyet és fejemet hátradöntöttem a széken. - Ma megpróbálok nem bajt okozni neki és, amikor hazamegyünk akkor beszélek vele. Mást most úgysem tehetek. Menjünk a megbeszélésre, majd ezen gondolkodom később - álltam fel székemből és pár papírt megfogva, meg telefonomat indultam el az ajtó felé Seolhyunnal a nyomomban, hogy végre nekivágjunk ennek a napnak.
A megbeszélés gyorsan lezajlott, szerencsére egy percem sem volt, hogy Junra gondoljak, így kicsit elterelődtek a gondolataim és nem azon őrlődtem, hogy mégis mi a fenét csináljak. Ezen ráérek később gondolkodni, mert ha most az agykerekeim párom körül forognának, akkor tuti, hogy soha az életben nem érne véget a nap. Egyik helyről mentünk a másikra, fel az ötödikre, majd le a harmadikra és ez ment egész nap. Seolhyun próbálta elterelni a gondolataimat, mindig kérdezett valamit, vagy fecsegett valamiről, hogy véletlenül se gondoljak Junra.
- Arra gondoltam, hogy Oh Heejun esetleg a holnap nap folyamán bejöhetne az egy órási megbeszélés után és akkor meg tudnátok beszélni a dolgokat - beszélt hozzám titkárnőm, ahogy a folyosón haladtunk az irodám felé. Teljesen belemélyedt a kis noteszába, annyira, hogy az egyik kanyarban félrelépett vagy megbotlott, nem tudom, de csak arra lettem figyelmes, hogy elkezd dőlni oldalra. Automatikusan indultak el karjaim, és fogtam meg derekánál fogva. Tipikus filmbeli pillanat, mikor a két főszereplő végre találkozik és elcsattan az első csókjuk, de pontosan tudtuk, hogy ez nem fog bekövetkezni.
Amint Seolhyun megtalálta egyensúlyát el is engedtem és folytattuk utunkat barlangomba, majd nekiálltam az aznapi papírmunkának. Utáltam, de ez is hozzátartozott az én csodálatos napirendemhez. Az evést nagyon rég elfelejtettem, vagyis pontosítok. Elfelejtettem, de drága titkárnőm hozatott valami ételt, aminek csak a negyedét tüntettem el, vagy annyit sem, mert egyáltalán nem volt étvágyam. A mai napon semmihez sem volt kedvem, de nagyon reménykedtem, hogy ez nem lesz hatással a munkámra. Csak teltek a percek és az órák, olyan fél hat felé járhatott az idő, mikor is kifelé indultam, hogy igyak valamit, de egy beszélgetésre lettem figyelmes. Nem szoktam hallgatózni, mert nem jó dolog, de mikor felismertem a két hang tulajdonosát és a beszélgetés témáját, akaratlanul is, de hegyeztem füleimet.
- Jun, az nem úgy volt... - mondta nyugodt hangon titkárnőm. Biztos fel volt háborodva a másik illető.
- De akkor mégis miért voltál a karjaiban?! - csattant fel a kelleténél is jobban párom. - Neked egyáltalán nem ott van a helyed és szerintem nem örülnél, ha a vőlegényed ezt megtudná! - fenyegetőzött Jun.
- De az...
- Jó kifogást úgysem találsz. Csak valld be, hogy bele vagy zúgva Yifanba és ezért koslatsz utána állandóan! - kérte számon Seolhyunt, én meg csak álltam és...
Yixing
Szemeim percek óta csak meredtek a képernyőre, amin már a stáblista pörgött egy jó ideje, ki kellett volna kapcsolni, de nem mertem megmozdulni. Jongdae nem sokkal azután elaludt, hogy elkezdtük nézni a filmet és nem volt szívem felébreszteni őt. Forró lehelete érzékeny nyakamnak csapódott minden egyes levegővételekor, ujjai határozottan szorítottak az enyémeket, holott már rég elszenderedett. Elképzelni sem tudtam, hogyan képes ilyen erővel fogni őket, de gyanítom, köze volt ahhoz, hogy félt, elhagyom. Hogy elmegyek ismét egyetlenegy szó nélkül. Tekintetem a kinti sötétségre tévedt, egy ideig elmélázva bámultam kifelé, majd végül csak rászántam magam arra, hogy megmozduljak. Óvatosan húzódtam arrébb a férfitól, mire rögtön utánam kapott, viszont nem kelt fel, így még jobban eltávolodtam tőle.
- Kérlek, ne... Ne menj... Bocsáss meg... Kérlek... - hatalmasat nyeltem, amint meghallottam csöndes, kétségbeesett könyörgését és nem is bírtam ellenállni, így leguggoltam elé. Gyengéden simítottam hátra izzadt tincseit, majd minden izmomat megfeszítve karjaimba kaptam és elindultam vele a szobája felé.
Lábbal rúgtam be az ajtót, majd némi szerencsétlenkedés után, eljutottam ágyáig és nem épp a legfinomabban letettem rá. Nem volt nehéz, de én nem az az izomkolosszus voltam, aki elbírta volna őt. Lihegve ültem le a vörös kör alakú szőnyegre, ami a fekhely mellett volt és... Figyeltem őt. Íriszeim minden porcikáját végigjárták, pedig már nem először láttam, mégis látható változások mentek végbe rajta, alig pár nap alatt mióta ismerem. Nem voltam hülye, tudtam, hogy miattam van és átkoztam magam érte. Mikor először találkoztunk, nem úgy tűnt, hogy nagyon maga alatt lenne, talán már kiheverte a dolgot, erre jövök és mindent elrontok neki. Lágyan cirógattam meg puha arcát, minek hatására ajkain egy apró mosoly villant fel, amitől nekem is rögvest jobb kedvem lett. Tekintetem az éjjeliszekrényre tévedt, amin ismételten ott pihent mobilja és igyekeztem megállj parancsolni magamnak, de nem sikerült. Lekaptam a fáról, megnyomtam rajta a gombot és csak néztem magamat a képernyővédőn. Valószínűleg egy tavaszi, esetleg nyári napon készülhetett, mert elég lengén voltam öltözve, de igazán ez nem érdekelt, csak az, hogy milyen boldog vigyorral pillantottam bele a kamerába. Nem nézhet így valaki, aki egyik napról a másikra csakúgy lelép. Az nem egy hirtelen döntés alapján történik.
Halk nyögés csúszott ki számon, mikor kinyújtva lábamat, az óriásit reccsent és egy pillanatra komolyan megijedtem, hogy többet fel se állok. Aggódva pislogtam Jongdae felé, felébred-e és sajnos igen. Zavartan vörösödtem el, ahogy lehajolt ágyáról egészen arcomig, majd mielőtt még reagálhattam volna, egy aprócska csók csattant ajkaimon.
- Mert felhoztál - vigyorgott rám, majd felkaromnál fogva könnyedén maga mellé húzott és átkarolt. Próbáltam nem zavarba jönni, de kezdtem úgy érezni, hogy olyanok vagyunk mint, akik tényleg járnak, holott tőlem ez azért messze állt. Kábán pislogtam a világos zöld falakra, amik ebben a félhomályban nagyon nem tűntek annak, s közben akaratlanul is, de viszonoztam az ölelést. Gyengéden fogtam át karcsú derekát és ismét hatalmába kerített az a bizonyos érzés, miszerint én ezt nem először csinálom. Tudtam, hogy így van és most át is adtam magam neki, élveztem a kellemes légkört, ami kialakult közöttük. Már nem vágytam arra, hogy tudjam, miért hagytam el. Én csak... Szerettem volna a közelében lenni. Vele lenni.
Yifan
A mosdóba siettem, amennyire csak tudtam. Egyszerűen rosszul voltam a helyzettől, a hallott szavaktól, meg akartam szabadulni tőlük, azt kívántam bárcsak ne aludtam volna el tegnap este, de tudtam, hogy sosem fog teljesülni. Sóhajtva támaszkodtam meg a mosdó szélébe és lehajtott fejjel vettem nagy levegőket, hogy tisztán lássak. Megnyitottam a csapot, a hideg víz alá engedtem tenyereimet, majd arcomat megmostam, hogy legalább így eltüntessek mindent. Lehunyt szemekkel emeltem meg fejemet, majd felnyitva pilláimat néztem farkasszemet saját magammal, de kissé döbbenten tekintettem tükörképemre. A tükörből egy sápadt arcú férfi tekintett rám, hatalmas karikás szemekkel, arca beesett volt, járomcsontja teljesen látszódott, szemeiben a fáradtság, feladás csillogott, mintha feladta volna a harcot. Legyőzték egy csatában és azt hitte, az egész háborút elveszítette ezzel, pedig még csak most kezdődött az egész.
- Kié ez az arc? - szólaltam meg halkan, ahogy a tükörképemet néztem, de azt leszámítva, hogy a haja úgy állt, mint az enyém, korántsem hasonlított rám. Kezdtem kételkedni már saját magamban. Megbolondultam. Igen, teljesen bolond vagyok.
Sóhajtva fordítottam el testemet a tükörtől és derekamnál fogva támaszkodtam neki a mosdónak. Két ujjammal összeszorítottam orrnyergemet, és próbáltam egyenletesen lélegezni, már amennyire sikerült. Ez már tényleg nem normális dolog. Először elalszom szeretkezés közben, aztán összeveszek Junnal, most meg a saját létezésemben kételkedtem. Mi lesz még itt? Felborul az egész életem? Ez nagyon nincsen rendben. Elkezdtem már magammal vitatkozni, tuti meghibbantam. Egyre feszültebb lettem, annak ellenére, hogy lenyugodni akartam, de egyáltalán nem ment. Frusztrált ez az egész nap, a szituáció, a vita, az este, Jun, minden. Egyszerűen elegem lett mindenből hirtelen, mintha én nem én lennék. Váratlanul vágódott ki a mellékhelyiség ajtaja, és ahogy felkaptam a fejemet, egy eléggé ideges Junmyeonnal találtam szembe magamat. Felháborodva, megfeszült karokkal állt meg tőlem pár lépésre és csak meredt előre, majd mikor észrevette, hogy nincsen egyedül, csak nézett engem. Egymás szemébe mélyedtünk és láttam, kérdezne valamit, de inkább más kérdést tett fel.
- Mégis mi volt ez az egész? - förmedt rám. - Hagyod, hogy csak úgy a karjaid közé hulljon, mint egy darab rongy? - lépett közelebb, továbbra is tartva a szemkontaktust. - Mégis mi van veled Yifan? Miért engeded le a védelmedet? Én nem vagyok elég neked? Kell még valaki más is?
- Jun - szóltam meg és egy pillanatra lehunytam szemeimet, majd ránéztem. - Semmi nem történt. Megbotlott, én meg elkaptam. Ennyi. Seolhyun a legjobb emberem, mindent tud rólam, mondhatni a bizalmasom. Ő az egyetlen, akivel beszélni tudok úgy, hogy ne kelljen mást mondanom a páromról. Miért baj az, hogy van egy lány barátom? Egyetlen egy. Jun, ne legyél féltékeny Seolhyunra. Teljesen értelmetlen - mondtam nyugodtan. - Tisztázzuk ezeket a dolgokat és béküljünk ki. Neked se tesz jót ez az egész. Értem én, hogy haragszol, mert tegnap elaludtam, miközben szeretkeztünk. Ezt elfogadom és megértem, jogosan is vagy mérges, de Seolhyunt hagyd ki ebből. Ez kettőnkre tartozik, nem másra - néztem végig szemébe. Egyre nagyobb lett benne a düh és az idegesség egyre magasabbra hágott.
- Majd máskor beszélünk - fordult meg tengelye körül és már indult is kifelé. Vártam egy-két pillanatot, majd követtem őt. Egészen a liftig követtem, mikor is gyorsan körülnéztem, majd hátulról hozzásimultam, egyik kezemmel átkaroltam derekát és füléhez hajoltam.
- Iszonyatosan beindít, mikor így viselkedsz - suttogtam fülébe és ebben a pillanatban nyílt a lift, így elhúzódtam tőle és léptem volna hátra, de egyáltalán nem úgy lett ahogy én akartam, legalábbis félig...
Yixing
Óvatosan csúsztattam arrébb a konyharuhát az asztalon, majd poharamért nyúltam és lassan bekortyoltam a vízbe. Halk sóhaj szökött ki ajkaim között, miután rájöttem, hogy hiába ülök itt éjnek évadján a konyhában, nem történik csoda. Fáradtan pillantottam ki az ablakon, egyenesen a sötétségbe, közben felálltam és a pulthoz léptem, hogy félretegyem poharamat. A hold még mindig elég fényes volt ahhoz, hogy meglássam magam az üvegben, mire elfintorodtam. Kivételesen nem más nézett vissza rám, tudtam, hogy én vagyok az, hiszen pont olyan förtelmesen festettem, mint amilyennek éreztem is magamat. Jongdae alig pár másodperccel később már ismét aludt, miután magához húzott az ágyon, viszont én képtelen voltam, így lejöttem inni. Elég volt egyetlen egy emelet és... Semmit nem éreztem. A közelében lenni furcsa, ismeretlen mégis ismerős érzéseket váltott ki belőlem, de ilyenkor, mikor nem voltam vele, egyszerűen... Mégse vágytam vele lenni. Becsaptam őt a csókokkal, illetve a szavakkal és saját magamat is. Mély levegőt vettem, megdörzsöltem kezeimmel álmos szemeimet, majd újfent kitekintettem az ablakon, de ezúttal mást is felfedeztem az üvegben, mire ijedten rándultam össze.
- Valami baj van? - kérdezte Jongdae rekedten az alvástól. Annak ellenére, hogy a frászt hozta rám, nem fordultam meg, továbbra is csak a tükörképére néztem, ám ez még jobban megrémített. Beszélt, de szája nem mozdult meg. Esküszöm, valami nagyon nem oké itt. Nagyot nyelve kémleltem sötét íriszeit, majd inkább a pulton kezdtem el tologatni a poharamat, csakhogy ne kelljen rátekintenem. Halottam, hogy megmozdult, papucsa csöndesen csattant a kövön, így rögvest megráztam a fejemet, mielőtt még közelebb lépett volna.
- Csak azon gondolkoztam, hogy... Hogy kéne valami... Munka - mondanám, hogy kb hangtalan voltam, de az éjjel csöndjében mindent hallani lehetett, így biztos ő is hallott engem.
- Jöhetnél oda, ahol én dolgozom. Legalább a köz... - zavartan fordultam meg, mikor egyszeriben csak elhalt hangja, de alig dőltem a pultnak, már folytatta is kicsit kijavítva magát. - Legalább segíthetnék neked - hazudott valamiben, de azok után, hogy én is hazudtam neki, nem akartam feszegetni a témát.
Tekintetünk összekapcsolódott és szerintem mindketten tökéletesen tisztában voltunk azzal a ténnyel, hogy hazudtunk egymásnak, de egyikünk sem firtatta a dolgot. Megköszörültem a torkomat, majd önkéntelenül is, de igyekeztem hátrébb húzódni tőle, amit nem értettem, de betudtam annak, hogy valójában, ha nem voltunk közel, nem éreztem semmit. A nappali felé indultam, mert biztos voltam benne, hogy esélytelen, hogy ma éjjel aludjak, annak ellenére, hogy majd' leragadt a szemem és azon gondolkoztam, hogy ismét belekezdek a könyvbe, de az nem volt ott a polcon.
- Hova lett a könyv? - hangom meglepően számonkérő volt, ráadásul még a düh szikrája is fellobbant bennem. Értem, hogy rosszra emlékezteti, de az enyém volt. És most itt voltam, így mégis mire fel veszi el? Összevont szemöldökkel figyelt néhány percig, majd egy megadó sóhaj után eltűnt, hogy pár pillanattal később visszaadja kedvenc regényem. Kinyitva újra szembe találtam magamat a megannyi érzelmet sugárzó nekem intézett szavakkal és el is szállt ingerültségem, helyette a szívem kezdett heves dobogásba. - Nem lehetett... Olcsó - motyogtam bűnbánóan az előbbi miatt, de mikor megláttam lágy mosolyát, megnyugodtam.
- Egy barátom igazán segítőkész volt. Szerkesztő, úgyhogy nem volt nehéz szereznie egyet. Vagyis... - váratlanul elhallgatott, de ezúttal rögtön folytatta. - Igazából az övé volt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése